Bogibaba születéstörténete Anya tollából
Problémamentes terhesség volt. Erre számítottunk. Ebben bíztunk. Hiszen a lányoknál a koraszülés külső tényezők miatt következett be, amik ezesetben nem kellett, hogy bekövetkezzenek. Így hittünk benne, hogy ezennel gondos terhesgondozás mellett egy egymagzatos terhességgel nem lehet gond, és megtudhatjuk milyen komplikációmentesen, 40.héten szülni egy egészséges magzatot. Sokan viccesen túlhordást kívántak és jósoltak Nekünk.
Teltek a hetek, a hónapok, félidőig elég rosszul voltam, de utána remekül éreztem magam. Elhatároztam, hogy soha nem fogok azért nyafogni, mert nehéz már, vagy terhes. Nem volna részemről stílusos. Így éreztem. Aztán sikerült ezt eléggé magamba szugerálni, ugyanis még a 40.héten is virgonc voltam, vezettem, Virágot emelgettem, és vittem mindenhová. Napi szinten állandó program volt a játszótér, vagy a Mamák meglátogatása, itthon a lakásban nehéz őt már lekötni. Nagylány, és hatalmas a mozgásigénye.
Elérkezett a 40. hét, a rutin CTG vizsgálat még mindig nem mutat semmilyen fájástevékenységet. Megkeresem a szülészorvosom, aki azzal fogad, hogy ejnye, Nekem egy hete bent kellene feküdnöm, ő elnézte legutóbb a leletemen a terhességem korát. De sebaj, akkor feküdjek be most, mondta. Megkérdeztem, mi szükség is erre, Én 10perc alatt beérek a klinikára. Komolyabb érv nem hangzott el a bent fekvés mellett, így saját felelősségre hazajöttem. Megbeszéltük, hogy naponta bejárok, hétvégén is a vizsgálatokra, de nem maradok bent. Irtózom a klinikától, sok rossz élmény köt oda, nem beszélve arról, hogy nem akármilyen 5napot töltöttünk még ezután együtt a családdal, várva a pillanatot… Türelmes várakozás volt ez, és közben csak Virággal foglalkoztunk. Kezdtük úgy felfogni, hogy ajándék Bogitól ez a néhány nap. A méhszáj már nagyon nyitva volt, és fel volt készülve a szülésre, csak a fájások nem akartak megindulni. Elérkezett a nap, mikor már igencsak fejcsóválva fogadott az orvosom, és a szülésznőm, mivel császármetszés után nem szerencsés túlhordani. Megbeszéltük, hogy másnap reggel bemegyek emlőstimulációra, megvizsgálva ezzel, hogy Bogi hogy érzi magát, illetve hátha ettől beindul a szülés. Mivel hüvelyi szülésre készültünk, nem lett volna szerencsés burkot repeszteni, mert nem biztos, hogy beindultak volna a fájások. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.
Másnap reggel bementünk, és a vizsgálatnak meglett az eredménye. Bizony jöttek a fájások. Nagyon boldogok voltunk. A méhszáj tovább nyílt, így az orvos burkot repesztett. Előkészítették Nekünk az apás szülőszobát, előkészítettek engem is, és bemehettünk együtt Apával arra a helyre, amit már évekkel ezelőtt megszemléltünk, és bíztunk abban, hogy lányaink itt fognak világra jönni.
