Mindenkit kérekszépen, hogy összes ujját tegye keresztbe, munka ügyben férne rám némi pozitív idegondolás, kilátásban van valami, ami nagyon tetszene nekem, ráadásul testhez álló feladat lenne, minden szurkoskodás jól jön:)
Köszönöm előre is:)
Vetítünk:)
ANya csizmájában:)
Oviban legjobb barátnő, Abigélnek hívják:)
Fagyi az autóban:)
előzmény: http://www.kissvirag.hu/blog/2009/04/14/nyilt-vagy-titkos/
Korábban írtam Orsibarátnőmről, aki hosszú éveket várt kisbabára, konkrétan 10+ évet szántak rá, hogy szülessen közös gyermekük, majd úgy döntöttek, ha már életet nem adhatnak, adnak boldog életet annak, aki már megszületett. Magyarul, örökbefogadtak.. Miután minden hivatalos procedúrán túlestek, felkerültek a várólistára 200+ -ikként, eltelt 2 év is, mire Ábris vártával jelentkezett náluk a Gólyahír Egyesület. A terhesség végét végigkísérhették, majd a szülésnél is jelen lehetett Orsi, ami katartikus élmény volt a számára.Gondolom élete legboldogabb napja:)
Következett egy erőteljes varga kanyar, Ábris sokáig húzta a NICen, ám végül szerencsésen hazatérhetett a kicsifiú, akit nem győznek szeretni:).
Itt kell megjegyezni, hogy méltánytalan dolognak tartom, ahogy ez ma Magyarországon zajlik, mintha legkevésbé az volnamindenkiérdeke, hogy a megszületett kisbaba mihamarabb otthon lehessen.No persze, a gyiviben rengeteg ember dolgozik, akiknek nem volna munkája, ha nem lennének tele a gyermekotthonok. Van hová fejlődni.
Az egészségügyi személyzet hozzáállása szüléskor, azt megelőzően és azt követően sértő, lenéző volt, a segítőkészség abszolút hiánya volt jellemző. Ne felejtsük el, hogy aki életet ad, majd örökbe ad, élete legnehezebb döntését hozza meg. Tehetné, h bokorban szül, senki_nem tudná meg, ám képes a gyermeke érdekében méltósággal elköszönni tőle úgy, h közben a baba a legjobbat kapja. Ellátást, majd meleg otthont. Könnyű persze köveket dobálni, én inkább megemelem a kalapom. Van hová fejlődni.
Mikor a hazaérkezés előtt kiérkezett az utolsó (de sokadik) környezettanulmányos hölgyike, megjegyezte, hogy hangosan ugat a kutya az udvaron. Van hová fejlődni.
No, de ez nem szomorú poszt, ez vidám poszt, mert ugyan nagy sokára, hosszú, kiborító, embert próbáló út után, de hazatért a kicsifiú, immáron hivatalosan is (újabb 2hónapos agymenés – van hová fejlődni) szülei gyermeke, édes gyermeke:). Nagy gratula, Ábris, nőjj nagyra, Orsi, legyetek nagyon-nagyon boldogok, itt volt az ideje, hogy mind hazatérjetek.
Harmincnyolcas méretű szoknyát vettem ma magamnak, jó, nadrágból kell még a 40-es, de így is nagyon örülök:). Édes, kockás miniszoknyát lőttem a Tacco-ban, meg egy szaladós rövid farmernacit, egy felsőt is, ha már ott vagyok, nem volt jó napom, a Taccoban meg ma 30% volt, nem lehetett otthagyni ezeket:))
Bogacsnak végleg kipurcant a bringája, vennünk kell neki egy rendes, 16collost, sajna épp akkorát, ami Virágnak van, de Virágnak még nem kell a nagyobb, hát lesz belőle kettő, evvan. Holnap délelőtt anyu jön, én pedig körülnézek, hol érdemes rózsaszín csillogós biciklit venni:)
Ma hivatalosak voltunk egy gyerekzsúrba, de a takonyszintünk sajnos rosszabb, mint ami babás társaságba vihető, így lemondtam.
Jött egy elég konkrét lakásérdeklődő, aki tett is ajánlatot, bár nagyon alacsony árat mondott, most jókat vitázunk Bélával, h mennyit vagyunk hajlandóak engedni. Néha úgy érzem, csak én akarok lépni… Lesznek emiatt álmatlan éjszakáink. Lépjünk, ne lépjünk… grrr