Kiss családunk blogja

Problémamentes terhesség volt. Erre számítottunk. Ebben bíztunk. Hiszen a lányoknál a koraszülés külső tényezők miatt következett be, amik ezesetben nem kellett, hogy bekövetkezzenek. Így hittünk benne, hogy ezennel gondos terhesgondozás mellett egy egymagzatos terhességgel nem lehet gond, és megtudhatjuk milyen komplikációmentesen, 40.héten szülni egy egészséges magzatot. Sokan viccesen túlhordást kívántak és jósoltak Nekünk.

Teltek a hetek, a hónapok, félidőig elég rosszul voltam, de utána remekül éreztem magam. Elhatároztam, hogy soha nem fogok azért nyafogni, mert nehéz már, vagy terhes. Nem volna részemről stílusos. Így éreztem. Aztán sikerült ezt eléggé magamba szugerálni, ugyanis még a 40.héten is virgonc voltam, vezettem, Virágot emelgettem, és vittem mindenhová. Napi szinten állandó program volt a játszótér, vagy a Mamák meglátogatása, itthon a lakásban nehéz őt már lekötni. Nagylány, és hatalmas a mozgásigénye.

Elérkezett a 40. hét, a rutin CTG vizsgálat még mindig nem mutat semmilyen fájástevékenységet. Megkeresem a szülészorvosom, aki azzal fogad, hogy ejnye, Nekem egy hete bent kellene feküdnöm, ő elnézte legutóbb a leletemen a terhességem korát. De sebaj, akkor feküdjek be most, mondta. Megkérdeztem, mi szükség is erre, Én 10perc alatt beérek a klinikára. Komolyabb érv nem hangzott el a bent fekvés mellett, így saját felelősségre hazajöttem. Megbeszéltük, hogy naponta bejárok, hétvégén is a vizsgálatokra, de nem maradok bent. Irtózom a klinikától, sok rossz élmény köt oda, nem beszélve arról, hogy nem akármilyen 5napot töltöttünk még ezután együtt a családdal, várva a pillanatot… Türelmes várakozás volt ez, és közben csak Virággal foglalkoztunk. Kezdtük úgy felfogni, hogy ajándék Bogitól ez a néhány nap. A méhszáj már nagyon nyitva volt, és fel volt készülve a szülésre, csak a fájások nem akartak megindulni. Elérkezett a nap, mikor már igencsak fejcsóválva fogadott az orvosom, és a szülésznőm, mivel császármetszés után nem szerencsés túlhordani. Megbeszéltük, hogy másnap reggel bemegyek emlőstimulációra, megvizsgálva ezzel, hogy Bogi hogy érzi magát, illetve hátha ettől beindul a szülés. Mivel hüvelyi szülésre készültünk, nem lett volna szerencsés burkot repeszteni, mert nem biztos, hogy beindultak volna a fájások. Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Másnap reggel bementünk, és a vizsgálatnak meglett az eredménye. Bizony jöttek a fájások. Nagyon boldogok voltunk. A méhszáj tovább nyílt, így az orvos burkot repesztett. Előkészítették Nekünk az apás szülőszobát, előkészítettek engem is, és bemehettünk együtt Apával arra a helyre, amit már évekkel ezelőtt megszemléltünk, és bíztunk abban, hogy lányaink itt fognak világra jönni.

