Ahogy az ember változik, úgy változik, formálódik vele a zenei ízlése is. Jómagam hangulatfüggő zenehallgató vagyok, de persze vannak irányzatok, amelyeket jobban kedvelek. Nálam a lényeg, hogy a zene kikapcsoljon, szórakoztasson, örömet okozzon.
Legújabb, meghatározó szerzeményem a Dreadzone – Eye on the horizon lemeze, mely egészen friss ropogós 2010-es album. Kocsiban hallottam először a “Tomorrow Never Comes” című számukat, (MR2 – nagyon zene!) és gyorsan meg is kerestem az előadót és az albumot, mert nagyon elkapott a hangulata.
Elkezdtem figyelni a szövegére és megkerestem a youtube-on a csapat néhány koncertfelvételét. Teljesen elkapott a hév, magamba szívtam azt életérzést, ami ebből a csapatból és különösen az album említett nyitó dalából sugárzik. Totálisan lebilincselt ez a zenekar, pedig előtte még csak nem is hallottam róluk. Kicsit utána olvasva kiderült, hogy a brit banda 17 éve muzsikálja ki magából az érzéseit és kápráztatja el az elektronikus zene szerelmeseit.
Az a nagyon kellemes ebben a bandában, hogy valóban nem akarnak trendeket követni, nem görcsölnek klisékkel, nem akarnak megfelelni, egyszerűen érzésből zenélnek, szeretik, amit csinálnak és ez sugárzik belőlük és zenéikből. Nem törekednek arra, hogy az albumaikkal világmegváltó üzeneteket prédikáljanak, eszükbe sem jut azon rágódni, hogy ők maguk csinálják-e a trendeket, egyszerűen csak életvidám muzsikával, raggával és világzenei elemekkel fűszerezve játszanak az élet napos oldaláról.
Az ember úgy tudja őket hallgatni, hogy nem támaszt elvárásokat a zenével szemben mégis meglepetést okoz neki, amit kap. Nem véletlen, hogy az együttes szinte kihagyhatatlan fellépője a nyári fesztiváloknak.
A Tomorrow Never Comes egyszerűen ellenállhatatlan, vidám hangulata tökéletesen magával ragad és a szöveg olyan finoman tálalt igazságokkal van tele, amik rádöbbentenek arra, hogy egy kicsit lassítanod kellene:
Tomorrow never comes,when it does it’s today.
Stick to the path,never let it go astray.
Tomorrow never comes,when it does it’s today.
Another opportunity for you to run and play.
Stick to the path,never let it go astray.
You have to love the life you’re living.
Tomorrow never comes,when it does it’s today.
Another opportunity for you to run and play.
Stick to the path,never let it go astray.
You have to love the life you’re living.
Love the life you’re living.
You have to love the life you’re living.
…
2009 május 16.-án ismét kivillantotta fogát a Sensation-White Budapesten. Ahogyan tavaj is, Oszkár barátommal vágtunk neki full fehérben a pesti éjszakának. Nem kapkodtuk el a dolgot, már nyitva voltak a kapuk mire odaértünk. Kis tapi után átjutottunk a külső gyűrűn és poroszkálni kezdtünk az arénában. Gyűltek a népek, volt köztük 70 éves mama fehér boával a nyakában, tolókocsis srác, angyalszárnyas jelmezbe öltözött lányok és megannyi fura fehér alak. A felvezető zene halkan lüktetett és a gyülekező tömeg tapsviharára időnként felhangzott egy velőtrázó basszusfanfár. Éppen fejtegetni kezdtük, hogy a tömeg idén nem lesz akkora mint az előző évben és a lelátók is félig üresek voltak, mikor közeledett a party nyitányának pillanata.
