Pár napja a dolgok éppen olyan sorrendben történtek egymás után, hogy egyre jobban előcsalogatták belőlem a feledni próbált múltat.

Kezdődött azzal, hogy rendbe tettük Regina sírját és ilyenkor előtörnek a régi dolgok. Azután a gyerkőcök kezdtek kérdezősködni, ami végül viccesen sült el, de nem tudtam őszintén nevetni rajta. Végül a dolgozószobámban rendezgettem az iratokat és megtaláltam a régi fényképeket, amiket még akkor nyomtattam, mikor élt Regina és anyának vittem megmutatni a posztopra, hogy lássa a porontyokat.

Ekkor már éreztem, hogy a depresszió nem csak egy divatos kifejezés, engem is elért. A kaput az tette be végleg, hogy a minap, hulla fáradtan hazaértem a melóból, ledőltem a kanapéra és míg a gyerkőcök a kádban hancúroztak, valami olyasmit mondott Virágra, hogy “a mi csodálatos nagy lányunk…”

Ekkor ismét átfutott agyamon a már régóta kísértő gondolat: Ha Regina itt lenne köztünk két “csodálatos nagy lányunk” lenne, és nem lenne meg . Na de akkor nem is hiányoznának, mert nem lennének, viszont lenne Regina. Két, közel 6 éves lányunk lenne, gyönyörűek, értelmesek, hasonlóak, külsőre szinte egyformák. A nehezén már túl lennénk, nem lenne szaros pelenkázás, nem lenne popsitörlés, etetés, non-stop cumikeresés, éjszakázás, szoptatás, örökös rendrakás, kiabálás, fegyelmezés. Lenne helyette kirakózás, rajzolás, számolás, utazás bárhová, bármikor és nem utolsó sorban elférnénk!

Kicsit kaotikusak ezek a gondolatok, de vajon velem van a baj? Miért ugrik össze még ma is a gyomrom ha valaki kimondja Regina nevét? Tökéletesen boldog vagyok, mert fantasztikus ez a 4 csaj, akivel mi egy vagyunk, mégis arról gondolkodom, ami lehetett volna? Hogy van ez?

Van egy fantasztikus feleségem, aki olyan odaadó és szerető feleség, hogy már én érzem magam méltatlannak hozzá. Van egy lányom, aki többet túl élt 5 éves korára, mint sok ember egész életében sem. Legyőzte a halált és itt van köztünk. Minden lépése, levegővétele, szó, mely elhagyja száját: csoda. Van egy másik lányom, akiről a feleségem néz vissza rám 4 évesen és a nyakamba ugrik minden nap, mikor hazaérek. Esténként átölel, magához húz és úgy mondja: Annyira szeretlek ! És van egy kis szaros egy éves örömgombóc, aki a legkeményebb időszakban is lelket tud belém önteni, akinek minden gagyogására melegség költözik a lelkembe s aki a kis hurkaujjait rákulcsolja egyetlen ujjamra és húzva vezet, hogy menjünk pancsizni.

Felépítettünk egy egzisztenciát közösen, elértük, amit egy család elérhetett, mindenünk megvan, boldogok vagyunk. Mégis van egy seb, ami időről időre felszakad és soha az életben nem fog begyógyulni. És a gondolat folyamatosan ott motoszkál bennem, mi lett volna ha. Ahogy egyre nagyobbak a gyermekek párhuzamosan éli világát a fejemben egy másik valóság, ahol Regina és együtt járnak iskolába, tekerik a bringát a kertben, mi pedig egymás karjában nézzük őket a teraszról.

Akkor minden más lenne. Minden másként alakult volna. De vajon jobb lenne? Ez a vívódás sosem fog elmúlni…

Cimkék: , , , , ,