Kiss családunk blogja

Problémamentes terhesség volt. Erre számítottunk. Ebben bíztunk. Hiszen a lányoknál a koraszülés külső tényezők miatt következett be, amik ezesetben nem kellett, hogy bekövetkezzenek. Így hittünk benne, hogy ezennel gondos terhesgondozás mellett egy egymagzatos terhességgel nem lehet gond, és megtudhatjuk milyen komplikációmentesen, 40.héten szülni egy egészséges magzatot. Sokan viccesen túlhordást kívántak és jósoltak Nekünk.

Teltek a hetek, a hónapok, félidőig elég rosszul voltam, de utána remekül éreztem magam. Elhatároztam, hogy soha nem fogok azért nyafogni, mert nehéz már, vagy terhes. Nem volna részemről stílusos. Így éreztem. Aztán sikerült ezt eléggé magamba szugerálni, ugyanis még a 40.héten is virgonc voltam, vezettem, Virágot emelgettem, és vittem mindenhová. Napi szinten állandó program volt a játszótér, vagy a Mamák meglátogatása, itthon a lakásban nehéz őt már lekötni. Nagylány, és hatalmas a mozgásigénye.

Elérkezett a 40. hét, a rutin CTG vizsgálat még mindig nem mutat semmilyen fájástevékenységet. Megkeresem a szülészorvosom, aki azzal fogad, hogy ejnye, Nekem egy hete bent kellene feküdnöm, ő elnézte legutóbb a leletemen a terhességem korát. De sebaj, akkor feküdjek be most, mondta. Megkérdeztem, mi szükség is erre, Én 10perc alatt beérek a klinikára. Komolyabb érv nem hangzott el a bent fekvés mellett, így saját felelősségre hazajöttem. Megbeszéltük, hogy naponta bejárok, hétvégén is a vizsgálatokra, de nem maradok bent. Irtózom a klinikától, sok rossz élmény köt oda, nem beszélve arról, hogy nem akármilyen 5napot töltöttünk még ezután együtt a családdal, várva a pillanatot… Türelmes várakozás volt ez, és közben csak Virággal foglalkoztunk. Kezdtük úgy felfogni, hogy ajándék Bogitól ez a néhány nap. A méhszáj már nagyon nyitva volt, és fel volt készülve a szülésre, csak a fájások nem akartak megindulni. Elérkezett a nap, mikor már igencsak fejcsóválva fogadott az orvosom, és a szülésznőm, mivel császármetszés után nem szerencsés túlhordani. Megbeszéltük, hogy másnap reggel bemegyek emlőstimulációra, megvizsgálva ezzel, hogy Bogi hogy érzi magát, illetve hátha ettől beindul a szülés. Mivel hüvelyi szülésre készültünk, nem lett volna szerencsés burkot repeszteni, mert nem biztos, hogy beindultak volna a fájások. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Másnap reggel bementünk, és a vizsgálatnak meglett az eredménye. Bizony jöttek a fájások. Nagyon boldogok voltunk. A méhszáj tovább nyílt, így az orvos burkot repesztett. Előkészítették Nekünk az apás szülőszobát, előkészítettek engem is, és bemehettünk együtt Apával arra a helyre, amit már évekkel ezelőtt megszemléltünk, és bíztunk abban, hogy lányaink itt fognak világra jönni.

De a fájások szépen elmúltak… Ha nem stimuláltuk a mellet, spontán fájásaim nem voltak. Bementünk, és kissé hülyén éreztem magam, “Mit is keresek itt???”, mikor itt szülni szoktak, ami fáj, de nekem nem fáj semmi… Lefeküdni is hülyén jött volna ki, sétálgattam. Majd Zsóka (szülésznő) rámkötötte a CTG-t, és megkért, hogy folytassam a stimulálást, hátha újra jönnek a fájások. Így lett. Majd jött az orvos, meg volt elégedve, úgy nézett ki a dolog, hogy menni fog, szülni fogunk, nagyon boldogok voltunk Bélával. Megvizsgált az orvos, még picit tovább nyílt a méhszáj, már több, mint 4cm volt, és alig volt hossza. Az orvos elégedetten hagyott tovább vajúdni. Zsóka pedig leült Velünk beszélgetni. ők nézték a készüléket, Én pedig fájtam. ők mondták, mikor kezd múlni a fájás, ez segített. Ám valami pukkanást éreztem, majd jött egy brutálisan erős méhösszehúzódás, aminek nem akart vége lenni. A CTG-n is furán rajzolódott ki egy véget nem érő fájás, ami aztán gép szerint elmúlt, Nekem azonban tovább fájt. Szünet nélkül agonizáltam… Nagyon nem tetszett Zsókának, megkérdezte hol fáj. Hát bizony a hasam alsó része fájt. Picit megnyomta, és nyomásra mégjobban. Ennyit mondott: “Ennek fele sem tréfa” és elszaladt az orvosért. Majd együtt érkeztek vissza, mindketten gondterhelt arccal. Az orvos megkérdezte hol fáj, megnézte a hasam, majd gyors döntés született: “Sajnos ez nem fog menni, meg kell, hogy operáljam.” Persze már akkor tudtam, mikor Zsóka elszaladt, hogy ez lesz a vége, mégis elsírtam magam. Annyira szerettük volna. Egyrészt mert ez így természetes, másrészt a szülés élménye is fontos. Jó lett volna megtapasztalni. De ami még ennél is fontosabb, nem szerettem volna, ha ismét annyira nehéz felépülnöm, mint az előző műtét után. Szerettem volna első perctől ellátni, gondozni, és táplálni Bogit. Mindez egy pillanat alatt omlott össze…ező pillanatban már arra koncentráltam, ha tényleg gond van, akkor remélem időben a műtőbe kerülök, és elkerüljük a további komplikációt. Hamar előkészítettek, mindenki nagyon sietett, ebből láttam, hogy tényleg nincs idő, és talán veszélyben vagyunk. És szegény Béla arcára emlékszem még, sokszor láttam már ezt a kétségbeesett, de felém nyugalmat sugárzó arcát. Aggódott értünk, nagyon. Egy pillanatra láttam még őt a zöld hacukában, majd befordultunk a liftbe, őt pedig megkérték, hogy lépcsőn jöjjön fel. Viszont a lifttel mi gyorsabbak voltunk, és nem tudtunk elbúcsúzni. Nagyon megviselte, hogy nem adhatott egy puszit sem…

Betoltak a műtőbe, átraktak a műtőasztalra, de nem ültettek fel. Furcsa volt, hiszen a gerincérzéstelenítést ülve szokták beadni, ezt Én tudtam. Maszkot tartottak az orrom elé, majd az aneszteziológus a fülembe mormolta, hogy szívjam ezt be, el fog altatni. Erre eltoltam finoman a gázt, és kértem, hogy spinális érzéstelenítést alkalmazzanak. Majd jött a hidegzuhany, arra már nincs idő. Ez nagyon rosszul esett. Hiszen a császármetszés benne volt a pakliban, tudtuk, könnyen lehet, hogy ez lesz a vége, na de hogy ne is lássam, miután kiemelik a kisbabám, azt nehéz volt hirtelen feldolgozni. Sírva merültem álomba.

Az ébredés nagyon rossz volt, meg akartam fulladni. A nővérek mellettem mondták, hogy ne a számon vegyem a levegőt, hanem az orromon, de nem értettem, nem jutott el a tudatomig. Vicces lehetett, mikor egyszer csak megértettem, és vettem egy nagy levegőt az orromon. Nagy megkönnyebbülés volt. Majd lecsekkoltam hol vagyok, mi történt, de ez időbe telt. Majd hallottam, hogy a folyósón alkudozik Béla a nővérrel, hogy de egy picit hadd menjen be, és nagy nehezen beengedték. Sajnos a postoperatív osztályon épp egy nagy beázás romjait számolták fel, ezért nem lehetett látogatni az osztályon egyáltalán. Ez igen kellemetlenül érintett. Szóval Apa bejött, és elújságolta, hogy Boglárka Szonja 4020 gramm, 52 cm hosszú, 10/10/10es apgarral makk egészségesen jött a világra. Nagyon boldog voltam! Hihetetlen, hogy ekkora egészséges babánk született…

Majd még mindig zavartan Anyukámat hiányoltam, és Béla gyorsan tárcsázta, beszéltünk, de szegény egy szót sem értett abból, amit mondtam Neki. A műtét során, mikor felnyitották a hasfalam, a méh falán keresztül spriccelt ki a magzatvíz, azaz bekövetkezett, amitől tartottuk, perforált a méhem. Illetve perceken belül megnyílt volna. Nagyon jól döntött az orvos, és épp időben.

Bogibaba délelőtt 10:40 kor látta meg a napvilágot, de Én csak este fél 6kor láthattam. Hogy miért nem korábban, azt nem tudták megindokolni. Mikor hozták, meghatottságtól sírva fogadtam. Gyönyörűségesen szép kisbaba volt, és azóta is az. Dundi kis pofija volt, a szeme teljesen begyógyulva a sok husitól . Próbáltam a mellemre tenni, de csak békésen alukált. Nagyon jó volt Vele tölteni azt a fél órát. A végén sikerült a mellemre tenni, és azonnal elkezdte szívni a még üres mellett. Egy perc sem telt el, mikor jöttek a babákért. Kértem a nővért, hogy ne vigye el, mert épp csak most sikerült elkezdeni a szopit, de kérlelhetetlen volt. Le kellett vennem a pár órás babám a mellemről… no comment. Innentől 3 óránként hozták szopizni, és ha ébren volt, mert épp nem etették be előtte, akkor nagyon ügyesen szopizott. Isteni érzés volt, és azóta is minden alkalommal… nagyon jól éreztem magam, a lábraállás könnyen ment, ezennel nem akartam elájulni rögtön. Sokkal jobban viseltem ezt a műtétet, mivel a korábban megbeszélt császármetszési eljárást alkalmazta az orvosom. A Misgav-ladach módszert. Második nap törökülésben szoptattam. Harmadik nap pedig lekerültem végre a gyerekágyra, ahol a 24órás roming-in rendszerben egész nap és éjjel Velem volt Bogi. Örültem, hogy kezembe vehettem az irányítást, és végre magam táplálhattam a kisbabám. Nagyon sokat szoptattam, kiegyensúlyozott volt Bogi és Én is. Megbeszéltük a gyermekorvossal, hogy szombati napon hazamehetünk, mivel nem sárgult be Bogi, és minden rendben van. Alig vártam a hazamenetelt, mivel Virág a napi kétszeri látogatás ellenére is furán viselkedett. Mikor beértek, levegőnek nézett, és nem jött oda hozzám sosem. Ami persze nem csoda, hiszen borzalmasan néztem ki. Hófehér arc, némi zölddel keveredve, és a pocakom is eltűnt. Idegen környezetben voltunk, biztos nagyon furcsa volt ez Neki. Nagyon megviselt, és alig vártam, hogy picit feloldódjon minden alkalommal, és magamhoz ölelhessem. Nem volt könnyű megszelidíteni…