A Line-up a kíírtakhoz képest változott, de ezt csak a party végén tudtuk meg. Furcsa volt, hogy a DJ szettek hosszabbra nyúlnak, mint vártuk. A hangulatot elsőként a MUZZAIK Magyar párosa melegítette be, ahogy rendszerint az első fellépő mindig a “lokál hírrók” egyike. Nem volt rossz, amit csináltak, de nekem egy kicsit lassan indult be az egész. Nem kapott el úgy a hév, mint a 2008-as partyn. Nem taglózott le, nem vitt magával. Az egész egy kicsit olyan gazdasági válságos beütésű volt. Nem a tömeggel és a partiarcokkal volt a baj, hanem a körítés volt egy kicsit instant most. Az SW csapatába tartozó táncosok össz teljesítménye annyi volt, hogy a jobb és bal oldali kifutón feljöttek, végigvonultak és lementek. Persze volt közben lufibabújás meg esernyőrázás, szőkőkútban fürdés, de mi ez a tavajihoz képest, ahol a plafonról ereszkedtek le, lángoló hátú “ninják” és gólyalábas madárfejű alakok lépkedtek köztünk, kagylókordély körül vált szét a tömeg, neonlabdát forgattak a szimpad körül, stb, stb. Nem azt mondom, látványos volt ez is, eljátszogattunk a tömegbe dobott, színváltos gömbökkel, de messze lamaradt a parádé az előző évihez képest.
Engem még AXWELL sem tudott igazán bemelegíteni, sokkal inkább tette meg ezt Oszi laposüvegéből szlopázgatott birsalma pálesz, amit gyógyitalként fogyasztottunk, szigorúan minden fellépő közti átvezető szünetben. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy várom a nagy durranást, de nem akar eljönni. Az egyetlen reményem a MEGAMIX volt, mert ez számomra mindig a party csúcspontja. Ekkor van a legnagyobb show, a zene őrülten magávalragadó, de a svéd DJ nem akarta könnyen adni a dolgot. Ráadásul akkor még azt hittük, hogy jön SEBASTIAN INGROSSO is, de mint kiderült megbetegedett és minden fellépését lemondta. Nyílt levélben kért elnézést a rajongóktól és a partyra érkezőktől, melynek végén a SW csapata közölte, hogy ennek értelmében minden blokk 30 percel hosszabb lesz.
Végül beköszöntött a MEGAMIX ideje és felrobbant a BS. Pontosan erre vártam. Beterített bennünket a konfettizápor és örjöngött a tömeg. Tűz csapott fel, vízpermet szállt az arcunkba, a zene ritmusára lüktetett az egész fehér massza az arénában. A zene fokozta a tempót és végül a prodigy üte tette fel a pontot az i-re. OMEN!
Na ez már megadta azt az adrenalinfröccsöt, amiért érdemes volt eljönni. A dözögős kezdés után végre elértük az üzemi hőfokot. Így már jöhetett SANDER VAN DOORN blokkja, akinek sikerült tartania a lépést és rádobott egy lapáttal. Voltak ugyan olyan etapok, amik akár a Black partyn is megállták volna a helyüket, de többnyire jól pörgette a korongokat a Holland srác.
A lendület megint a végére fogyott el, TOCADISCO blokkját a büfé felé sétálva, lépcsőn ülve majd a party peremén hesszelve hallgattuk meg. Összességében nem volt rossz szenzáció, de messze elmaradt az előző évitől. Nagyon bízom benne, hogy ez csak a válságnak köszönhető és a Wicked Wonderland névre keresztelt, következő party hozza majd a Sensation feelinget.
Az ezredforduló környékén találtam rá egy video clip-re, melyben egy hatalmas amsterdami hangárban, több ezer fehérbe öltözött ember tombolt a trance ritmusára. Mindezt olyan bámulatos show műsor olvasztotta egységesen lüktető fehér masszává, amitől már a kopottas, DivX-es videón át is libabőrös lettem.
Ezek a 2001-es Sensation White party képei voltak, melyek mély nyomot hagytak bennem. Olyannyira, hogy ennek hatására érdeklődni kezdtem a rendezvény után és folyamatosan nyomon követtem a sorsát. Rendszeresen beszereztem a soron következő partyk videóit és mp3 fájljait.
A Sensationról röviden annyit, hogy 2000-ben indult útjára Hollandiából. A Miles tesók alapötlete az volt, hogy egy hatalmas arénában táncoljanak, bulizzanak a népek – mindezt persze lehengerlő hang- és fénytechnikával, neves trance előadókkal megfejelve. Mondhatnánk, hogy nem korszakalkotó az ötlet, de a kivitelezés minősége és a rendezvény monumentális helyszínei messze felülmúlták az akkori trendeket.