De a fájások szépen elmúltak… Ha nem stimuláltuk a mellet, spontán fájásaim nem voltak. Bementünk, és kissé hülyén éreztem magam, “Mit is keresek itt???”, mikor itt szülni szoktak, ami fáj, de nekem nem fáj semmi… Lefeküdni is hülyén jött volna ki, sétálgattam. Majd Zsóka (szülésznő) rámkötötte a CTG-t, és megkért, hogy folytassam a stimulálást, hátha újra jönnek a fájások. Így lett. Majd jött az orvos, meg volt elégedve, úgy nézett ki a dolog, hogy menni fog, szülni fogunk, nagyon boldogok voltunk Bélával. Megvizsgált az orvos, még picit tovább nyílt a méhszáj, már több, mint 4cm volt, és alig volt hossza. Az orvos elégedetten hagyott tovább vajúdni. Zsóka pedig leült Velünk beszélgetni. ők nézték a készüléket, Én pedig fájtam. ők mondták, mikor kezd múlni a fájás, ez segített. Ám valami pukkanást éreztem, majd jött egy brutálisan erős méhösszehúzódás, aminek nem akart vége lenni. A CTG-n is furán rajzolódott ki egy véget nem érő fájás, ami aztán gép szerint elmúlt, Nekem azonban tovább fájt. Szünet nélkül agonizáltam… Nagyon nem tetszett Zsókának, megkérdezte hol fáj. Hát bizony a hasam alsó része fájt. Picit megnyomta, és nyomásra mégjobban. Ennyit mondott: “Ennek fele sem tréfa” és elszaladt az orvosért. Majd együtt érkeztek vissza, mindketten gondterhelt arccal. Az orvos megkérdezte hol fáj, megnézte a hasam, majd gyors döntés született: “Sajnos ez nem fog menni, meg kell, hogy operáljam.” Persze már akkor tudtam, mikor Zsóka elszaladt, hogy ez lesz a vége, mégis elsírtam magam. Annyira szerettük volna. Egyrészt mert ez így természetes, másrészt a szülés élménye is fontos. Jó lett volna megtapasztalni. De ami még ennél is fontosabb, nem szerettem volna, ha ismét annyira nehéz felépülnöm, mint az előző műtét után. Szerettem volna első perctől ellátni, gondozni, és táplálni Bogit. Mindez egy pillanat alatt omlott össze…ező pillanatban már arra koncentráltam, ha tényleg gond van, akkor remélem időben a műtőbe kerülök, és elkerüljük a további komplikációt. Hamar előkészítettek, mindenki nagyon sietett, ebből láttam, hogy tényleg nincs idő, és talán veszélyben vagyunk. És szegény Béla arcára emlékszem még, sokszor láttam már ezt a kétségbeesett, de felém nyugalmat sugárzó arcát. Aggódott értünk, nagyon. Egy pillanatra láttam még őt a zöld hacukában, majd befordultunk a liftbe, őt pedig megkérték, hogy lépcsőn jöjjön fel. Viszont a lifttel mi gyorsabbak voltunk, és nem tudtunk elbúcsúzni. Nagyon megviselte, hogy nem adhatott egy puszit sem…

Betoltak a műtőbe, átraktak a műtőasztalra, de nem ültettek fel. Furcsa volt, hiszen a gerincérzéstelenítést ülve szokták beadni, ezt Én tudtam. Maszkot tartottak az orrom elé, majd az aneszteziológus a fülembe mormolta, hogy szívjam ezt be, el fog altatni. Erre eltoltam finoman a gázt, és kértem, hogy spinális érzéstelenítést alkalmazzanak. Majd jött a hidegzuhany, arra már nincs idő. Ez nagyon rosszul esett. Hiszen a császármetszés benne volt a pakliban, tudtuk, könnyen lehet, hogy ez lesz a vége, na de hogy ne is lássam, miután kiemelik a kisbabám, azt nehéz volt hirtelen feldolgozni. Sírva merültem álomba.

Az ébredés nagyon rossz volt, meg akartam fulladni. A nővérek mellettem mondták, hogy ne a számon vegyem a levegőt, hanem az orromon, de nem értettem, nem jutott el a tudatomig. Vicces lehetett, mikor egyszer csak megértettem, és vettem egy nagy levegőt az orromon. Nagy megkönnyebbülés volt. Majd lecsekkoltam hol vagyok, mi történt, de ez időbe telt. Majd hallottam, hogy a folyósón alkudozik Béla a nővérrel, hogy de egy picit hadd menjen be, és nagy nehezen beengedték. Sajnos a postoperatív osztályon épp egy nagy beázás romjait számolták fel, ezért nem lehetett látogatni az osztályon egyáltalán. Ez igen kellemetlenül érintett. Szóval Apa bejött, és elújságolta, hogy Boglárka Szonja 4020 gramm, 52 cm hosszú, 10/10/10es apgarral makk egészségesen jött a világra. Nagyon boldog voltam! Hihetetlen, hogy ekkora egészséges babánk született…

Majd még mindig zavartan Anyukámat hiányoltam, és Béla gyorsan tárcsázta, beszéltünk, de szegény egy szót sem értett abból, amit mondtam Neki. A műtét során, mikor felnyitották a hasfalam, a méh falán keresztül spriccelt ki a magzatvíz, azaz bekövetkezett, amitől tartottuk, perforált a méhem. Illetve perceken belül megnyílt volna. Nagyon jól döntött az orvos, és épp időben.