4.nap azonban jött a gyerekorvos a lesujtó ténnyel, nem mehetünk szombaton haza, mivel a Bogibabának sokat esett a súlya, és nem indult el felfelé a súlygörbéje. És mivel az a szabály, hogy csökkenő súlygörbével nem adhatnak haza babát, ő nem is enged el bennünket az akkor 3800grammos Bogival. Rákérdeztem, hogy, hogy is van ez, nem élettani dolog a súlycsökkenés az első napokban? Miért van az, hogy Én nem aggódom a babám súlya miatt, eszik és alszik, van kaka, van pisi, kicsattan az egészségtől, otthon szeretném felszaporítani a tejem, de itt nem tudok pihenni… Mert bizony egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy a napok teltek, egyre jobban fájt a hegem, hiszen Bogi pólyástól 5kiló volt, őt kellett cipelnem ki-be a csecsemőosztályra mérni. A korházi ágyak ki tudja miért vannak olyan magasak, hogy úgy kell róla leugrani, de ez műtét után nem olyan egyszerű. Szóval sajnos ezennel is marokszám ettem a fájdalomcsillapítót, de ennek ellenére eljutottam arra a pontra, mikor alig tudtam megemelni a kislányom. Azt nem akartam, hogy tápszerrel etessék, mert ha bent hagyom az osztályon, és csak szopni hozzák ki, annak sajnos ez lett volna az eredménye. Béla behozta a mérlegünket, és a mellszívóm, így minden helyben volt. Szopott, mértem, fejtem és pótoltam, hogy meglegyen a 70ml minden alkalommal, és mehessünk haza. Betartottam az orvosi utasítást, beletöltöttem Bogiba az adagot, ami elveimnek maximálisan ellentmond. De haza akartam jönni, és itthon kezembe venni az irányítást. A doktornővel folytatott beszélgetés alatt végig zokogtam, ezért nehezen is mondtam el Neki, amit szerettem volna, de nagyon kedves volt, és onnantól az összes csecsemős nővér nagyon kedves volt Velem. Nem tudom miért… Volt olyan eset, hogy bevittem Bogit a csecsemőosztályra, míg hátramentem fejni, és beraktam egy kiságyba, aminek nem volt tulajdonosa. Csak míg lefejek. Mikor jöttem ki, látom, hogy egy nővér nagyban teszi tisztába Bogit, és ott a tápszer a kis pohárba kikészítve. Anélkül, hogy bármilyen adag be lett volna írva, hogy tudta volna, hogy mennyit evett, beletöltötte volna. Ez a nagyüzem. Ezért nem hagytam bent, csak mikor már mozdulni sem tudtam. De akkor már a nővérek maximális szimpátiáját és segítőkészségét élveztem. Ez az 5.nap volt. ők hozták Nekem 3óránként, közben tudtam pihenni. Több is lett a tej, és gyógyultam is szépen.

Majd végre hazajöhettünk… Itthon voltunk. A 2 kislányunkkal. Fura, de hihetetlen boldogság azóta is minden perc. Persze van teendő bőven, még jól viseljük, megvan a rendszer, mindenki dolga, feladata. Remek volt Virággal újra itthon lenni, azóta minden rendben köztünk. Apával viszont tovább mélyült a szerelmük, ez mindenképp pozitív. Apa azon kívül, hogy a kikészített ruhákra fittyet hányva minden nap borzalmasan felöltöztetve hozta be Virágot tökéletesen ellátta, és levezényelt egy “kisebb” festést-vakolást, mivel szülés előtt egy nappal, leszakadt a mennyezet a konyhában. Hatalmas por, piszok volt, Béla az anyukájával azonban gyönyörű tisztaságot varázsolt, és mindent megoldottak, mire jöttünk haza. Többen mondták azóta, és talán lehet benne valami, hogy pszihésen annyira nem akartam koraszülni, hogy sikerült a fejemben leállítani az amúgy természetes folyamatot, és ezért nem indult be magától a szülés. Vagy talán a méhem alkalmatlansága miatt… Ezt már sosem tudjuk meg. És milyen érdekes az élet… Amiatt sírtam, hogy műtét lett…, hogy elaltatnak…, hogy csak 7óra múlva ölelhettem meg az újszülöttem…, hogy 1nappal később jöhettünk haza. És még sok olyan dolog miatt bosszankodtam, vagy szomorkodtam, ami tulajdonképpen nem érdekes. Illetve érdekes, és kell is ezekkel foglalkozni, de milyen jó is, amikor csak ilyen problémái vannak a szülő nőnek. Mennyire más volt ez így, el sem tudom mondani. A mai napig rácsodálkozunk erre a kismanóra. Azok a ruhák jók Rá, amik Virágra 5-6hónaposan voltak jók. Nagyon boldogok vagyunk!

Köszönjük szépen a sok szurkolást és gratulációt! Nagyon jólesett, hogy ennyien gondoltatok Ránk! És nem utolsó sorban szeretném megköszönni szülésznőmnek Zsókának, és orvosomnak Dr. Keresztúri Attilának a közreműködést!

Anya

Picit szégyellem de hagytam magam elsodortatni a rohanó élettel, így eléggé elhanyagoltam kis oldalunkat, no meg persze az új jövevény érkezése is sok aggódni valóval látott el bennünket, de ne szaladjunk annyira előre…

Talán sikerül bepótolnom a kiesett idõt és elmesélnem mi minden történt velünk, mióta legutoljára írtam. Kezdeném talán azzal, hogy azóta ismét kibújt két pici fogacska alól, nem kevés gyötrelem árán. Az esti gyötrelmes sírógörcsök, a folyamatos nyáltenger, rágcsa nem akart alábbhagyni, míg azok a kis gyöngy fogacskák át nem szakították a pici ínycsíkot. Esténként ment a Dentinox kenegetés a duzzadó ínyre, Chamomilla (homeopátiás golyócskák) a cumiba meg a forgolódás, visítás. Komolyan szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy az az ügyes kislány, akit csak úgy leraktunk nyolckor és már aludt is, eltûnt. Persze nem õrá haragudott hajnal kettõkor az ember, hanem a genya fogtündérre, aki jól megszívatott minket. Persze tettük a dolgunkat és beláttuk, hogy ez a dolgok rendje. Aztán mikor végre valahára ezen a fogzásrohamon is túl voltunk, úgy gondoltuk minden visszaállt a régi kerékvágásba… de nem. A lány túlságosan hozzászokott a hajnali keléshez és valahogy úgy maradt! 🙂 Már nem visítva kelt a fájdalomtól, hanem gagyogva játszani kezdett. A kiskirálylány úgy gondolta, hogy õ eleget aludt, már nem álmos és a hajnal három megfelelõ idõ egy kis játékra. Gagyarászva játszadozott a kiságyába, majd mikor rájött, hogy ez egyedül uncsi, megpróbált minket is bevonni a szórakozásba. Kihajigálta a cumiját a kiságy rácsán és keserves sírást imitálva, kamutámadást indított, hogy bemenjünk hozzá. Kezdetben szinte minden esetben bedõltünk a trükknek, Anya felkel, visszaadja a cumit, fej megsimogat, kislány eldõl és szuszogva lecsukja szemét. Anya visszabotorkál az ágyba, lefekszik, magára húzza a takarót és már csörren ismét a cumi a rácsos ágy mellett… Anya bosszankodva felkel, bemegy, cumi vissza, simi, alvás, Anya vissza, lefekszik, cumi csörren… Anya durcásan megbökdösi Apát, Apa felkel, lányhoz be, mire az a kis huncut nyom egy “iiiii”-t, ezzel nyugtázva örömét: “Új játszótársat kaptam” vagy “anya kipipálva, jöhet Apa” vagy hasonlók… Cumi be, simi, fekvés… és így tovább, alig egy óra hosszácskát, amíg az egyik csicsibe belealszik. Gondolná az ember, ezek után azért csak alszik már legalább nyolcig, kilencig, de nem… áááá… hétkor kukorékol!

Na ezen a ponton hibáztunk egyet, így utólag jöttünk csak rá. Történt ugyanis, hogy az egyik ilyen esti matiné idején Anya a cumi helyett 170 mili tápszerrel lepte meg a csipás szemû kisördögöt, aki nagy meglepetésre beszlopázta az utolsó cseppig a kajcsit, majd eldõlt, mint egy darab fa és úgy elaludt, mint a bunda. Akkor ez látszott a legkézenfekvõbb megoldásnak, a nyugalmas éjszaka zálogának. Nem voltunk elég erõsek

Nappal a kislurkó igen aktív volt. Kezdve azzal, hogy már a reggeli ébredés sem volt az a zökkenõmentes, mint az általában lenni szokott. Kiderült (én ezt mindig is tudtam), hogy kislányom eszméletlen okos és nagyon gyorsan tanul. A rácsos ágy két kivehetõ rácsa már nem okozott neki gondot. Különösebb erõfeszítés nélkül egyszerûen rájött, hogy ha felemeli, kinyomja az alját akkor olyan viccesen csörömpölve kidõl és már szabad is az út kifelé, át a játékokon, át a küszöbön, fel a kanapéra és annak a támlájáról fejes az alvó Apa gyomorszájába. Na ez volt ám az igazán jó móka. Mondanom sem kell én is nagyon sokat kacagtam rajta. Ezután jött a gyûrkészés, könyök az arcba, térd a bordába, de megkapta a magáét a kis kukac, mert Apa nagyon magasra dobálta, fejre állította, összecsomagolta és össze csikizte… Na szóval így indultak a reggelek.