De a fájások szépen elmúltak… Ha nem stimuláltuk a mellet, spontán fájásaim nem voltak. Bementünk, és kissé hülyén éreztem magam, “Mit is keresek itt???”, mikor itt szülni szoktak, ami fáj, de nekem nem fáj semmi… Lefeküdni is hülyén jött volna ki, sétálgattam. Majd Zsóka (szülésznő) rámkötötte a CTG-t, és megkért, hogy folytassam a stimulálást, hátha újra jönnek a fájások. Így lett. Majd jött az orvos, meg volt elégedve, úgy nézett ki a dolog, hogy menni fog, szülni fogunk, nagyon boldogok voltunk Bélával. Megvizsgált az orvos, még picit tovább nyílt a méhszáj, már több, mint 4cm volt, és alig volt hossza. Az orvos elégedetten hagyott tovább vajúdni. Zsóka pedig leült Velünk beszélgetni. ők nézték a készüléket, Én pedig fájtam. ők mondták, mikor kezd múlni a fájás, ez segített. Ám valami pukkanást éreztem, majd jött egy brutálisan erős méhösszehúzódás, aminek nem akart vége lenni. A CTG-n is furán rajzolódott ki egy véget nem érő fájás, ami aztán gép szerint elmúlt, Nekem azonban tovább fájt. Szünet nélkül agonizáltam… Nagyon nem tetszett Zsókának, megkérdezte hol fáj. Hát bizony a hasam alsó része fájt. Picit megnyomta, és nyomásra mégjobban. Ennyit mondott: “Ennek fele sem tréfa” és elszaladt az orvosért. Majd együtt érkeztek vissza, mindketten gondterhelt arccal. Az orvos megkérdezte hol fáj, megnézte a hasam, majd gyors döntés született: “Sajnos ez nem fog menni, meg kell, hogy operáljam.” Persze már akkor tudtam, mikor Zsóka elszaladt, hogy ez lesz a vége, mégis elsírtam magam. Annyira szerettük volna. Egyrészt mert ez így természetes, másrészt a szülés élménye is fontos. Jó lett volna megtapasztalni. De ami még ennél is fontosabb, nem szerettem volna, ha ismét annyira nehéz felépülnöm, mint az előző műtét után. Szerettem volna első perctől ellátni, gondozni, és táplálni Bogit. Mindez egy pillanat alatt omlott össze…ező pillanatban már arra koncentráltam, ha tényleg gond van, akkor remélem időben a műtőbe kerülök, és elkerüljük a további komplikációt. Hamar előkészítettek, mindenki nagyon sietett, ebből láttam, hogy tényleg nincs idő, és talán veszélyben vagyunk. És szegény Béla arcára emlékszem még, sokszor láttam már ezt a kétségbeesett, de felém nyugalmat sugárzó arcát. Aggódott értünk, nagyon. Egy pillanatra láttam még őt a zöld hacukában, majd befordultunk a liftbe, őt pedig megkérték, hogy lépcsőn jöjjön fel. Viszont a lifttel mi gyorsabbak voltunk, és nem tudtunk elbúcsúzni. Nagyon megviselte, hogy nem adhatott egy puszit sem…
Betoltak a műtőbe, átraktak a műtőasztalra, de nem ültettek fel. Furcsa volt, hiszen a gerincérzéstelenítést ülve szokták beadni, ezt Én tudtam. Maszkot tartottak az orrom elé, majd az aneszteziológus a fülembe mormolta, hogy szívjam ezt be, el fog altatni. Erre eltoltam finoman a gázt, és kértem, hogy spinális érzéstelenítést alkalmazzanak. Majd jött a hidegzuhany, arra már nincs idő. Ez nagyon rosszul esett. Hiszen a császármetszés benne volt a pakliban, tudtuk, könnyen lehet, hogy ez lesz a vége, na de hogy ne is lássam, miután kiemelik a kisbabám, azt nehéz volt hirtelen feldolgozni. Sírva merültem álomba.
Az ébredés nagyon rossz volt, meg akartam fulladni. A nővérek mellettem mondták, hogy ne a számon vegyem a levegőt, hanem az orromon, de nem értettem, nem jutott el a tudatomig. Vicces lehetett, mikor egyszer csak megértettem, és vettem egy nagy levegőt az orromon. Nagy megkönnyebbülés volt. Majd lecsekkoltam hol vagyok, mi történt, de ez időbe telt. Majd hallottam, hogy a folyósón alkudozik Béla a nővérrel, hogy de egy picit hadd menjen be, és nagy nehezen beengedték. Sajnos a postoperatív osztályon épp egy nagy beázás romjait számolták fel, ezért nem lehetett látogatni az osztályon egyáltalán. Ez igen kellemetlenül érintett. Szóval Apa bejött, és elújságolta, hogy Boglárka Szonja 4020 gramm, 52 cm hosszú, 10/10/10es apgarral makk egészségesen jött a világra. Nagyon boldog voltam! Hihetetlen, hogy ekkora egészséges babánk született…
Majd még mindig zavartan Anyukámat hiányoltam, és Béla gyorsan tárcsázta, beszéltünk, de szegény egy szót sem értett abból, amit mondtam Neki. A műtét során, mikor felnyitották a hasfalam, a méh falán keresztül spriccelt ki a magzatvíz, azaz bekövetkezett, amitől tartottuk, perforált a méhem. Illetve perceken belül megnyílt volna. Nagyon jól döntött az orvos, és épp időben.