Az első rendezvény az amsterdami Arénában – az Ajax focicsapat stadionjában – zajlott, melyet 20 000 lelkes trance rajongó ugrált végig. Ez volt az első buli, de nem ekkor született meg a Sensation. A mára “The World Leading Dance Event” címet viselő esemény születése egy tragikus eseményhez köthető. Miután az idősebb Miles bratyónak sikerült az ID&T-t a rendezvény mögé állítania, egy buliról hazafelé menet tragikus autóbalesetben meghalt. (RIP) Ekkor Duncan Stutterheim (Sensation CEO) megkérte a rajongókat, hogy Miles tiszteletére, a következő bulin mindenki fehérben jelenjen meg. Ez volt a Sensation White születésének pillanata.
A következő party-n megduplázódott a létszám, 40 000 ember tette tiszteletét patyolat fehérben. Bámulatos volt az összefogás egy emberért, aki életre keltette az eseményt. A gyászoló Miles tesó és az ID&T úgy döntöttek, hogy megőrzik ezt a hagyományt és ettől kezdve az eseményt White dress code-al látták el. Így költözött filozófia és motiváció a látványos party mögé, melynek szárnyalása elkezdődött.
A szervezők elkápráztatták a rajongókat. A rendszerint 8 órás tombolást fantasztikus látványelemekkel töltötték meg, akrobaták, pirotechnika, state-of-the-art fényjáték, lézershow, a közönség soraiban lépkedő gólyalábas teremtmények, a plafonról leereszkedő szikra fákjás emberek, rengeteg lenyűgöző elem kápráztatta el a népet. Mindez egy jól átgondolt koreográfia része mely évről évre teljesen megújul, hogy csak párat említsek: Space, To the Garden of Eden, Ocean of White. Minden egyes koreográfia a gyökerektől indul, hivatalos bemutató Amsterdamban, majd mehet a világ színe elé.
Mindemellett a világ legjobb DJ-i is felfigyeltek az eseménysorozatra és egyre inkább kitüntetéssé vált, ha részt vehettek a Sensation partikon, amit nem csak a csinnadrattával szavatoltak a rendezők. A show rendezésének egyik alapköve volt, hogy a zenei műsornak illeszkednie, szerves részévé kell válnia a Sensation feelingel, hogy egységes egészet alkosson. Így a szervezők saját zenei és színpadi betétekkel különítették el az előadók szettjeit, bemutatás előtt szigorú értékrendszeren kellett megfelelnie a DJ-k anyagának.
Érdekes, hogy ennek ellenére is olyan előadók, mint Tiësto, Sven Vath, Armin van Buuren, Carl Cox, David Guetta, Richie Hawtin, Axwell, Fedde le Grand, Steve Angelo, Sebastian Ingrosso, Sander Kleinenberg, Erick Morillo és sorolhatnám napestig, inkább a kihívást érezték az egész mögött és nem a kötöttséget. Ez volt az a meghatározó tény, ami miatt az emberekben megváltozott a műfaj iránti szemlélet és egy-egy DJ helyett ezentúl a Sensation egésze garantálta nekik azt a minőséget, amit más nem.
A rendezvény olyannyira kinőtte magát, hogy 2002-től már Sensation Black partykat is rendeznek, és Hollandia mellett 2005-ben már Belgiumot és Németországot is meglátogatta a Sensation csapata. A Black ellentéte lett a White-nak, ami az előadásokban is változásokat jelentett. Míg a White jelképezte az önfeledt szabadságot és boldogságot, a black lett az “árnyoldal”. A hardcore trance rajongók is megtalálták azt, ami a white-ban számukra kevés volt. Ennek ellenére a rendezvényhez hű és zeneileg kicsapongó tábor, mindkét eseményt látogatta.
2008-ban először valódi turnéra indul a Sensation White. Márciusban Chile, áprilisban Belgium, májusban Magyarország és Csehország, júniusban pedig Lettország és Oroszország került sorra. Az esemény reputációját ápolva és a turné útját követve a szervezők teret engedtek a helyi DJ-k nyomulásának. Ezzel hatalmas kiugrást biztosítva nekik ezen a zenei területen, hiszen a Sensation marketing része, hogy az egész világot bejárják az esemény képei, videói, a rajongók milliói élnek ezeken az “anyagokon” a rendezvények közti időkben.