A kis beste napközben olyan volt, mint egy forgószél. szanaszét szedte a lakást. Kezdetben elég népszerû volt Apa izgis, kábelekkel teli fiókja, melyeket kiráncigálva jól meg lehetett rágcsálni, vagy a kanapé melletti fiókos kisasztal, aminek résén benyúlva izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat lehetett kibányászni, hasonlóan nyálas élményben volt része az elérhetõ magasságban található könyveknek, a konyhaszekrény fiókjában eldugott szerszámoknak, a cipõs szekrény rejtelmeinek, vagy akár a wc kefének, vagy az öblítõs flakonnak. Anya szegény naponta négy kézlábazott a kis gazember után, hogy ne nézzen ki a lakás úgy, mintha tornádó söpört volna végig rajta, de volt, hogy csak unottan ült a számcsi elõtt és beletörõdötten hagyta, hogy a gyerek a telefonzsinórt rágcsálja… legalább elfoglalja magát.

Amikor csak lehetett nyomultunk ki a lakásból, játszótér kavicsozással, ahol a kavicstengerben található eldobált csikkek, száraz falevelek és szépen csillogó kövecskék megkóstolása mellett, egy marék kavics fejtetõre szórása volt a kedvenc játék. Fagyizás, ahol a limit két tölcsér volt, melyet tradicionálisan a csücskénél kell elkezdeni, hogy a majszolás végére, a tölcséren keresztül be lehessen látni a kis pofikába. Arról most nem írnék, hogy a gyerek ruhája, meg a babakocsi, hogy nézett ki a nyálas péppé összeolvadt ostyamaradványok szétkenegetése után, de szerintem el tudod képzelni! 🙂 Ilyen alkalmakkor, mikor Virág kimozdult és babakocsi volt a közelébe, konstanssá vált annak tologatása. Visítani tudott, mikor belendült a kocsi, majd elérte esetleg a falat, vagy padkát és megtorpant. Mi az, hogy nem megy tovább, mikor õ tolja!?? Az ilyen hisztik gyors megoldása ha apa megfordította a kocsit és akkor lehetett menni az ellenkezõ irányba, egészen a falig… Késõbb, nevelõ szándékkal hagytam, hogy magától jöjjön rá, hogy a kocsit húzni is lehet és nem csalódtam benne. Olyan magas fokra fejlesztette a kocsi tologatási képességét, hogy már nem visongott ha falat ért, hanem egyszerûen hátradõlt, kihúzta a kocsit, mellélépett, elfordította, vissza mögé és már mehetett is a menet. Mindeközben annyira édesen pakolta azokat a kis lábacskáit, egyre kevesebbszer tottyant el. A száguldozás közben arra tévedt gyerekeknek, más babáknak különösen örült. Nem volt az a harcias baba, aki rögtön odarohan a másik gyerekhez és beletúr a szájába, csak egyszerûen megállt vele szemben, nagyokat kurjongatott, pápázott és hangosan örült.

A jó idõre való tekintettel Virág megismerkedett a vízzel is. Én egy kicsit cidriztem a babaúszástól, mondván, hogy a közös medencében ott a sok anyuka meg a sok gyerek nehogy elkapjanak valamit a csajok. Mindkettõjüket féltettem, Virgát ugye érthetõ okokból, az Anyukáját meg a születendõ Boglárka miatt. Ilyenkor mindig belém hasítanak a régi emlékek, a koraszülés a fertõzés miatt… vagy túl aggódom a dolgot? Mindenesetre túl lettünk rajta, sõt késõbb sógoroméknál hatalmas pancsizásokat rendeztünk a kerti medencében. Mondanom sem kell, hogy a kis sellõ visongva, sikkantva szelte a habokat, majd kiugrott a kezembõl. Azt hiszem a kádazások után ez igazán sokat jelentett neki, meg persze nekünk is.

A mamázás volt a csúcs… akarom mondani mamázás és tatázás. Ez volt az igazán önfeledt szórakozás. Egy rész a mamáék boltjaiban, másrészt meg otthon náluk. Ha odaértek az unokatesók, na az volt a hab a tortára. Ilyenkor mi szülõk lazíthattunk egy kicsit, mert egyszerûen kapkodják a gyerkõcöt. Elhalmozzák minden jóval, képesek a földön csúszni õnagyságának, vagy idiótát csinálni magukból, csak, hogy kicsaljanak egy kacajt a gyerekbõl. 🙂 Imádom õket. Rengeteget segített nekünk, hogy tudtuk számíthatunk rájuk. Ez fontos volt, mert Anyának szépen növögetett a pocija és jó volt tudni ha bármi van, õk ott vannak. Tudom nem kellett volna ilyesmire gondolni normális esetben, de mi nem is vagyunk az a szokványos eset. Így aztán ahogy telt múlt az idõ, apa egyre többet parázott, egyre több kérdés merült fel bennem. Mi lesz ha… ? Rengeteget töprengtem, mert egyre több dolog jutott eszembe, elõtörtek a régi emlékek. Virág hihetetlen módon fejlõdött, elõéletét meghazudtoló módon, a “legnagyobb szövõdmény” a szemüveg volt, melyet a szemész dokibácsi írt fel, egy kellemetlen pupilla tágítós macera és vizsgálatsorozatok után. A magam részérõl furcsának találtam ezt a dioptria dolgot, mert a szemész 6 dioptriát írt elõ, ami elsõ hallásra borzasztó soknak tûnik. Mivel én is szemüveget hordok gyermek korom óta, ezért tisztában vagyok vele, hogy 6 dioptriánál az ember leesik a székrõl és mellé nyúl a dolgoknak ha nincs a szemén az üveg. Ennek ellentmondó volt, hogy Viva szemüveg nélkül is messzirõl kiszúrt, felismert, csápolt örömében, két ujjal csippentette fel a falatokat az etetõszék tálcájáról, apró morzsákat, kavicsokat is felvett gond nélkül, egyszóval semmi jelét nem mutatta, hogy õ annyira rosszul látna. A legnagyobb meglepetés ez ügyben akkor ért bennünket, mikor strandra mentünk a lurkóval és épp a leterített pokrócon játszottunk, mikor Virga a távolba mutatott és így szólt: “Va-Va” Keresni kezdtük, hogy hol van a közelben kutyus, de sehol sem láttuk, ami rendben is volt, mert eleve nem lehet behozni kutyát a strand területére, de a kis csirigli meg nem szokott ekkorákat lódítani! (még) Csak felhangzott a “Va-Va” és mi nem találtuk a kutyust. Aztán mászni kezdett a gyerkõc a 6-8 méterre lévõ pokróc felé, mire felfedeztem, hogy közepén egy kis plüsskutya pihen. Na ez a momentum volt az, ami igazán megkérdõjelezte számomra, hogy kell-e a gyermeknek a méregdrága szemüveg. Ezt a doki úgy magyarázta, hogy a babák szemének alkalmazkodó képessége ilyen korban még nagyon magas, ezért a megfelelõ környezethez alkalmazkodik, mondhatni korrigálja a látást, de a dioptria ott van, és ha nem fogják meg, akkor “idõsebb” korban már nem fog olyan jól alkalmazkodni a szem. Nem nagyon hittem ebben a dologban, de ha egy elismert szemész mondja és egy pici kis esélyt is látok arra, hogy ez Virginek segít, akkor legyen. Remélem beválik. Ezt már csak az akadályozhatta volna meg, ha a kislány nem tûri a keretet, de ismét csak pozitívan csalódtam nyuszikában, mert olyan ügyesen viseli a szemüveget, hogy csak na! Van, hogy fél napokat rajta van egyhuzamban és csak utána szakítja le a fejérõl. Szerencsére strapabíró, gyermekálló a keret, ezért eddig mégy csak egyszer kellett visszagörbítgetni eredeti állapotába, és csak egyszer esett ki a lencse is belõle! 🙂

Hogy a csábos szemüvegnek, vagy a szép ruháknak-e, vagy esetleg Anyuka kerítõ munkájának köszönhetõen, de Virág egyre többet pasizott. A környezõ kissrácok egyre többet randiztak vele a játszótéren, sõt az egyik kedvenc Kristóf, szinte sülve fõve együtt volt a mi kislányunkkal. Nagyon jó fejek együtt, mintha tesók lennének. Megy a szokásos civódás, folyamatosan az kell, ami a másik kezében van, az a játék sokkal jobb, ahova megy az egyik oda követi a másik és tök jó szórakozás egymás fejét megkalapálni mondjuk egy mûanyag kockával és egyebekkel. Volt, hogy már csak fényképrõl láttam vissza, ahogy Virág és Kristóf Apa számítógépét belezik éppen, amirõl korábban kiselõadást tartottam kis családomnak, hogy mennyire tilos is ez! Hiába…

Virga mozgásfejlõdése igen látványosan alakult a nyár folyamán. Rengeteget volt levegõn, sokat pancsizott és ennél is többet tolta a baba verdát. Kézen fogva már szinte szaladt, rogyasztgatva táncolt ha zenét hallott, egy hajszál választotta el attól, hogy elinduljon önállóan. Aztán meg is történt a csoda. Sajnos nem tudom pontosan mikor tette meg az elsõ önálló lépéseit, mert én valami balszerencse sorozat miatt, folyton lemaradtam ezekrõl. Valószínûleg a szobájában történhetett, hogy megfeledkezett a kapaszkodásról és elindult egy játéka felé, de az is lehet, hogy valami kutya vagy cica felé indult el az utcán, egyes nagyszülõk véleménye szerint feléjük indult el! 🙂 Végül én is tanúja lehettem, amint Virág lép egyet, kettõt, hármat, imbolyog, totty…

Hamarosan el is neveztük bádogemberkének, mert eszméletlen mulatságos volt, ahogy dülöngélve kereste az egyensúlyát a lépések közt. Fantasztikus látvány volt, mikor ez a kiscsirke totyogni, járni kezdett. Persze ez azt is jelentette, hogy még több lehetõsége lett összevernie magát, illetve még magasabbra ért a keze. Mindemellett egy új szokást is felvett, nevezetesen mindenbe bele akart mászni! Egyszerûen odatotyogott a diókhoz, kihúzta, nagy erõfeszítések árán felmászott rá és beleült. Vagy a kádban a tisztálkodó szeres kosárkát lerántva, kipakolva belõle, abba is beleült. Egy idõ után nem sok fiók úszta meg ezt a dolgot.