Bogibaba délelőtt 10:40 kor látta meg a napvilágot, de Én csak este fél 6kor láthattam. Hogy miért nem korábban, azt nem tudták megindokolni. Mikor hozták, meghatottságtól sírva fogadtam. Gyönyörűségesen szép kisbaba volt, és azóta is az. Dundi kis pofija volt, a szeme teljesen begyógyulva a sok husitól . Próbáltam a mellemre tenni, de csak békésen alukált. Nagyon jó volt Vele tölteni azt a fél órát. A végén sikerült a mellemre tenni, és azonnal elkezdte szívni a még üres mellett. Egy perc sem telt el, mikor jöttek a babákért. Kértem a nővért, hogy ne vigye el, mert épp csak most sikerült elkezdeni a szopit, de kérlelhetetlen volt. Le kellett vennem a pár órás babám a mellemről… no comment. Innentől 3 óránként hozták szopizni, és ha ébren volt, mert épp nem etették be előtte, akkor nagyon ügyesen szopizott. Isteni érzés volt, és azóta is minden alkalommal… nagyon jól éreztem magam, a lábraállás könnyen ment, ezennel nem akartam elájulni rögtön. Sokkal jobban viseltem ezt a műtétet, mivel a korábban megbeszélt császármetszési eljárást alkalmazta az orvosom. A Misgav-ladach módszert. Második nap törökülésben szoptattam. Harmadik nap pedig lekerültem végre a gyerekágyra, ahol a 24órás roming-in rendszerben egész nap és éjjel Velem volt Bogi. Örültem, hogy kezembe vehettem az irányítást, és végre magam táplálhattam a kisbabám. Nagyon sokat szoptattam, kiegyensúlyozott volt Bogi és Én is. Megbeszéltük a gyermekorvossal, hogy szombati napon hazamehetünk, mivel nem sárgult be Bogi, és minden rendben van. Alig vártam a hazamenetelt, mivel Virág a napi kétszeri látogatás ellenére is furán viselkedett. Mikor beértek, levegőnek nézett, és nem jött oda hozzám sosem. Ami persze nem csoda, hiszen borzalmasan néztem ki. Hófehér arc, némi zölddel keveredve, és a pocakom is eltűnt. Idegen környezetben voltunk, biztos nagyon furcsa volt ez Neki. Nagyon megviselt, és alig vártam, hogy picit feloldódjon minden alkalommal, és magamhoz ölelhessem. Nem volt könnyű megszelidíteni…
4.nap azonban jött a gyerekorvos a lesujtó ténnyel, nem mehetünk szombaton haza, mivel a Bogibabának sokat esett a súlya, és nem indult el felfelé a súlygörbéje. És mivel az a szabály, hogy csökkenő súlygörbével nem adhatnak haza babát, ő nem is enged el bennünket az akkor 3800grammos Bogival. Rákérdeztem, hogy, hogy is van ez, nem élettani dolog a súlycsökkenés az első napokban? Miért van az, hogy Én nem aggódom a babám súlya miatt, eszik és alszik, van kaka, van pisi, kicsattan az egészségtől, otthon szeretném felszaporítani a tejem, de itt nem tudok pihenni… Mert bizony egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy a napok teltek, egyre jobban fájt a hegem, hiszen Bogi pólyástól 5kiló volt, őt kellett cipelnem ki-be a csecsemőosztályra mérni. A korházi ágyak ki tudja miért vannak olyan magasak, hogy úgy kell róla leugrani, de ez műtét után nem olyan egyszerű. Szóval sajnos ezennel is marokszám ettem a fájdalomcsillapítót, de ennek ellenére eljutottam arra a pontra, mikor alig tudtam megemelni a kislányom. Azt nem akartam, hogy tápszerrel