Ezekből a zenei szendvicsekből mixek, megamixek jelennek meg, így válnak ismertté és szereplőivé az előadók és a közönség maga. Igen a közönség! Ugyanis a hivatalos stáb emberei, testükre szerelt állványokon függő kameráikkal az egész rendezvény alatt járják a lüktető tömeget és páratlan felvételeket készítenek. Semmi más nem adja vissza azt az életérzést, mely abban a pár órában az embereket ott jellemzi. Azt a felszabadultságot, amellyel átadják magukat ennek a grandiózus tömeg eufóriának. Ezek a felvételek aztán bekerülnek a megamixekbe, video clip-ekbe, melyek magával ragadják a trance iránt fogékony funokat, ahogy engem is lenyűgözött annó.
Hát ennyi lenne a háttértörténete annak a páratlan eseménynek, mely legnagyobb várakozásomra, 2008 május 3.-én Budapestre, a Papp László Sportarénába érkezett. Oszkár barátom, akit néhány éve “beoltottam” Sensation-nal, velem együtt örvendezett a hírnek, végre kézzel foghatóvá vált a dolog. Családos emberként már régóta nem vonzott a diszkók izzadságszagú bénázása, de a Sensationnak ehhez annyi köze volt, mintha egy csepp vizet hasonlítanánk az óceánhoz. Kevés az a dolog, aminek ennyire a részévé akartam volna válni, ami ilyen katarzist tudott okozni.
Nem is tépelődtünk sokat, megrendeltük a jegyet és készítettük a fehér ruhát. Tinikoromat idéző pillanatok voltak, ahogyan fehér hajlakkal befújtuk a fejünket, hogy még a hajunk is fehér legyen. Még a kecskeszakállamra is jutott. 🙂 Bámulatos látvány volt, ahogyan a megboldogult BS felé közeledve egyre több és több fehér ruhás alak haladt az utcákon. Kicsit dideregtünk, én egy szál pólóban és nyári lengatyában grasszáltam. (Betértünk egy kisboltba, hogy a hideg szélben kapunyitásra várva ne fázzunk s vettünk egy jófajta Johnny Walkert melegítőnek. Talpig fehérben betoppantunk. A pultos lány kérdi: – Ti is erre a fehér… izére… koncertre mentek? Csípőből vágtuk rá: – Miből gondolod? Ehh…) Végül totálisan megszálltuk a metrót, az utolsó megállónál tömött sorokban vonult a fehér kígyó a felszínre, hogy beleolvadjon a téren gyülekező tömegbe. Páratlan érzés volt, hogy a szerte Európából érkező rajongókat, nemre és korra tekintet nélkül, hogyan egységesítette a ruha és az esemény, amiért ma itt vannak. Egymásra néztünk és együtt röhögtünk Svédekkel, Angolokkal, Finnekkel, fiatalokkal és idősekkel, nem volt tülekedés, annak ellenére, hogy mindenki izgatottan várta a kapunyitást. Az idősebb korosztály lenyűgöző volt, apám és anyám lehetett volna némely pár, akik annyira édesen, összeölelkezve, fehérben várták a ceremóniát.
Már ezekben a pillanatokban is villogtak a vakuk, számos érdekes arc, csinos lány, különleges fazon bukkant fel a tömegben. Lassan iszogatni kezdtük a melegítőt és azon röhögtünk, hogy mennyi világító szívecske, neonfényű világító szalag és rúd fogy a spéci árusoktól, akik a tömegbe vegyülve, szintén fehérbe árulták portékáikat. Még színes fényekkel villogó fogsor is akadt a kínálatban. Bámulatos célpiaci termékek. 🙂
A tömeg csak gyűlt a Whiskey meg alig akart fogyni, már a kisüveges Cola is kiürült közben. Hirtelen kinyíltak a kapuszárnyak a buborákstadion oldalában és mi meg ott áltunk egy félig teli üveggel meg a jegyekkel. Nem volt mit tenni kéthúzóra letoltuk. Hát basszus nem, hogy nem fáztunk, de mire beértünk a körcsarnokba én már a falon csúsztam lefelé abban a pózban, amiben Oszi odatámasztott, míg ő elment csövelni. Úgy fejbe kólintott a hirtelen pija, hogy foszlányok szakadoztak le az idő fátyoláról és stroboszkópszerű villanásokban szemléltem az eseményeket. Éterien könnyűvé váltam, egyetlen biztos pontot Oszkár csontos jobb válla jelentette, melybe görcsösen kapaszkodtam. Világítótoronyként vezetett fehérre fújt tarkója a sötétben.