Mindeközben anya pocakja egyre csak nõtt és nõtt. Járt a vizsgálatokra, melyeket görcsölés, aggódás elõzött meg, de mindig jó hírekkel tért haza. Talán az isteni gondviselés vagy valami más, de az ég világon semmi baj nem történt velünk. Elmondhattuk magunkról azt, amire annyira vágytunk: Eseménytelen terhességünk volt. A kis nõci odabentrõl szekálta anya bordáit, hólyagját, táncot járt odabent. Néha úgy hullámzott, hogy az már ijesztõ volt. Egész élesen kitapintható volt a kis sarok, könyök. Játszadoztunk is vele, hogy finoman benyomtuk, mire õ kirúgta a lábacskáját, így kommunikáltunk. Minden eredményünk jó lett, jártam a véreredményekért, Anya rendszeresen ment CTG-re és minden mindig rendben volt. Izgatottan számoltuk a heteket, napokat, míg el nem érkeztünk arra a pontra, ahol a lányok korábban megszülettek. Örülõs sírós pillanat volt ez, innentõl kezdõdött az a szakasz, ami még nekünk is új volt. Nem tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy akkor esetleg ez tényleg egy normális szülés lehet, valóban lesz végre Apás szülés, ott lehetek, mikor kibújik a lányom az anyukájából, zsongtak a gondolatok a fejemben. Persze ott volt a sok kockázat, ami engem mindig visszarángatott a realitások talajára. Nem lesz-e gond az elõzõ császár miatt, lesz-e komplikáció, kell-e megint PIC-re mennünk, stb. Anya megint csak átsegített a nehezén és halálos nyugodtsággal súgta mindig fülembe: “Minden rendben lesz hidd el, érzem!” Õ nagyon erõs és abszolút nem gondol a császárra, komplikációra.

Virág nem nagyon foglalkozott a tesójával. Párszor megpaskolta anya hasát vagy éppen nyálcsíkokat eregetett rá. Egyre többet gagyogott, TA TA, MA MA, AM AM, BA BA, DE DE, és a halandzsa. Idõközben megvolt az elsõ hajvágásunk is, amitõl teljesen kisfiússá vált. Mára ott tartunk, hogy szinte szalad. Nagyon bátor, ugrál, pörög az ágyon simán elindul, hogy lelépjen az ágy szélérõl, ami nagyon veszélyes tud lenni. ennek ellenére nem egy picsogós baba, ha nyal egy nagyot felnéz, hogy sírjon-e vagy sem, erre a körülötte állók jól betanított módot idióta vigyort préselnek arcukra, erre õ feláll és megy tovább. Néha akkorákat zakózik, hogy nézni is fáj, de szinte fel sem veszi. Sokkal inkább pityeredik el attól ha megijed, mintha összeveri magát. Tele van kék zöld foltokkal. Aztán meg ott van a fejeléses játék. Én balga megtanítottam neki, hogy összebújunk és összekoppantjuk a homlokunkat, olyan szeretgetõsen. Na ezt virág egy picit másként értelmezte, mert azóta erõsen megfejel mindent. Egyszerûen odamegy a falhoz, kád széléhez, tükörhöz, bármihez és megfejeli, aztán irtóra röhögni kezd. Vagy mazohista lesz vagy nemtom, de a homloka tiszta lila. Aztán ott vannak ugye a többi gyerkõcök, akik nem nagyon kedvelik ha fejelgetik õket, pláne ne fejelgesse már egy szemüveges kis boszorka! 🙂 Na szóval nem semmi a kiscsaj, kis hóbortos nyuszika. A legújabb heppje például a fejelgetés mellett a babázás. Pár hét leforgása alatt 8 babát zsákmányolt a Mama üzletébõl. Hisztit csap ha az ember kiveszi a kezébõl, a ruhájuknál vagy épp a hajuknál fogva húzza-vonja õket. Még jobb ha még zenél vagy mond valamit. Arról nem is beszélve, hogy sógoroméknál is van egy kis pasi, egy hamarosan fél éves Antika, akit nagyon szeretne megsimizni, belemászni mellé a hordozóba. Érdekes mód, õt többször is lágyan, finoman megsimizte nagy meglepetésünkre. Talán már tud különbséget tenni igazi és mûanyag baba közt? 🙂

Nagyon büszke vagyok a kislányomra, mert bámulatosan fejlõdik, tanul és okosodik. Ha találkozunk vagy hallunk a régi PIC-es barátokról, mindenki nagyon szépen fejlõdik, de sajnos mindenkinek van valami visszamaradt szövõdménye, ami nem is csoda, ahoz képest amin keresztül mentünk. Nagyon hálásnak kell lennünk a sorsnak, hogy mi megúsztuk egy szemüveggel. Anya is igazán kitesz magáért, egyre nehezebb neki, hisz a nagy pocaktól egyre nehezebben mozog, a levegõ is ritkább már neki, sokkal fáradékonyabb, mint elõtte, de nagyon szépen nevelgeti kis porontyunkat, amíg haza nem érek, mert olyankor röppen a levegõbe a kis szaros! 🙂

Mikor ezeket a sorokat írom, kiírás szerint 4 napunk van Kiss Boglárka megszületéséig. Örömteli várakozás ez, hiszen megdöntöttünk minden csúcsot. Vicces kimondani, de lassan túlhordjuk a picurkát. Hosszas unszolásomra a kórházba menõs pakk is ott pihen már egy hete a széken, menetre kész. (elneveztem vajúdós táskának) Az autó is készen, a babysitter-ek is lezsírozva, minden készen áll. Én izgulok, Anya totálisan nyugott. A minap kikérdeztem egy ismerõsöm az apás szülés rejtelmeirõl és mindent részletesen elmesélt. Õ is azt mondta, hogy ezt átélni kell nem hallani, mert két különbözõ dologról beszélünk. Nagyon várom már a pillanatot!!!

2004 09. 20. Aggódó Apu

Stílusosan azzal kellene kezdenem, hogy Virág beszél, Virág jár, ami majdnem igaz is. Gyakorlatilag ott tartunk, hogy ha a kezével elér valamit és kapaszkodni tud, akkor lépked. A legjobban tolni szeret valamit. A babakocsit, a konyhaszéket, a dohányzóasztalt, dobozt, bármit ami arrébb megy ha tolja. Ilyenkor hangosan kurjongat és csillogó szemekkel tomkodja maga elõtt a dolgokat. Ezt az önfeledt játékot csak az zavarja meg, ha az a valami, mondjuk a szék eléri a falat. Ilyenkor két – három erõfeszítést tesz, megfeszülnek kis izmai, mire rájön, hogy ez nem megy tovább. Na ekkor jön a sikítozás. Mérgesen ripakodik a székre, hogy márpedig mennie kell, mert amit tolni szokott az megy is és igenis menjen tovább! 🙂 Ha a közelében vagyok, mérgesen rám pillant és így szól: DEDEDE!!!

Ennek ellenére inkább ott kezdem, hogy rengeteg átbõgött gyógytornán vagyunk túl, számtalan kék folton és idegeskedésen, de megérte. Virággal csodákat mûvelt a gyógytornász. Áldom feleségem kitartását, õ volt az, aki még akkor is erõltette a sok tornát, mikor én már abbahagyattam volna, hiszen az utóbbi idõben Virágnak kínszenvedés volt egy kezelés. Be kell lássam neki volt igaza, ennek köszönhetjük, hogy csöpp kis lányunk, aki úgy feküdt a pelenkázón és úgy lógott a karomon, mint egy rongybaba, most erõs, stabil, sõt már-már alig lehet lefogni! 🙂 A pelenka csere például kész kis birkózássá fejlõdött a hónapok alatt, elesések tömkelege érte utol a kiscsajt és a fejre esés sem volt már olyan ritka és félelmetes, mint az elején. Kezdetben, mikor a szõnyegen gyakorolták a “kutyázást” még elég elképzelhetetlennek tûnt a szobájából kicsörtetõ gyerkõc, aki mostanában ha megindul, akkor csak a kövön csattanó kis tenyerét halljuk és máris keresztülhúzott a konyhán és az elõszobán, hogy kedvenc tépõzáras cipõcskéjét gyömöszölje az arcába. Emlékszem, hányszor erõltettük egyáltalán a megfordulást, ami legtöbbször azzal esett kútba, hogy maga alá gyûrte az egyik kezét és saját kis válla miatt nem tudott átfordulni. Hatalmas szenzáció és a család körbetelefonálása volt, mikor végre magától átfordult a kis pocok és még a kezét is kivette maga alól. Úgy gondolom, bár ez biztosan nem szakmailag megalapozott érdem, de sokat segített neki, hogy szinte minden este tornáztunk otthon is. Ez nagyjából abból állt, hogy elkaptam a grabancát és jól meg gyûrkésztem. Gurigattam jobbra-balra, tornáztattam a kis csípõjét, lábait, kezeit, birkóztam vele, harapcsikáltam ahol értem. Ezt rendszerint nagyon élvezte és nem is akarta abbahagyni. Sikongatás volt a jutalmam akkor is ha a magasba dobtam vagy éppen lefelé lóbáztam. Késõbb aztán hallottam olyat, hogy mivel az ilyen picinykéknek a gerincoszlopa még képlékeny, ezért ezekkel a dobálásokkal óvatosan kell bánni csecsemõkorban.

Ami igazán feltette Virág mozgásfejlõdésére a pontot az a nagy kádra való áttérés volt. A hatalmas (piros) kádban, feje alatt megtámasztva úsztattam, hagytam, hogy végtagjai lógjanak a vízbe. A kezdeti riadalmat felváltotta a nevetgélés, késõbb, ha már csak meglátta a kádat, keze lába járt a boldogságtól. Az elején még nem volt teljesen stabil az ülés, ezért folyton fogtam kis testét a hóna alatt, és úgy hagytam, hogy pancsizzon a kezével. Nagyon édes volt, ahogy az arcába csapódó vízcseppekkel küzdött és nem értette, hogy azok miért csapódnak a szemébe. Aztán valahogy összeköthette a csapkodással, amit saját kis tenyerével produkált. Féltem tõle, hogy ha esetleg félrenyel baj lesz belõle, de Reményék, akiknek két kisfiuk elég korán hozzá lett szoktatva a vízhez, megnyugtattak, hogy a búvárreflex mûködni fog, ne ijedjek meg! Így aztán néha Virágot is hagytam elbuggyanni és valóban bevált a dolog. Az ijedtségen kívül nem lett semmi baj, még csak félre sem nyelt. Amikor meg már ide-oda csúszott mászott a kádban, elõfordult hogy rosszul fordult és szinte teljesen elmerült a víz alatt a kis buksija, de baj sosem lett belõle. Talán ez annak is köszönhetõ, hogy nem estünk pánikba, nem kaptuk ki azonnal, nem ijesztettük meg még jobban a csemetét.