etessék, mert ha bent hagyom az osztályon, és csak szopni hozzák ki, annak sajnos ez lett volna az eredménye. Béla behozta a mérlegünket, és a mellszívóm, így minden helyben volt. Szopott, mértem, fejtem és pótoltam, hogy meglegyen a 70ml minden alkalommal, és mehessünk haza. Betartottam az orvosi utasítást, beletöltöttem Bogiba az adagot, ami elveimnek maximálisan ellentmond. De haza akartam jönni, és itthon kezembe venni az irányítást. A doktornővel folytatott beszélgetés alatt végig zokogtam, ezért nehezen is mondtam el Neki, amit szerettem volna, de nagyon kedves volt, és onnantól az összes csecsemős nővér nagyon kedves volt Velem. Nem tudom miért…
Volt olyan eset, hogy bevittem Bogit a csecsemőosztályra, míg hátramentem fejni, és beraktam egy kiságyba, aminek nem volt tulajdonosa. Csak míg lefejek. Mikor jöttem ki, látom, hogy egy nővér nagyban teszi tisztába Bogit, és ott a tápszer a kis pohárba kikészítve. Anélkül, hogy bármilyen adag be lett volna írva, hogy tudta volna, hogy mennyit evett, beletöltötte volna. Ez a nagyüzem. Ezért nem hagytam bent, csak mikor már mozdulni sem tudtam. De akkor már a nővérek maximális szimpátiáját és segítőkészségét élveztem. Ez az 5.nap volt. ők hozták Nekem 3óránként, közben tudtam pihenni. Több is lett a tej, és gyógyultam is szépen.
Majd végre hazajöhettünk… Itthon voltunk. A 2 kislányunkkal. Fura, de hihetetlen boldogság azóta is minden perc. Persze van teendő bőven, még jól viseljük, megvan a rendszer, mindenki dolga, feladata. Remek volt Virággal újra itthon lenni, azóta minden rendben köztünk. Apával viszont tovább mélyült a szerelmük, ez mindenképp pozitív. Apa azon kívül, hogy a kikészített ruhákra fittyet hányva minden nap borzalmasan felöltöztetve hozta be Virágot tökéletesen ellátta, és levezényelt egy “kisebb” festést-vakolást, mivel szülés előtt egy nappal, leszakadt a mennyezet a konyhában. Hatalmas por, piszok volt, Béla az anyukájával azonban gyönyörű tisztaságot varázsolt, és mindent megoldottak, mire jöttünk haza.
Többen mondták azóta, és talán lehet benne valami, hogy pszihésen annyira nem akartam koraszülni, hogy sikerült a fejemben leállítani az amúgy természetes folyamatot, és ezért nem indult be magától a szülés. Vagy talán a méhem alkalmatlansága miatt… Ezt már sosem tudjuk meg.
És milyen érdekes az élet… Amiatt sírtam, hogy műtét lett…, hogy elaltatnak…, hogy csak 7óra múlva ölelhettem meg az újszülöttem…, hogy 1nappal később jöhettünk haza. És még sok olyan dolog miatt bosszankodtam, vagy szomorkodtam, ami tulajdonképpen nem érdekes. Illetve érdekes, és kell is ezekkel foglalkozni, de milyen jó is, amikor csak ilyen problémái vannak a szülő nőnek. Mennyire más volt ez így, el sem tudom mondani. A mai napig rácsodálkozunk erre a kismanóra. Azok a ruhák jók Rá, amik Virágra 5-6hónaposan voltak jók.
Nagyon boldogok vagyunk!
Köszönjük szépen a sok szurkolást és gratulációt! Nagyon jólesett, hogy ennyien gondoltatok Ránk! És nem utolsó sorban szeretném megköszönni szülésznőmnek Zsókának, és orvosomnak Dr. Keresztúri Attilának a közreműködést!