A villanások szaporodtak, gólyalábas alakok hatalmas szárnyakkal és csőrrel a fejükön lépdeltek el mellettem.
– Basssszúúúzs bennvagyúúúnk – esett le a tantusz kába agyamban.
– Világítóóóók öcséééém – naja, hát az UV ilyen állapotban elég kápráztató tud lenni. Na lényeg, hogy mire a tömeg körbezárt bennünket, elértük a DJ pult körüli korlátot. Most már képes voltam két kézzel kapaszkodni az izzadt csőbe és állva maradni. Felnéztem és majdnem sírva fakadtam.
Az Éden Fája tornyosult fölém melynek tövében burjánzó gyökerénél álltunk. Lombkoronája benőtte a plafont és óvón terült szét a fejünk felett. Hatalmas kivetítők hullámzottak a szivárvány minden színében, a körszínpadon fényágyúk és szökőkutak, lassan hömpölygött a szárazjég. Villogtak a vakuk, körülöttem és a lelátókon fehér tömeg lélegzett együtt. A színpad alól fekete alakok másztak elő melyet buborékágyúk homályosítottak el. Örvényleni kezdett a tömeg, ahogy a jól ismert morajlás erősödött a hangfalakból. Az ágyúk mindent beborítottak színes buborékgömbökkel, az adrenalin szétáradt az ereinkben és felcsendült a fanfár.
WELCOME TO THE SENSATION WHITE!
Az aréna fehér tömege felrobbant s ahogy a középpontból induló hullámzás elcsitult kibontakozott az éteri látvány. Apró lények másztak elő a fa gyökerei közül és üdvözölték a fényt, mely az Éden Fájának testéből sugárzott. Mozgásuk gyorsult, követte a dallamot, mely mintha a szívünk ritmusára dobbant volna. A szökőkutak az ég felé lökték az éltető vizet, pára csapott az arcunkba.
A fényjáték lenyűgöző mintákat festett a fehér ködbe majd hirtelen felcsaptak a lángok. Minden megvadult, kijózanodtunk a mámorból, forróság perzselte az arcunkat, ahogy a színpadról láng szökött a fejünk fölé. Felcsendült az ismert hang, a velőt rázóan mély hang, és a hatalmas kijelzőkkel egyetemben bejelentette az első fellépőket: Please welcome Hamvai P.G. vs Barany Attila
A DJ-k settjei alatt folyamatosan pörögtek az események, táncosok jelentek meg és elvarázsoltak bennünket újra és újra. Neonkörvonalas árnyak jelentek meg, fénylabdát forgattak, szikra fáklyás fekete alakok ereszkedtek a plafonról közénk, rakéták cikáztak át a téren és robbantak az Éden Fájának testébe, csodálatos teremtmények sziromkordélyát tündérek húzták át a tömegen, sorra fedte fel fátylát az álomvilág.
Csak szuperlatívuszokban tudnék tovább mesélni az eseményekről, de azt hiszem képet kaphattatok róla, hogy milyen grandiózus eseményt éltünk át. Számomra ez egy felejthetetlen pillanat volt, őszintén örülök, hogy létrejöhetett. Élőben hallgathattam ezt az igazán impozáns line-upot: Hamvai PG & Barany Attila, Sebastian Ingrosso, Fedde le Grand, Paul Oakenfold, Sander Kleinenberg, Mauro Picotto (és az elmaradhatatlan Megamix)
Voltam már több koncerten, a BS-ben is tomboltam már többször, de amit az ID&T Sensation nyújtott nekem az mindent felülmúlt. Káprázatos, bámulatos, monumentális, felejthetetlen.
Mivel is zárhatnám soraim: 2009 május 16 – Sensation comes back to Hungary. The Ocean of White show that premiered in Amsterdam last July will not fail to impress. Over 10 hours of choreography will take you to the depths of the ocean. A breathtaking underwater world with an 80-meter riff dividing the dance floor, creatures from the deep all around, and water fountains shooting up to the roof, will be accompanied by the most spectacular special effects, lights and lasers.