Itt kell közbeszúrnom, hogy ez idõ tájt újabb boldogság költözött szívünkbe és piciny családunkba, mert miközben Virágot istápoltuk, kistestvérkéje költözött Anyucikája pocakjába. Természetesen rengeteget aggódtam emiatt, sok minden kavargott bennem, az elmúlt idõk emlékei zúdultak rám, de õszintén megbeszéltünk mindent és így öntöttünk egymásba erõt, higgyünk és bízzunk abban, hogy ezek után nem történhet velünk baj, ez egy teljesen eseménymentes terhesség lesz, idõre született, egészséges babával. Szerencsére eddig minden a várakozásaink szerint alakult. Nemrég tudtuk meg, hogy a pocaklakó is kislány lesz és mindketten arra a véleményre jutottunk, hogy Virágnak így lesz a legjobb. Szinte alig lesz köztük különbség, nagyon össze fognak érni. Nagyon várjuk a kis jövevényt, Anya pocakja egyre nagyobb, a kis csintalan meg egyre többet mocorog. Esténként csak úgy hullámzik a pocak… na de térjünk vissza Virághoz…

Sokáig csak ült ahova letettük, stabilan ült, ha éppen volt hozzá kedve, elnyúlt valami felé és ha szerencséje volt nem dõlt el a mozdulattal együtt. Így aztán nagyon jó baba volt, mert ha betettük a játékai közé, akkor vígan elvolt akár egy órát is azzal, hogy ide-oda csusszant, hogy elérje a legközelebbi, ínycsiklandó bügyûrkét és a szájába tuszkolja. A papír valamiért különösen vonzotta, mert ha könyvet vagy újságot látott azonnal rávetette magát és nyomdai alapanyagoktól függetlenül, jóízûen fogyasztotta azok sarkait. Szinte már kezdtünk aggódni, hogy sosem lesz mászás, ezt az is alátámasztotta, hogy ha Virágot a talpára állítottuk, akkor kis segítséggel szinte megállt egyhelyben és nem is akart leülni. Igaz nem is tudott még leülni, a térdei elég érdekesen funkcionáltak. Ha le akartam fektetni kifeszítette a térdeit és csak eldõlni volt hajlandó, de az istenért sem akarta berogyasztani kis gömbölyû térdeit. A nadrágot például marha könnyû volt ráadni, mert dacból kifeszítette egyenesre a lábait, mondván õ bizony nem ül le! 🙂 Kezdtünk arra gondolni, hogy Virágnál a mászás fázis kimarad és jön egybõl a járás. Volt, hogy másodpercekig megállt pici lábán és csak akkor tottyant el, mikor felfedezte, hogy senki nem fogja hátulról. Aztán ha jól emlékszem a gyógytornán volt elõször, hogy a bordásfal alsó fokaiba kapaszkodva egészen addig ácsorgott, míg térdei be nem himbálóztak és el nem tottyant.

Aztán a sok gyógytorna, birkózás és pancsolás a kádban megtette a hatását, mert Virág egyszer csak maga alá kezdte húzni az egyik térdét. Furcsa volt, olyan, mint mikor egy sebesült húzza az egyik lábát. De ez már jel volt, hogy menni fog a dolog. Szépen kezdte magát kitolni nyújtott karra és a térdét meg húzkodta maga alá. Rájött, hogy így haladni tud a kiszemelt kütyük felé, és valóban egyre fürgébben mozgott. Most már a küszöbök sem jelentettek neki nagyobb akadályt, mert a térdfelhúzós dolog bejött! Bámulatos volt nézni, ahogy a kis pocok kavar a lakásban, bár ezzel együtt felmerültek azok a (akkor még jólesõ) kérdések, hogy mi lesz a vezetékekkel, hosszabbítókkal, Apa számítógépével és egyebek. Ez akkor vált izgalmassá, mikor kislányunk a fürdõszobában tett látogatás során egy wc papír gurigát tömött a pofijába és ezt a wc kefe, mint érdekes, szúrós szerszám tanulmányozásával folytatta. Így aztán elõkerültek a vakdugók, amit csak lehetett eldugtunk szekrény, kanapé mögé, vagy elé pakoltunk valamit. Érdekesen új érzés volt, hogy rendezgetni kellett a dolgainkat, mert a csöpp lányunk közlekedik! :)A nagy áttörést az jelentette, mikor ebbõl az állapotból már fel is tudott állni önerõbõl. Persze nem feltápászkodott csak úgy, hanem szépen okosan odamászott valamihez és felhúzta magát. Apa térdén, az ágy sarkán, a szék lábán, a fiók fogantyúin. Gyakorlatilag innen kezdõdtek azok a próbálkozások, amikre már komolyan oda kellett figyelnünk, mert meg is üthette magát. Miközben nagy boldogan híreszteltük, hogy gyermekünk fel tud állni, ugyanazzal a hévvel csukta oda rendszeresen pici ujját a kihúzott fiókokhoz, esett kelt, bukott fel, csúszott el. Kemény idõszak volt, tele könnycseppekkel és görbülõ szájjal. Ráadásul innentõl kezdve magasabbra ért a kis vacak keze és amit újonnan szerzett képességeivel elért azt már tömte is a szájába. Nem volt ez másként Apa szakirodalmával, a francia kártyával, a mérõszalaggal, a fürdõszoba alsó polcain talált tubusokkal, a mosdószivaccsal, anya tisztasági betéteivel, egyszóval mindennel, amit csak elért. A fürdõkádban is sokkal virgoncabb volt, a peremet elérve simán felállt és a kád szélére pakolt flakonokat húzta magára, hogy aztán kihalászva a fogzás gyötrõ kínjait enyhíthesse a kupakokkal, tubusokkal és legfõképp a vízhõmérõ halacskával.

Elérkezett az idõ, mikor már a babakocsiba és az etetõszékbe is be kellett szíjazni a kis virgonckát, mert szeretett volna felállni és elsétálni! 🙂 Inci a gyógytornászunk nem akart hinni a szemének és vele együtt örültünk mi is, hogy Virág ilyen szépen fejlõdik. A sok ujj odacsípés, fejre esés ellenére rengeteget fejlõdött a gyerkõc és láthatóan nem ment el a dologtól a kedve, sõt! A mûanyag szék lábánál állt fel épp, mikor az megindult és már ugrottam is fel az ágyból, hogy odapattanjak, mert láttam, hogy kislányom dõl a szék után, mint a fa. Ekkor pici lábát elõre rakta és lépett egyet a szék után. Ez volt talán az egyik nagy fordulópont. Itt szerethette meg a tologatást, ami mára olyan szinte tökéletesedett, hogy képes végig tolni babakocsiját egy hosszú udvaron, vagy egy utcasarkot tolni a stefánián…

A mozgásfejlõdés mellett ott volt ugye a gagyogás és a fogzás. Amellett hogy egyre ügyesebben haladt és egyre ügyesebben használta a kezeit is, bújtak ki a fogacskák sorban. Ennek velejárója volt, hogy a lány tetõtõl talpig csöpögött a nyáltól, a váltás ruha már kevésnek bizonyult, mindenhova elõkében mentünk, amibõl betáraztunk ha elindultunk valahová. Úgy tûnt a gyerek mindig evésre van “elõkészítve” pedig csak egyszerûen dõlt belõle a nyál. 3-4 elõkét itattunk tocsogósra egy séta alatt. A Poén az, hogy bújtak kifelé a fogak de a nyálazás nem állt meg. Amerre mentünk csigavonalat hagyott maga után ez a kis beste. Voltak átvirrasztott éjszakák, ínykenegetés hajnalban, meg ami kell, jöttek a fogacskák, de a nyál maradt. Inci szerint ez lehet attól, hogy az arcocskájában az izmok le vannak tapadva és kezelte is ezeket a részeket. Ezt Virág nagyon erõsen nehezményezte és a csordogálás sem hagyott alább. Ráadásul a csöppem felvett egy olyan érdekes szokást, hogy ha lehetett nyelvecskéjét kidugta, pláne ha rácsodálkozott valamire, vagy valakire. Folyton kint volt a nyelve, kezdtem azt hinni nem is fér el a szájában.

Sikongatás, halandzsa beindult és vártunk azokra az édes kis szófoszlányokra. Azt hiszem az elsõ a NENENE volt, ami a tisztába rakásra volt reakció, ami birkózással párosult. Néha ez NYENYE lett elõfordult, hogy THETHETHE-re finomodott. Azt hiszem ez után jött a NYANYANYA, amire azt hittük talán az Anya lesz, de késõbb kiderült nem az. Gyakran a szobájában kurjongatott a játékait majszolva vagy a kádban produkálta magát. A nyelvét is ügyesebben használta, igaz ugyan, hogy még mindig kitette ha volt rá lehetõsége és éppen nem evett vagy rágcsált valamit, de ezzel együtt megjelent egy új gesztus, ezt talán úgy tudnám szemléletesen leírni, mint mikor az autó brummogását utánozzák a kisgyermekek, csak Virág ebbe még a nyelvét is beletette! 🙂 Na ez amolyan hangos brummogásos köpködésben csapódott le, szó szerint. Ezt a mai napig nagyon csípi, kezdetben azt hittem csak az autóban a gyerek ülésben produkálja, de a lakásban is csinálta, ugyanígy a kádban vagy elalvás elõtt a rácsos ágyban. 🙂

Kaja ügyileg is sokat fejlõdtünk, a tejet, tápit, pépes cuccokat egyre inkább felváltották a szilárd kajcsik. Én például az elején tökre ki voltam akadva, hogy a nagymama kenyeret vagy kiflit nyom a lány kezébe. Volt is belõle vita, mert rendszeresen meg akart fulladni tõle virgoncka, érthetõ okokból. A nyelés eddig csak a folyékony vagy pépes kajcsi lenyelését jelentette, innentõl viszont át kell ereszteni azokat a szilárd falatkákat is, amik ingerlik a pici nyelõcsövet. Az ember el sem hiszi, hogy ez azért nem lehet olyan egyszerû, pedig így van. Aztán, ahogy egyébként is szokott lenni, elnyomtak a nõk és Virág is hozzászokott lassan a vajas sonkás kiflihez, a pogácsához, a krumplihoz legyen az akár sült krumpli vagy éppen zöldséges. Az almával volt még egy afférunk, szerencsére (vagy nem) én nem voltam otthon. Történt ugyanis, hogy anya egy nagyobb darab almát adott Virga kezébe, amit a kiscsaj le is tömött majdnem egészben és fuldokolni kezdett. Szerette volna vissza öklendezni, de nem ment neki. Na ebbõl az lett, hogy fejjel lefelé lett lógatva és a hátát paskolva jött csak ki az alma a torkából. (Gondolhatod, mit éreztem, mikor ezt meghallottam!) Ezen is túl voltunk, egyre több kajcsit fogadott el. Nagyon érdekes volt úgy reggelizni, hogy a kiscsaj azt eszi, amit én! 🙂 A legnagyobb csemegének a fagyi tölcsér bizonyult, na abból egy sétálás alatt kettõ is lecsúszik. De nem ám úgy, hogy fent a pereménél kezdve és lefelé haladva! Pici ujjaival elmarkolja a peremét és a “hegyes” felét, a csücskét nyomja a szájába. Elég vicces látni, ahogy halad felfelé, mert egyre nagyobbat kell haladnia és a tölcsér végén belátni a kis szájába! 🙂

