Az első két szülésem utáni napok sajnos nem túl szép emlékek. Elsőre még érthető is, másodikra már nem, de sajnos a személyzet, a fájdalmaim, a maximalizmusom, hiánya nem könnyítették meg. Ezért, ha látogatni mentem bármelyik barátnőmet szülés után, és én mindig nagyon örültem nekik, és a boldogságuknak, de bevallom, legbelül sajnáltam őket, h szegények ott fekszenek és derosszmostnekik. mert nekem az volt. És most beugrott, ahogy amikor a szüleimhez sikerült kicsoszognom, és ültem mellettük görnyedten, mert mindenem fájt, kívül és belül, és csak sírtam és apu nem is értette, hiszen 4 kg volt és makk egészséges, én meg valszeg depressziós is, de közben csak azt akartam, h hagyjanak minket békén… és mehessünk haza. De akkor még ez életveszélyes volt. Bizony, ki lettem okítva, h bizony ha a gyerek súlygörbéje nem indul el felfelé, akkor bizony közvetlen életveszélyben van otthon. ehh. No persze csak azért nem indult el a súlygörbéje, mert úgy ki voltam borulva, h nem indult meg rendesen a tejem. A babakor Boginál már lényegesen jobb volt, ő is egy tündéri baba volt, de ott még magamnak csináltam gondot mindenből, meg ugye volt egy másfél évesem, aki örökmozgó volt… De most. Hát most ebben a percben is meghatódom az emlékeimtől, azoktól az élményektől, amiket már a klinikán átéltem. Azt a túláradó boldogságot, amit az adott, h életet adtam méltó körülmények között, kedves emberekkel körülvéve, a családom és a gyerekeim velem lehettek, majd nagyon hamar már itthon is voltam. Tegnap kért egy kis lelki támaszt tőlem egy kedves ismerősöm, aki ma feküdt be a klinikára, és valszeg ismét császárja lesz és fél mindentől, és rájöttem, nem is sajnálom:). Hovatovább, irigylem néhány leendő pillanatát. (Na persze nincs az az isten, h én mégegyszer, de ennek már nem a szülés körüli élmények, a szoptatás, a meghízás, a torzulás az okai, hanem egyszerűen határainkat feszegetjük így is, teljes családdá váltunk Bibivel. )

És folytatom, hogy Bibike mindenki szerint, aki már látta őt közelebbről egy álomgyerek, és tényleg, szokták kérdezni viccesen, h szokott e sírni, és bizony a kérdés nem is vicces, mert hát hallottuk már sírni, de igazán keservesen csak néhányszor:). Mert ő nyöszög, meg sikít, és sokféleképpen kommunikálja a szükségleteit, de ritkán sír. Ahhoz nagy gondnak kell lenni. Kibújt az első 2 foga, 2 egymást követő éjjelen, ő pedig mindkét éjjel reggel 7 ig aludt:). Nem kell tőlünk irigyelni, harmadjára járt ő nekünk:))).

Ma felült egyedül, így innentől engedélyezem az ülést neki néha. Nem mászik, továbbra is kúszik, és bármikor meglát, rögtön fülig szalad a szája, kacag, nevet, gagyog sokat, babababa, mamamama:)

No, csak arra akartam kilyukadni, h az egészségügyben mennyire fontos a személyzet, a személyzet embersége, nem tudom, velem miért volt mindenki kedves ezennel, szeretném hinni, h mindenkivel ilyen rendesek, de félek, h csak valamilyen protekció volt ez, amit esetleg az orvosom eszközölt ki a borzalmas emlékeim miatt, amit nem titkoltam előtte, nem tudom. De mennyire más így…

Amúgy tiszta Bogi mindenki szerint a kicsi:)). És tényleg. Ahogy kerekszik, mostanában rohamtempóban a főzeléknek köszönhetően:), egyre Bogisabb:)

Cimkék: , , ,