A héten megállapodtunk egy nagyon kedves, aranyos fiatal párral, akiket nagyon el tudtunk volna képzelni a mi kis otthonunkba… Mondja bárki, hogy ez hülyeség, de nagyon nem mind1, ki fog élni tovább a lakásban. Naná, h az ember eladja (szinte) bárkinek, de nem mind1, hogy szívesen teszi-e ezt.  Nekik szívesen adtuk volna…

De őket szinte jobban sajnálom magunknál is, el vannak keseredve, amit én tökéletesen megértek. Beleszerettek nagyon a pecóba, már beleélték magukat (mi is), majd a cél előtt nem valósult meg 1 dolog, ami feltétlen szükséges lett volna az adásvételhez (az önerejükhöz nem férnek hozzá egyelőre).

Hát ez van, tovább áruljuk és erősen reménykedünk, hogy álmaink háza megvár minket:). Amit nem és nem merünk addig lefoglalózni, amíg nincs vevőnk.

Vmi Murphy folytán persze amint velük megállapodtunk, jöttek (volna) az érdeklődők sorban, és megint megtapasztalhattam azt a kellemetlen jelenséget, ami vmi magyar szokás lehet, hogy egyesek (főleg régivágású emberek) azt hiszik, hogy a kiszemelt ingatlant egyrészt fikázni kell, másrészt fancsalipofával kell végigvonulni, nehogy egy arcrezdüléssel azt sugallja, tetszik és meg akarja venni:))). Annyira elmagyaráznám ezen egyedeknek, hogy mennyire téves az egész gondosan felépített flegma marketing, de aki cipővel képes végigcsattogni a lakáson, az még azt sem érdemli meg, hogy elmagyarázzam neki:)).

Az előző lakást is egy kedves párnak adtuk el, akikkel kvázi barátok lettünk, néhányszor eljöttek vacsorázni is hozzánk, annyira jó lenne most is olyannak eladni, akit szívesen látnék itt én is. Reménykedem:)

Cimkék: