Kiss családunk blogja

Pár napja a dolgok éppen olyan sorrendben történtek egymás után, hogy egyre jobban előcsalogatták belőlem a feledni próbált múltat.

Kezdődött azzal, hogy rendbe tettük Regina sírját és ilyenkor előtörnek a régi dolgok. Azután a gyerkőcök kezdtek kérdezősködni, ami végül viccesen sült el, de nem tudtam őszintén nevetni rajta. Végül a dolgozószobámban rendezgettem az iratokat és megtaláltam a régi fényképeket, amiket még akkor nyomtattam, mikor élt Regina és anyának vittem megmutatni a posztopra, hogy lássa a porontyokat.

Ekkor már éreztem, hogy a depresszió nem csak egy divatos kifejezés, engem is elért. A kaput az tette be végleg, hogy a minap, hulla fáradtan hazaértem a melóból, ledőltem a kanapéra és míg a gyerkőcök a kádban hancúroztak, anya valami olyasmit mondott Virágra, hogy “a mi csodálatos nagy lányunk…”

Ekkor ismét átfutott agyamon a már régóta kísértő gondolat: Ha Regina itt lenne köztünk két “csodálatos nagy lányunk” lenne, és nem lenne Bogi meg Abigél. Na de akkor nem is hiányoznának, mert nem lennének, viszont lenne Regina. Két, közel 6 éves lányunk lenne, gyönyörűek, értelmesek, hasonlóak, külsőre szinte egyformák. A nehezén már túl lennénk, nem lenne szaros pelenkázás, nem lenne popsitörlés, etetés, non-stop cumikeresés, éjszakázás, szoptatás, örökös rendrakás, kiabálás, fegyelmezés. Lenne helyette kirakózás, rajzolás, számolás, utazás bárhová, bármikor és nem utolsó sorban elférnénk!

Kicsit kaotikusak ezek a gondolatok, de vajon velem van a baj? Miért ugrik össze még ma is a gyomrom ha valaki kimondja Regina nevét? Tökéletesen boldog vagyok, mert fantasztikus ez a 4 csaj, akivel mi egy család vagyunk, mégis arról gondolkodom, ami lehetett volna? Hogy van ez?

Van egy fantasztikus feleségem, aki olyan odaadó és szerető feleség, hogy már én érzem magam méltatlannak hozzá. Van egy lányom, aki többet túl élt 5 éves korára, mint sok ember egész életében sem. Legyőzte a halált és itt van köztünk. Minden lépése, levegővétele, szó, mely elhagyja száját: csoda. Van egy másik lányom, akiről a feleségem néz vissza rám 4 évesen és a nyakamba ugrik minden nap, mikor hazaérek. Esténként átölel, magához húz és úgy mondja: Annyira szeretlek Apa! És van egy kis szaros egy éves örömgombóc, aki a legkeményebb időszakban is lelket tud belém önteni, akinek minden gagyogására melegség költözik a lelkembe s aki a kis hurkaujjait rákulcsolja egyetlen ujjamra és húzva vezet, hogy menjünk pancsizni.

Felépítettünk egy egzisztenciát közösen, elértük, amit egy család elérhetett, mindenünk megvan, boldogok vagyunk. Mégis van egy seb, ami időről időre felszakad és soha az életben nem fog begyógyulni. És a gondolat folyamatosan ott motoszkál bennem, mi lett volna ha. Ahogy egyre nagyobbak a gyermekek párhuzamosan éli világát a fejemben egy másik valóság, ahol Regina és Virág együtt járnak iskolába, tekerik a bringát a kertben, mi pedig egymás karjában nézzük őket a teraszról.

Akkor minden más lenne. Minden másként alakult volna. De vajon jobb lenne? Ez a vívódás sosem fog elmúlni…

Még tavaly decemberben sikerült a laminált parkettán úgy elcsúsznia esztelen ugrándozás-játék közben a szobában, hogy felhasadt az álla, össze is kellett varrni. Virág ugye nagyon fél a szuritól, ezek a történések (lidokain szurik,majd a varrás, majd a varratszedés) horror kategória volt, Apa tudja őt nagyon jól kezelni, imádom, ahogyan ők megértik és érzik egymást (hasonlóan vagyok én Boglival)

Itten őszi szünet, délelőtt felöltöztünk, feltakarítottam nagyjából, mosta a gép a 2.adagot, elindultunk sétálni, ovispajti hívta a csajokat játszani, ebédelni a Tescoban terveztünk, gondoltam, kirúgunk a hámból:)

A lépcsőházban beszéltem a szomszéddal pár szót, közben a lányok rendetlenkedtek, a gyagya Virág fel akart állni a műanyag kismotorjára, amikor is az (naná) kiszaladt alóla, és akkorát esett a nőszemély, mint az ólajtó:)). Felhasadt az álla, ugyanott… Gyorsa összehúztam, Apának telefon, jön velünk persze, kicsik maradtak a szomszédban, mi meg apáért, majd sebészet.

Hát, tele volt a gatya, hogy megint varrják, ám hálisten elég volt a ragacsos összehúzó:)).

Ha már ott vagyunk, felnéztünk a NICre, hogy időpontot kérjünk kardiológiára, nos, ez nem sikerült, ám Apa mesélni kezdeett Virágnak az osztály előtt sorakozó inkubátorokról (doboz), amiben ő is feküdt, mikor kicsi volt, és a köldökén keresztül táplálták, segítették lélegezni, stb… Sokat kérdezett ezekről ma, és vicces volt, ahogy Boginak visszaadta: ” Bogi, láttam olyan dobozt, amiben akkor feküdtem, mikor olyan picibaba voltam, mint ABigél” :))) “És olyan pici szám volt, h nem tudtam hamizni, ezért a köldökömnél kaptam hamit” :))))

Ma velem fürdött, hogy ne csapkodják össze a kötését, befeküdtünk a kádba és beszélgettünk, olyan nagyosan:)), és ismét záporoztak a kérdések, én pedig ismét megfelelőnek láttam a pillanatot, néhány infómorzsa elszórásának, hogy tudjon róla, de ne fájjon, mindig annyit értsen meg a történtekből, amennyit fel tud dolgozni, ne többet és ne kevesebbet..

Szó esett tehát Regináról, aki az ő ikertestvére, aki szintén pici volt, de elkapott egy fertőzést, és nem volt elég erős, hogy le tudja győzni. “De ő létezik, Anya? ” -meg kell zabálni ezekért a kérdésekért.

Mivel bizonytalanul kezdtem válaszolni, rávágta a kicsikém, hogy “Meghalt? ” – érti ő, mindent ért, annyira édes. És akkor szó esett a temetőről, oda tud csak kapcsolni vele kapcsolatban.

Nos, ezen beszélgetésünket is elmesélte Boginak a vacsinál, aki így reagált:”Regina az én ikertestvérem is volt? ” -mindezt persze huncutkodva, nevetgélve, nem érezte ő ennek a súlyát semennyire, nagyon helyesen. Mondtuk neki, hogy Regina az ő testvére is volt, de nem az ikertestvére.

Akkor kicsit szomorúan, értetlenkedve: ” De hol van az én ikertestvérem? ” Mi erre:

• Csak ritkán van egy gyereknek ikertestvére.
• Igen? És Virág ritka?

Na, itt nagyon nevettünk, hát ilyen kérdést? :)))

• Nem, nem ritka, hanem azon kevesek közé tartozik, akiknek ikertestvérük is volt.

-Akkor Virág kevés?

:DDDDDD

És annyira drága Virág, ahogy ez a téma érlelődik benne, agyalgat rajta, de nem rázza meg, teljesen természetes neki. gés Hétvégén rendbe tettük a kis sírt, gyönyörű a 2 krizantém, ami már 2 éve nő ilyen csodásra, anyu ültette el, egész minik voltak még akkor. És ültettem árvácskákat is, feltöltöttük földdel, most szép:)

Olyan távoliak nekem az akkori események, olyan távoliak… (hálistennek)

pfúú, de mérgeskedtem tegnap, most nézte a zember is velem, együtt mérgeskedtünk:)))). Hogy lehet a nagyjából egyetlen szívnonalas műsort a TVben, amiben valóban tehetségkutatás folyt, értékes emberek, szereplők vettek részt, így a földbe döngölni, elrontani, lestrapálni…

Sokkal célszerűbb lett volna várni 4-5évet, mire lesz egy újabb generáció… Én azt remélem, egyszer lesz a régi zsűrivel egy régi tipusú Msz, amit majd nézhetünk a csajokkal.

Ez, hogy a zsűri és a Friderikusz nyíltan csatázik, miközben bírálja a fellépőt, egyenesen felháborító, cinkeljék egymást az öltözőben… Jah, hogy arról nem ír hétfőn a bulvár sajtó? Brrr

És megint, csak megint, mit keres ott 2 kisgyerek, akik tehetségesek, szépek és GYEREKEK, és semmi keresnivalójuk a sok felnőtt között, ez a közeg nekik nem használ, csak árt. PEdig 5 év múlva jók lehettek volna.