Ha belenéztek a galériába láthatjátok, hogy mostanra gyakorlatilag mindenevõ a gyerkõc, ami korban adható neki azt befalja. Meg persze maradt terítéken az újság, könyv, francia kártya, tépõzáras cipõ, kavics, homok és egyéb nyalánkságok rágcsálása. A nyálazás nem maradt abba, csak kis idõkre, felül négy alól két fogacska bújt ki, de nem szolgálnak gátként a nyáltengernek, viszont így sokkal könnyebb elrágcsálni a paradicsomot, vagy akár a tölcsér ropogós falát. A kádban megy a virgonckodás, egy pelenkázásért lassan kergetõzni kell a lakásban, a kerti homokozóból kimászás bemászás, homok szétszórása rutinfeladattá nõtte ki magát, a lakás pár percen belüli átrendezése és az összes szék, etetõszék, könnyebb asztalok falhoz tologatása csípõbõl megy. Ha egy tépõzáras piros cipõcskét találok egy nyáltócsa közepén, na akkor Virág arra járt. Roppant ügyes és napról napra ügyesebb. Sõt vannak most már szokásai is! A falatkákat például nem fogadja el ha a szájába adják (kivéve Apa) hanem õ akarja saját kezével. így aztán az etetés abból áll, hogy a falatokat gyorsabban kell az etetõszék tálcájára rakni, mint ahogy betömi azokat csámcsogó arcocskájába. A cumisüveget két kézzel szorítja és ügyesen addig emeli feljebb és feljebb a végét, míg ki nem issza belõle az utolsó csöppig az imádott kubut. Egyszóval bámulatos a fejlõdése!

A kedvencem, mikor kommunikál. A nagyszülõknél a kertben, mikor meglátja a szomszéd kutyáját, majd kiugrik a kezembõl és azt sikongatja VÚ VÚ! Mikor meglátja a macskát a lábam elõtt heverészni megy a TI TI. Amikor meg rám mérges, mert letettem a szobájában, ahelyett, hogy a magasba dobálnám, rám kiabál: DEDEDE!!! :))

2004 07. 06.

Aggódó Apu

Sok idő telt el mióta hazahoztuk Virágot és régóta nem írtam le az eseményeket, remélem megbocsájtjátok nekem! Szolgáljon mentségemül, hogy egy csodálatos kis élet költözött az otthonunkba, aki minden pillanatunkat bearanyozza és hagyja magát szeretni, amit mi ki is használunk maximálisan! 🙂

Megpróbálom felvenni a fonalat onnantól kezdve, hogy hazaértünk a PIC-en átélt borzalmak után. Magam sem akartam elhinni, de igaz volt, hogy ott álltam a kórház előtt ütött kopott Fiat Uno-nkal, (amit egy ismerősöm csak vadászkulacsnak szokott becézni a sok horbadás miatt) és készültem hazavinni csodás kis lányomat és Anyukáját. Anya már korábban beköltözött az anyaszállásra, onnan járt le Virágot etetni és rendezgetni, én csak kutyafuttában, melóbol kiszaladva látogattam őket. Ha bírtam volna négyessével szedtem volna a lépcsőket felfelé menet! Aztán becsörtettem a kis “zsírszobába” ahol ott billegett vízágyában a kis drágám, anyukája meg ott állt mellette csillogó, de karikás szemekkel, mosojogva. Hátra volt még néhány utolsó vizsgálat, hogy a zárójelentést megfelelően ki tudják adni, ezért hamarosan szedelődzködtünk is és

Angéla nővérrel együtt elindultunk a színes UH felé, ahol Katona Doktornéni már várt bennünket. Édes pici lányom anya válla felett kukucskált hátra, erről van is egy rossz minőségű képem, amit a folyosón készítettem ócska kis gépünkkel! Odaértünk az UH-hoz ahol egy sötét kis hideg szobában volt az ágyacska, amire le kellett fektetni Virágot és szétnyitni apró mellkasán az ingecskét. Mivel a nagy siettségben elhagytuk a cumit, (amit akkorra már egész ügyesen cuppogtatott) ezért elkezdődött a sírásrívás. Nemcsoda, hiszen eleve hideg volt a légkondi miatt, ráadásul az a kencefice sem volt előre melegítve amit rákentek kis bőrére, hogy az ugyancsak hideg UH fej többet mutasson a kis szivecskéből. A tanárnő megállapította, hogy Virág érszűkülete nem rosszabbodott, de nem is javult. A látottak alapján azért megnyugodhatunk, a szapora légzésen és szívverésen kívül nincs egyéb tünet, de ez majd változhat. Azt mondta ahogy nőni fog Virág, úgy nőnek majd a belső szervei és velük együtt a szűkület is, ami elképzelhető, hogy nem is okoz majd nagyobb gondot. Mindenesetre mi (legalább is én) igyekszünk felkészülni a legrosszabbra is ezért azt a diagnózist is elfogadtuk, majd később lehet, hogy meg kell műteni. (Erről a pulmonális szűkületről nagyon sokat beszéltünk Gellén Dokibácsival, aki felvilágosított bennünket, hogy az ilyen műtétek ma már rutinszerűeknek számítanak, és nem feltétlenül kell a babák mellkasát felnyitni. Léteznek katéteres megoldások melyekkel egy apró nyíláson keresztül juttatják fel az a kis “ballont”, amivel kitágítják az érfalat.) Ezután átballagtunk a tüdő röntgenre, ami sajnos egy elég nagy tortúra volt pici lányunknak. Le kellett vetkőztetni félmeztelenre a drágámat és mondták, hogy oda kell tartani a gép elé a karjainál fogva és úgy lógatva. Gondoltam, inkább én csinálom, hátha talán óvatosabb leszek, mint a nővérek. De abban a pillanatban ahogy kicsikémet felemeltem két karjánál fogva összeszorult a szívem keserves sírásától és elbizonytalanodtam. Szerencsére Angéla nővér kiszúrta a dolgot és kisegített bénázásomban. Kedvesen közölte, hogy majd ő és átvette tőlem kislányomat. Annyira rossz volt látni, hogy meg van rémülve és keservesen sír, amint ezek a ronda fehérköpenyes óriások úgy rángatják, mint egy rongybabát. Anyát közelebb húztam inkább magamhoz, mert láttam, hogy szemeiben gyülekezik a csillogás. Szegény kislányom tehetetlenül vergődött a szorításban, pici lábait még oda is szorították egy gumival, hogy ne ficeregjen. Hát komolyan mondom ha ezt eg felnőtt emberrel csinálják az legalább ennyire ordított volna… Aztán szerencsére egész gyorsan végeztek és rutinból visszaadták nekünk gyorsan a ki csöppséget, hogy megvígaztalhassuk. Nagy elefánt könnyecskék gurultak le kis pofiján, annyira sajnáltam szegénykét. Szerencsére Anya testének melege és becéző szavaink gyorsan megynugtatták, érezte az a bebugyolált kis csomag, hogy ismét jó kezekben van! Séta vissza a “zsírszobába” ahol hátra volt még egy védőoltás, ha jól emlékszem ez volt a BCG. Dóri védőnéni hihetetlen ügyességgel nyomta be Virág bőre alá a szurit, ami kis fehér puklivá nőtt. Virág meg se nyikkant, egy kis hős volt! 🙂 Túl voltunk az utolsó tortúrákon, felöltöztethettük Virágot direkt erre az alkalomra tartogatott rucijába. Az Interneten vásárolt Babahordozó már ott áhítozott, hogy beletegyék a kis babócit. Vártunk a zárójelentésre, közben elköszöntünk Virág kis sorstársaitól. A kis sárgabőrű árva fiúcskától, aki folyton sírt és legurult a vízágy szélére, ahol fejecskéjét a műanyag kád széléhez nyomta és Apa folyton megigazította, mikor a nővérek nem néztek oda. Ákoskától, aki sokáig Virág hűséges pasija volt, de most sajnos egy műszaki probléma miatt (elfogyott a respirátor és egy ócska öreg gépet tettek szegénykére, ami telenyomta a tüdejét melegvízzel, borzasztó…) az elkülönítőben feküdt és gépen volt. Fannikától és szüleitől, akik végül megörökölték Virág vízágyát és csipogó villogó szerkentyűit. Szabikától, aki ott duhajkodott megint házikójában és identitás zavaros plüssmaciját rugdosta fejbe. Közben kipattant Apa fejéből, hogy feltétlenül meg kell örökíteni a búcsú pillanatait és el-el csípegettük a nővéreket, dokikat, kezükbe nyomtuk Virágot és lekaptuk őket egy fénykép erejéig. Sajnos “default” nagy volt a nyüzsi az osztályon, ezért nem sikerült mindenkivel fényképezkedni a kiscsajszinak, de azért lett néhány jó kép. Már vártunk egy ideje, kezdtünk fáradni, aztán kiderült, hogy a számítógép nem akarja elengedni olyan könnyen Virágot, mert nem nyomtatja ki a zárójelentést. Vártunk türelemmel, reméltük a technika ördöge megkönyörül rajtunk. Virágot közben utoljára cumiztattam meg a PIC-en, felemelő érzés volt. Végül csak a papirok is előkerültek nagy nehezen, de megállapodtunk, hogy ha lesz még valami még visszajövünk érte, csak had mehessünk már. Aztán hírtelen ott lifegett a kezemben a kis hordozó, benne a kislányom, körülöttünk a nővérek, akiknek annyira hálásak voltunk. Pár gügyürü-bügyürű, szija virág, jó legyél, nőljél ám, után kiléptünk a folyosóra és elindultunk a lépcsőház felé. Anyával egymásra néztünk és mosojogva kimondatlan szavakkal léptünk ki a friss levegőre. Az autó felé menet megmutattam kislányomnak a fákat, a leveleket, a gyönyörű kék eget, a fehér vattacukor felhőkkel, a lehullott leveleket, a füvek, a sétáló embereket, csiripelő madarakat… de őt nemérdekellte már semmi csak a boldog álom ami csukott szemhélyára vetült. Olyan óvatosan vezettem hazáig, mint tanuló koromban. A csatornafedeleken légpárnás módjára haladtunk át, nemérdekellt a mögöttem jövő forgalom. Kislányom egészen hazáig szundikált, így hiába is beszéltünk neki egész úton, ránk se hederített. Annyira édes volt a hordozóba, kis alvó apróság. Otthon aztán óvatosan felvittük a csomagokat, pici lányunkat hordozójában. Készen várta a kitakarított, csilli-villi gyerekszoba, a pörgő színes állatfigurák, a zenélő macifej, a pelenkázó, a pelenka hegyek, a kisruha halom és miegymás. Rögtön elő is került a kölcsönkamera, hogy az első tisztábarakást megörökítse Apa az utókornak. Valami Isteni fricska volt, hogy kicsi lányunk első hazatérésén egy jó adag, jól irányzott kakafröccsel ajándékozta meg anyát és a pelenkázó sarkát. A nevetéstől alig bírtam tartani a kamerát. Anya akkorát ugrott hátrafelé… kislányom meg gúnyos vigyorra húzta csöpp kis száját! Azt hittem megzabálom kakástól mindenestől! :)) Szóval jól indultak az első pillanatok otthon, fogyott a pelus és a törlőkendő egyből. Szép újruciban tettük le kiságyába ahol első nagy szunyókáját rendezte be. Mi meg úsztunk a boldogságban…

