Mikor a felnőtt életben próbálgattam szárnyaimat, első munkahelyeim egyikén ismertem meg Szilárdot, aki kollégám, főnököm és egyben barátom is lett. Éveken át húztuk együtt a szekeret, majd úgy hozta az élet, hogy hosszú ideig külön utakon jártunk. Egy szerencsés találkozásnak köszönhetően a sport hozott össze bennünket ismét. Mivel ugyanazon a területen maradtunk, munkakapcsolat is lett a találkozásból, melyet együtt töltött családos délutánok követtek.
Ekkor tudtam meg, hogy Szilárd és Melcsi második kislánya Anna sajnos egy nagyon ritka betegségben szenved. Mivel a mi gyermekeink születés története sem volt teljesen felhőtlen, nagyon impulzívan fogadtuk a hírt. Őszintén szólva engem szinte sokkolt a dolog, mivel ezidáig nem hallottam még a RETT szindrómáról.
A legnagyobb szeretettel fogadtuk őket és gyermekeink is hamar megbarátkoztak a kislányokkal. Elkaptunk néhány pillanatot, mikor kérdőn fogadták Anna reakcióit, de hagytuk, hogy gyermeki őszinteséggel reagáljanak és fogadják be a kislányt. Nem telt el 30 perc a csajok már együtt kacarásztak, ami szívmelengető volt mindannyiunk számára.
Talán természetes reakció, talán csak az én szentimentalizmusomból fakad, de annyira szerettem volna segíteni valahogy. Mint kiderült, az orvostudomány jelenlegi állása szerint, szinte reménytelen segíteni, de úgy éreztem, hogy ha csak egy érintéssel, egy simogatással segíteni tudnék akkor máris megtenném. Mivel először találkoztunk és Anna is bizonytalan volt még az új közegben ez nem sikerült, de kárpótolt, hogy a csajok nagyon aranyosan eljátszották vele. Így aztán nagyon jó kis délutánt sikerült összehozni, sütögetéssel, borozgatással és gyermeknevetéssel fűszerezve.
Később, mikor a család elcsendesedett, sokat beszélgettünk Annáról. Egyrészt arról, hogy Lili a nővére, hogyan dolgozhatja fel testvére betegségét és gyakorlatilag a testvére hiányát. A mi lányainkkal annyira jól eljátszottak, hogy öröm volt nézni, mert a siserehad lendülete szinte elsodorta őket, de otthon sajnos Lilinek nincs játszópajtása. Szilárd említette is nekem, hogy ő vágyik még egy gyermekre, de így nagyon nehéz ez a vállalás. Anna állapota a diagnózis szerint nem fog javulni sőt, nehéz ezt kimondani, de folyamatos leépülésre is lehet számítani. Így viszont borzasztó nehéz a döntés. Lilinek viszont pont az a szelet hiányzik az életéből, amit egy egészséges testvér jelentene. Persze ahogy múlik az idő, egyre kevesebb az esély arra is, hogy egy újszülött tesóval együtt tud majd játszani, felnőni.
Becsülöm Szilárdot és Melcsit azért, ahogy nevelik a két kislányt, a kitartásukat és a türelmüket. Annak idején, amikor az inkubátorok mellett olvastuk a mesét könnyeinkkel küszködve, nekünk is át kellett gondolnunk az életünk egy olyan aspektusát, hogy két súlyosan sérült kis porontyal kell majd hazatérnünk. Habár a szülői ösztön mindent felülírt és akkor semmi más nem volt fontosabb csak, hogy életben maradjanak, igazán csak akkor döbbenünk rá, hogy kis Virágunk mekkora csoda, amikor azt látjuk, hogy egy szülő a sérült gyermekét gondozza.
Miután túl voltunk a nehezén, bennem egy olyan tudatalatti védekező mehanizmus alakult ki, hogy igyekeztem magam emocionálisan távol tartani a megrázó sorsokról, hogy könnyebb legyen elviselni a miénket és nem magamra venni a másét is. Most azomban engem is meglepett az az empátia, amit Anna szülei iránt kezdtem érezni. Nagyon vártam az alkalmat, amikor újra találkozhatunk.
Szombaton isteni bárány sülttel és pompás borral fogadott bennünket Szilárd otthonukban. A csajok persze azonnal feloldódtak és beköltöztették a ricsajt a gyermekszobába. Látszott, hogy Anna is örült a viszont látásnak és hamarosan már ő is kacagott. Nagyon kellemesen telt a délután, a fantasztikus ebéd után könnyed borozgatás közben csevegtünk, amikor egy váratlan dolog történt. Anna apró, bizonytalan lépésekkel közeledett felém és érdeklődő tekintetében megcsillant valami, amire első találkozásunk óta vártam. Teljesen elérzékenyültem, amikor odaérve hozzám megsimogatta a kezem és rám mosolygott. Ahogy felé nyúltam, hogy viszonozzam a simogatását sarkon fordult és elsétált. Korábban hagyta, hogy megsimogassam a buksiját, hátát és egyszer, ahogy az akvárium előtt ültem, elsétált mögöttem és beletúrt a hajamba is, de ez valahogy annyira nyílt és őszinte volt, annyira direkt.
Ahogy tovább beszélgettünk, a huncutság jeleit kezdtem felfedezni a kislány szemében. Egyre kisebb köröket irt le melyek végen egészen közel sétált el mellettem. Vetett egy pillantást rám, óvatosan kinyújtotta kezét és megérintett. Megpróbáltam viszonozni ezeket az érintéseket és egyre többször sikerült is. Ilyenkor mindig felnevetett és elsétált. Egyszer aztán, egy ilyen kör végén odaállt elém, széttárta mind a két kezét és dőlni kezdett felém mosolyogva. Átölelt és a vállamra hajtotta a fejét. Annyira intenzív volt a pillanat, ahogy a kislány ki akarta fejezni az érzéseit, hogy önkéntelenül is arra gondoltam, megérezhetett valamit a szimpátiámból. Csak pár pillanatig tartott az ölelés, de a lélegzetem is elállt.
Később már nem jött oda hozzam, de hagyta, hogy megsimogassam ha éppen a közelben voltam. Sosem fogom elfelejteni ezt az ajándékot, amit tőle kaptam és remélem, hogy nagyon sokszor tudunk még találkozni, hogy viszonozhassam!
Szombaton elmentünk a szegedi Árkád-ba, hogy részt vegyünk a “Koraszülött Karácsony” rendezvényen, ahol találkozhattunk sorstársainkkal, a szegedi Koraszülött mentők és intenzív osztály dolgozóival és Pintér Sándorral a Szegedi Újszülött Életmentő Szolgálat Alapítvány kuratóriumának elnökével. A rendezvény célja az általános felvilágosítás mellett adománygyűjtés volt, amely szép és egyben szomorú is. Ha valaki, akkor mi tudjuk, hogy milyen körülmények közt dolgoznak ezek az emberek, akiknek nem lehet szavakkal kifejezni a hálánkat, amiért nap mint nap, apró életeket mentenek.