Amúgy ebben a részben az abszolút favoritom a Pacsirta volt, sajnáltam, hogy kiesett:(

más:

Abigél khm, totál kikészít, hát hol van az én angyali gyerekem, aki bármikor dicsekvés tárgya lehet, hiszen tündér és rendes 3.gyerek? :)))) Éjszakázunk, kifeszít, üvölt, és nemtoménholtanulta, de lefekszik a földre és ott visít, ha pl nem engedem, h megegye az utolsó virágot is az árvácskámról:))) Magában hordozza Virág felfedezővágyát, mindenre felmászik, mindent kipakol, mindent szétszed és szétdobál, meg elpakol, h ne találjuk meg, és magában hordozza Bogi akarotásságát, már nagyon látszik, hogy bizony ő is “hisztisedik” :))) Szóval eléggé lefáraszt minket, nem is egy nagy alvó és ha ébren van, mindent csinál, csak nem játszik játékokkal:)))). Megy és intéz folyamatosan, és nincsenek is illúzióim, h ez elmúlna 1-2 éven belül. Hát kitartunk:)) És keressük álmaink házát, vagy inkább építgetjük fejben, tervezgetjük…

Gazdag ember vagyok, mert nagyon sok barátom van. A sok barátom közül is van jó néhány, aki nagyon jó barát, és nagyon értékes ember. Nagyon sajnálom, hogy sok-sok barátságot egyszerűen képtelen vagyok ápolni, nincs rá kapacitásom, és koncentrálódom az igazán fontos emberekre. Akik számíthatnak rám és számíthatok rájuk.

Egy ilyen nekem a Kati, aki vmi hihetetlen mák folytán a szomszédom is. Mikor megismertem, nem is kedveltem igazán, aztán ugyan megkedveltem, de semmi különös. És szépen az évek során igazi barátsággá formálódott a kapcsolatunk. Minden defektünk, erényünk ismerős a másik számára, ő az, aki pl rámpirít, ha vmiben nem vagyok elég körültekintő, vagy precíz. Ami nálam előfordul:))

Igazán fog hiányozni, ha megszűnik a napi kapcsolatunk, ha egyszer innen elköltözünk (teljesen leálltunk a projekttel, pénzügyi válság van, kivárjuk a végét) . Szinte bármikor hajlandó velem beszélgetni, gyakran éjszakákba nyúlóan ülünk a teraszon és vitázunk, vagy ápoljuk egymás lelkét, vagy röhögünk. Iszunk egy pohár bort, ha olyanunk van, vagy pókerezünk egyet, vagy csak nézzük az összecsukott pókerszettet, mert jár a szánk és el sem kezdjük a játékot:)

Kati hihetetlen okos, sajnos egyelőre nincs kamatoztatva a csaj esze, de látom, hogy meg fogja találni a helyét, és sokra viszi egyszer. Egészségügyben dolgozik, imádom hallgatni a sztorijait a műtétekről, nagyon vizuálisan tudja elmagyarázni biz betegségek, szervek működését. Ez engem marhára érdekel.

Ám barátságunk alapja sokkal inkább az, amit ma tett velem, amire bármikor számíthatok tőle és viszont. Nem volt jó napom (megbüntettek parkolásért… másik sztori lesz) és ő látta, hát persze, és elmondhattam neki, hogy mi a gondom, a fásultságomat a mindennapokkal, a notórius háziasszonyi feladataim utálatát, az egészségügyi gondjaimat, a súlyfeleslegem. És nem azt mondja ám ő, hogy fel a fejjel és nézzek a 3 gyerekre, mert akkor kisüt a nap, hanem azt mondja, hogy márpedig jó lenne, ha rendbehoznám magam (ehhez ezt és ezt kellene tennem), mert csak akkor leszek jó anyjuk a gyerekeknek, ha békében vagyok magammal, szóval mindenki érdeke, hogy a helyemen érezzem magam.

Ja, Kati nem olvassa a blogomat, de a mindennapjaim része ő, és még csak említés szintjén írtam róla eddig, szeretném, ha lenne nyoma neki itten, mint számomra kulcsfontosságú barát. Majd sorban teszek említést minden igazi barátomról:)

És le kell írnom még azt is, hogy Béla mennyire drága volt, látta rajtam, hogy nincs jó kedvem, feszült vagyok, elment du röpizni, egész héten nem volt itthon délután jóformán, még dolgozva sem, megbeszélései voltak, vagy túlórázott, alig beszélgettünk a héten… Erre most megkérdezte, hogy mi a gondom, és mikor elmondtam neki, hogy besokalltam, és tele vagyok önváddal az érzéseim miatt, (Ki vagyok? Angéla, aki 3 kislány anyukája. Ki Ő? Béla a sikeres webszakember, aki nős, 3 kislány édesapja) és én kimaradok 5 éve az élet másfajta folyásából, és csak a kakás pelenka, a mindennapi rutin, hogy én hogy unom már ezeket, és erre azt mondta nekem ez a drága ember, hogy teljesen megért, képtelen volna ezt csinálni… Pedig én hálátlan kutyának érzem magam, mert ami nekünk van, annál nem lehet többet kívánni sem, 3 csodás gyerek, a kapcsolatunk, rendben lévő család és munka, mit kívánhat még ember? És ő erre azt mondta nekem, hogy csodálatos élet, de nehéz, és ezt nem szégyen bevallani. Hát akkor én most bevallom:)