Furcsa érzések kavarogtak bennem, hirtelen keserűség költözött a boldogság mellé. Kicsi Reginámra gondoltam, aki most ott szuszoghatott volna Virág mellett a kiságyban, ha nem ragadja el tűlünk a végzet. Egyik pilanatban zokogtam volna a másikban meg az öröm könnyei áztathatták volna arcomat, de valahogy egyik sem akart a felszínre törni, maradt inkább a kérdésekkel teli várakozás. A várakozás arra, hogy valyon mik állnak még előttünk? Valyon milyen csapás érhet még minket? A légzésfigyelő, amit kaptunk megbízható lesz? Ugye nem fenyeget bennünket a bölcsőhalál? Ugye Virággal minden rendben lesz? Ugye jó szülő leszek? Nem veszíthetjük el ezt a kislányunkat is…

Kezdetekben nagyon új volt a helyzet. Ott volt az a rakás gyógybogyó, amit a kislányba kellett tuszkolni a tejjel, ami Anya nagy küzdelemmel fejt. Kezdett tönkremenni a mellszívó, a forgalmazó meg kötöszködött velünk, hogy felküldi Pestre, hogy bevizsgálják. Természetesen Virág abban az időszakban is szeretett volna enni, míg a szívóerőt tesztelik a Pesti kollégák, ezért aztán kaptunk egy másikat. Aztán ott volt a szenvedés a P-oldattal. Azt mondták fecsivel nyomjuk a szájába evés közben. Az első ilyen akciónál Virág kihányt mindet, az előtte nagy keservesen beleerőszakolt tejet is. Én javasoltam, hogy keverjük a tejbe, de le lettem hurrogva, hogy nem értek hozzá. A második ugyanilyen “hánytatásnál” már kiborult a bili. Jöttek a gondok. Nagyon ki voltunk fáradva a hajnali virrasztásoktól, a kajáltatási nyűglődéstől, a tapasztalatlanság miatt. Kezdtünk kifordulni önnmagunkból és sokat veszekedtünk. Szerintem ezen mindenkinek át kell esni, így utólag visszagondolva, jó hogy ezek a petárdák akkor eldurrantak, mert így később harmonikusabbá és érettebbé vált a gyermeknevelésünk. Sokszor vágta a fejemhez Anya gúnyos megjegyzését, mely azóta szállóigévé vált nálunk: “Majd Kiss Béla informatikus megmondja, ő jobban tudja!!!” Ez abból eredt, hogy én józan paraszti eszemmel, megérzésből reagáltam Virág problémáira, Anya meg kikérte rengeteg ember véleményét, tanácsát, elolvasott mindent, amit csak lehetett, rengeteg könyvet, szakirodalmat, fórumot bújt, beszélt 3-4 orvossal és ebből merítette a tudását, ami sokszor nem egyezett az én véleményemmel. Aztán valahogy a legtöbbször mégis az jött be, amit én mondtam. (Ezért most biztos leharapja Anya a fejem, de a fecskendős gyógyszer beadásról is nekem sikerült lebeszélnem és azóta tejben kapja a gyógyszert Virág, amit hányás nélkül kicuppant az üvegből és semmi gond nincs vele.) Szorgalmasan pelenkáztunk, etettünk, virrasztottunk, ahogy kell s közben Virág kis mosojfoszlányokkal ajándékozott meg bennünket, ami új erőt adott és feltöltött lendülettel. Sajnos nem telt el kis idő, Virág egyik délután annyira bealudt, hogy elfelejtett lélegezni, amit a légzésfigyelő éles visítással jelzett. Szerencsére részt vettünk korábban egy kis oktatáson melyet Katona Márta tanárnő tartott nekünk és Sárika szüleinek, (Sárika, Virág fogadott tesólya, a PIC-en mindent együtt csináltak, együtt produkálták a tüneteket, egyszerre voltak rosszul és jól, egymás ruháit hordták felváltva, sziperkiscsajszi, nagyon szeretjük őt és szüleit, talán már írtam róluk korábban…) ahol megtanulhattuk, mit, hogyan kell csinálni légzéskimaradás esetén. Én nem voltam otthon, de Anya bámulatos lélekjelenléttel, céltudatosan elkezdte tenni a dolgát, ahogy azt a tanárnő mutatta: Kitörölte Virág kis száját, paskolni kezdte a talpát, stb. Közben persze ijedten néztek egymásra, anya rémülten figyelte Virág reakcióit a stimulációkra, Virág pedig megijedt és nemértette saját testének ernyedtségét. Szerencsére sikerült egy nagy sóhajjal visszazökkenni a megfelelő kerékvágásba, köszönhetően Anya idegeinek, de mentünk is vissza gyorsan a PIC-re, ahol nem szívesen láttak bennünket viszont. Erre csak azt tudom mondani, hogy én sem szívesen mentem vissza! Szerencsére a kivizsgáláson minden rendben volt, (megint összeszúrkálták szegénykémet) de a biztonság kedvéért bennt tartották egy estére. (Anya csak később mesélte el nekem, hogy furcsa érzése volt akkor ezzel az egész PIC-cel kapcsolatban. Valahogy kellemes nyugodtság töltötte el a szívét, úgy érezte hazajött. Ez valahol borzasztó, mert rá kellett jönnünk, a hónapokig tartó állapotnak ez volt az eredménye: Az ember hazament a kórházba.) Azért azt valóban jó volt látni, hogy Ákoska jobban van, Fannika szopizik Anyukájának melléből és a többiek is egész sokat fejlődtek egy hét alatt, míg odavoltunk. Fannika szülei ekkor készültek fel kislányuk szívműtétjére, ami elkerülhetetlen volt. Bíztunk benne hogy nem lesz semmi baj és úgy váltunk el, hogy majd ha Fannika is hazamegy, találkozunk újra és összeeresszük a két kiscsajt, had játszanak, hiszen már jól összebarátkoztak odabennt…

Örömmel vittem haza ismét kis családomat és reménykedtem, hogy a kontrollvizsgálatokon kívül nem kell már visszamennünk. Újra jöttek a jóleső etetések, büfiztetés, rövid alvások, meg a fürdetések. Megint jöttek a szokásos konfliktusok, például a fürdetéssel kapcsolatban, hogy minden nap fürdessünk vagy elég 2-3 naponta. Én azt mondtam, elég két naponta, Anya fürdette volna minden nap. Természetesen “Kiss Béla Informatikus” véleménye ismét nem sok vizet zavart, de a gyermekorvos döntött: Egy ilyen kicsi baba immunrendszerének kialakulásában nagy szerepet kap a bőr. A bőr felületén keresztül bejutnak azok a baktériumok, melyekre védekezésképpen a szervezet kifejleszti az ellenálló képességet. Ha ezeket nap, mint nap lemossuk a kis bőréről, változtatjuk a PH értékét, akkor a gyermek sokkal lassabban fog védekezni az ilyen dolgok ellen, ezért ő is azt javasolja, most még fürdessük két napont. Na, “Kiss Béla Infomratikus megint megmondta előre!” :))

Később aztán Anya erősen köszködött a tejjel, mert kicsi lányunk étvágya nőtt és elég nehézkessé vált mellből produkálni az adagot. Ekkor elkezdtem fagyasztott tej után kutakodni, mert ugyanis kiderült, hogy Anya fagyasztott tejére finnyás a kislányunk. Valamiért nem akarta megenni a felengedett tejet, persze az tény, hogy volt egyfajta szaga a felengedett tejnek. Először arra gondoltunk, megromlott, ki is lett borítva egy pár zacskó. Aztán próbálkoztunk a pasztőrizálással házilag, abból jobban evett Virág de még ez sem volt az igazi. Mit volt mit tenni, szétnéztem másik anyukák teje után. Próbálkoztunk néhánnyal de az eredmény ugyanaz volt. Virág csak a friss anyatejet szerette enni. Ez meg azért volt gáz, mert Anya teje lassan kezdett elapadni, hiába a fejés, hiába a szoptanit (Ilyen nyakba szerelhető póttartáj, ami egy csövön keresztül a bimbóhoz juttatja a plusz tejcsit, így a baba mellre van téve, de ha esetleg nem jönne a ciciből a tej, a tartályból pótolódik.) a dolog kezdett kritikussá válni. Ráadásul Virág egyre inkább szerette volna ha minden etetés cumiból folyik, mert az kényelmesebb: Nem kell annyira szívni. Így aztán a cicire rakás ellen vagy tiltakozott vagy elaludt rajta. Tehát egyenesen haladtunk a teljes elapadás felé.

Végre megérkezett a baba mérleg is, amit Anya egy újságban nyert. Be kellett küldeni egy cikket, aminek címe: “Hogyan mondtam el” A történet arról szólt, hogy a terhességet hogyan közöltük a családdal. Ha gondoljátok egyszer elmesélem. 🙂 Hosszú hónapokig vártunk a mérlegre, miután publikálták Anya írását az újságban, többször felhívtuk őket telefonon, nem volt egyszerű, de végül megérkezett. Hát ahogy így vissza gondolok, nem is kellett volna ennek annyira örülnöm, mert egy újabb konfliktus forrássá vált ez a dolog is. Virág folyton a mérlegen volt. Anya imádta méricskélni. Nem volt elég neki az excell táblázat, amibe a gyógybogyók és a kajáltatási statisztikákat vezette, mostmár a súly is tényező volt. Jött a folytonos aggódás, hogy Virág nem eszik eleget, Virág nem hízik rendesen, stb. Persze a védőnő és a gyermekorvos minden depressziót kisímított, ha már nekem nem sikerült. Röviddel ez után apadt el szinte teljesen Anya teje és más tejforrás után kellett néznem.

Egy kontroll vizsgálatra mentünk vissza éppen a PIC-re azt hiszem, mikor történt egy újabb tragédia. Fannika Angyalka lett. Elég nagy volt akkor ott a zűrzavar, minket is letaglózott a hír, csak később tudtuk meg a részleteket. Sajnos Fannika nem élte túl a szívműtétet. Annyi idő után, annyi törődés után, már szopizott Anyukája cicijéből, felcsillant a remény, hogy megmarad… és nem sikerült. Elment ez a kis ajándék is valahová, ahol Regina és a többi pici lélek várta, hogy onnan vigyázhassanak kistesóikra és születendő kistesóikra. Mert Fanni szülei csodálatos emberek és megérdemelték volna a boldogságot és hiszem, hogy sikerülni fog nekik újra!!!

Röviddel ezután Fanniapu eljött hozzánk és felajánlotta, hogy Fannianyu tejét Virágnak adják. Összeszorult szívvel fogadtuk el, tudtuk, hogy Fannianyuban így él a tudat, hogy teje jó helyre kerül, nem vész kárba. Fanniapu minden reggel megjelent a kis üvegcsékkel és szorgalmasan hordta a tejet. Sokat beszélgettünk vele, megismertük a történetüket részletesen és örültönk, mert éreztük szavaiból, hogy nem adták fel. Bámulatos emberek…

Később, mikor Fannianyu tejét már nem kaptuk, Apa minden reggel az Anyatej gyűjtőbe ment a kajcsiért. Pótlásnak meg egy másik anyuka is adott nekünk tejcsit. Lapátoltam haza a sok lötyit, de reggelre mindig volt üres üveg! 🙂 Egyszer Virág telelett piros pöttyökkel, amik állítólag az anyatejtől vannak. Szépen végighaladt a lábától a feje búbjáig. Szerencsére semmi komoly nem volt, a pici kedélyállapotán nem látszott semmi. Nekem mindig is ez volt az elsődleges szempont. Ha Virág jókedvű, nem lehet nagy a baj. Jártunk sétálni, bár a gyermekorvos még nem engedte, de Katona tanárnőék mindig azt mondták, hogy vigyük levegőre a gyerkőcöt, mert a napfény gyömöszöli a D-vitamint a baba pici bőrébe és ez jót tesz. A sétáltatások alkalmával észrevettem, hgoy ha fúj a szél, akkor Virág nyálazni kezd. Később aztán mikor már a szobában is nyálazott és tócsákat hagyott kis feje alatt reggelre, még nem selytettünk semmit. Aztán egyszercsak belázasodott a kicsike, 38.8-ra felment a hője, amit már én is komolyan vettem. Na usgyi be a PIC-re, megvizsgálta az osztályos orvos, aztán átküldött bennünket a fül-orr-gégére, ott is megvizsgálták a gyerkőcöt, mindenhol azt a lapos fapálciát dugdosták a szájába szegénynek, amitől öklendezett nagyokat. Persze semmit nem találtak, és tanakodtak, hogy akkor ez indokolatlan láz és biztos valami fertőzés lappang és kezdjünk el szedni antibiotikumot. Na jött megint a Zinnat kúra. Tudni kell, hogy ezt az antibigyót a legtöbb gyermek azonnal kihányja és ezzel Virág sem volt másként. Ment a hidegvizes borogatás, meg a lázcsillapító kúp, aztán valahogy sikerült letornázni a lázat, de estére megint felerősödött. Ekkor már nem rohangáltunk az orvoshoz, mert úgysem találtak semmit, minek tegyük ki megint a tortúrának a kiscsajszit. A közérzete baromi jó volt, mosojgott, nyálazott… hopp, itt esett le a tantusz. Ha korábban rájövünk, hogy mi a lényeg… hát jön a foga! :)) Anyának villant be valahogy, vagy valamelyik “telefonos diskurzuson” mondták neki, már nem emlékszem, hogy nézze meg a gyerek ínyét és ha fehér dudorok vannak rajta, akkor az a fogzás. Hát így is volt! KissVirágot megkörnyékezte a fogtündér! 🙂 Azóta is érdekesnek találom, hogy két orvos nézte meg Virágot, mindkettő a szájában túrkált és egy ilyen dolgot nem vettek észre!? És ha az antibigyót belenyomjuk a gyerekbe? Ehh…

Virág evett, aludt, mosojgott… de nem volt valami mozgékony. Ez ki is derült, mikor gyógytornára mentek Anyával. Jött megint az aggódás, hogy Virág túlságosan laza, ezért extra tornát eröltettünk. Meg kell mondjam ez borzasztó fontos! Így utólag jöttünk rá mi is, hogy mennyire elengedhetetlen a tornáztatás, mert mióta a Dévény módszert gyakorolják, azóta látványos fejlődésen ment keresztül a kislány. Míg kezdetben csak feküdt a kezeit is alig mozgatta, úgy a torna után egyre aktívabb lett. Kézzel lábbal kalimpál, egyre erősebb. Míg az elején elfordítottuk kis fejét egy irányba, akár egész nap is úgy maradt, meg sem próbálta átfordítani. Ma már ide oda fordigatja a fejét. Sőt! Felnyomja a kis popóját, eldől oldalra és majdnem átgördül. a fejét ide oda dobálja, a kezével csapkod és magára döntögeti a körülötte lévő plüss figurákat, keresztbe fordul az ágyban, kidugja a rácson a lábát és sír, mert nem tudja visszahúzni, trükközik a kiscsaj ezerrel! :))) Egyre élénkebb és aktívabb hála az extra mennyiségű tornának, amit egyébként végigordít! 🙂 Mostanában inkább a kakával vannak problémák. Előfordult már nálunk 6 napig nem kakálás, egynap 3 kakálás, kpkemény kecskebogyók, melyeket nyögve nyomunk ki, hőmérőzésre kakilás, kúpra kakilás, folyós kaki, szines kaki és egyéb nyalánkságok! 🙂 Ezek már nem vészes dolgok, csak anya túldramatizálja a dolgot. Hozzá kell tegyem, hogy Virág emésztése sosem volt átlagosnak mondható, de mióta a tejet egyre mellőzi az étrendjéből, ez a kakaprobléma egyáltalán nem nevezhető megmagyarázhatatlannak. Virág imádja a rizspépet, (akárcsak Apa, mindig kunyizok neki, hogy hagyjon belőle legalább 10 milit!!!!) a sütőtökös krumplit, az őszilevet, de egyre inkább mindent, ami nem anyatej! 🙂 Eszméletlen a kiscsaj! Olyanokat produkál mostanában, hogy eldobom tőle az agyamat. Letesszük az ágyba fejjel az ablak felé, erre reggel a lábai kalimpálnak az ablak felé, máskor felmászik vagy épp lecsúszík az ágy egyik sarkába és ott rugdossa a zenélő, csörgő játékatit, a lényeg hogy felverjen bennünket. A hajnali pelenkázást végigröhögi, a kiskádból csapkodja ki a vizet és akkorákat rugózik a hurkás kis combjaival, hogy koppan a feje a másik oldalon. A súlya hol ugrásszerűen nő, ilyenkor Anya happy, hol egyiknapról a másikra csökken, ilyenkor Anya depi! 🙂 A ruháit sorban kövi ki, lassan abban kell sétáltatni, amiben altatni! 🙂 Kezdi felfedezni a hangját és sikongat, röhög, formálja kedvenc kis szavait: Aaguuuu, kiiii A tv-t és a monitort imádja, leginkább a forma-1 köti le, de a minimaxot is csípi ha sokat villognak benne! Egyik forma-1 közvetítés alatt azt veszem észre, hogy a lány a hátammögött óbégat a hordozójában, aztán mikor arréb megyek minden klappol. Aztán megint bemozdulok a lány megint perlekedik velem. Hát nem az zavarta, hogy a tv elé álltam?! :)) Annyira csípem a kiscsajt, néha reggel magunk közé vesszük, ilyenkor rendszeresen megpofozza Apát, Anyára meg vigyorog, persze az esti fürdésnél meg én vagyok a király! 🙂 Mostanában kezdi a fejét tartani, eddig nagyon nagy volt a kilengése, mostmár inkább csak olyan kis himbi-limbi fejűnek nevezzük, mert mikor érzi hogy a kis feje dől és elérné azt a holtpontot, ahonnan már nem tudná megállítani, akkor gyorsan viszahúzza, de ekkor meg az ellenkező irányba indul el az a kis okos buksi, aztán onnan is visszarántja, így örökösen mozog a fejecskéje, mint annak a bizonyos kutyusnak az autó kalaptartóján! :))

Az első nagy utazásunk is megvolt nemrég, felmentünk Budapestre, hogy találkozhassunk néhány Internetes sorstárssal és csemetéikkel. A találkozó nagyon jó volt, összeeresztették a gyerkőcöket a szülők kicserélhették magvas gondolataikat a gyermeknevelésről. Csodaszép lurkókat láttunk, Virág csak ámult bámult! Tarkabarka játékok mindenfelé, gyerkőcök itt is ott is, egy igazi bölcsiben voltunk, pedig ide majd csak jóval ezután kellene járnunk! 🙂 Nem is beszélve arról, hogy mikor épp nem szunyókált a kocsiban már ilyen fiatalon láthatta fővárosunkkat! 🙂 Remélem ilyen találkozók lesznek még! Köszönjük a babavárnak!

Hát valahogy így telnek a napjaink mostanság. Minden hétvégén kijárunk Reginához gondozni a kis sírját és megmutatjuk neki kistesóját. Virág átvette a családfői szerepet és most ő irányítja az életünket. Remélem, hogy legközelebb, már azzal folytathatom ezt a megtépázott történetet, hogy Virág elindult, Virág beszél, Virág kikapcsolta apa számítógé… 🙂

2003 09. 16.

Aggódó Apu