Bogibaba délelőtt 10:40 kor látta meg a napvilágot, de Én csak este fél 6kor láthattam. Hogy miért nem korábban, azt nem tudták megindokolni. Mikor hozták, meghatottságtól sírva fogadtam. Gyönyörűségesen szép kisbaba volt, és azóta is az. Dundi kis pofija volt, a szeme teljesen begyógyulva a sok husitól . Próbáltam a mellemre tenni, de csak békésen alukált. Nagyon jó volt Vele tölteni azt a fél órát. A végén sikerült a mellemre tenni, és azonnal elkezdte szívni a még üres mellett. Egy perc sem telt el, mikor jöttek a babákért. Kértem a nővért, hogy ne vigye el, mert épp csak most sikerült elkezdeni a szopit, de kérlelhetetlen volt. Le kellett vennem a pár órás babám a mellemről… no comment. Innentől 3 óránként hozták szopizni, és ha ébren volt, mert épp nem etették be előtte, akkor nagyon ügyesen szopizott. Isteni érzés volt, és azóta is minden alkalommal… nagyon jól éreztem magam, a lábraállás könnyen ment, ezennel nem akartam elájulni rögtön. Sokkal jobban viseltem ezt a műtétet, mivel a korábban megbeszélt császármetszési eljárást alkalmazta az orvosom. A Misgav-ladach módszert. Második nap törökülésben szoptattam. Harmadik nap pedig lekerültem végre a gyerekágyra, ahol a 24órás roming-in rendszerben egész nap és éjjel Velem volt Bogi. Örültem, hogy kezembe vehettem az irányítást, és végre magam táplálhattam a kisbabám. Nagyon sokat szoptattam, kiegyensúlyozott volt Bogi és Én is. Megbeszéltük a gyermekorvossal, hogy szombati napon hazamehetünk, mivel nem sárgult be Bogi, és minden rendben van. Alig vártam a hazamenetelt, mivel Virág a napi kétszeri látogatás ellenére is furán viselkedett. Mikor beértek, levegőnek nézett, és nem jött oda hozzám sosem. Ami persze nem csoda, hiszen borzalmasan néztem ki. Hófehér arc, némi zölddel keveredve, és a pocakom is eltűnt. Idegen környezetben voltunk, biztos nagyon furcsa volt ez Neki. Nagyon megviselt, és alig vártam, hogy picit feloldódjon minden alkalommal, és magamhoz ölelhessem. Nem volt könnyű megszelidíteni…

4.nap azonban jött a gyerekorvos a lesujtó ténnyel, nem mehetünk szombaton haza, mivel a Bogibabának sokat esett a súlya, és nem indult el felfelé a súlygörbéje. És mivel az a szabály, hogy csökkenő súlygörbével nem adhatnak haza babát, ő nem is enged el bennünket az akkor 3800grammos Bogival. Rákérdeztem, hogy, hogy is van ez, nem élettani dolog a súlycsökkenés az első napokban? Miért van az, hogy Én nem aggódom a babám súlya miatt, eszik és alszik, van kaka, van pisi, kicsattan az egészségtől, otthon szeretném felszaporítani a tejem, de itt nem tudok pihenni… Mert bizony egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy a napok teltek, egyre jobban fájt a hegem, hiszen Bogi pólyástól 5kiló volt, őt kellett cipelnem ki-be a csecsemőosztályra mérni. A korházi ágyak ki tudja miért vannak olyan magasak, hogy úgy kell róla leugrani, de ez műtét után nem olyan egyszerű. Szóval sajnos ezennel is marokszám ettem a fájdalomcsillapítót, de ennek ellenére eljutottam arra a pontra, mikor alig tudtam megemelni a kislányom. Azt nem akartam, hogy tápszerrel etessék, mert ha bent hagyom az osztályon, és csak szopni hozzák ki, annak sajnos ez lett volna az eredménye. Béla behozta a mérlegünket, és a mellszívóm, így minden helyben volt. Szopott, mértem, fejtem és pótoltam, hogy meglegyen a 70ml minden alkalommal, és mehessünk haza. Betartottam az orvosi utasítást, beletöltöttem Bogiba az adagot, ami elveimnek maximálisan ellentmond. De haza akartam jönni, és itthon kezembe venni az irányítást. A doktornővel folytatott beszélgetés alatt végig zokogtam, ezért nehezen is mondtam el Neki, amit szerettem volna, de nagyon kedves volt, és onnantól az összes csecsemős nővér nagyon kedves volt Velem. Nem tudom miért… Volt olyan eset, hogy bevittem Bogit a csecsemőosztályra, míg hátramentem fejni, és beraktam egy kiságyba, aminek nem volt tulajdonosa. Csak míg lefejek. Mikor jöttem ki, látom, hogy egy nővér nagyban teszi tisztába Bogit, és ott a tápszer a kis pohárba kikészítve. Anélkül, hogy bármilyen adag be lett volna írva, hogy tudta volna, hogy mennyit evett, beletöltötte volna. Ez a nagyüzem. Ezért nem hagytam bent, csak mikor már mozdulni sem tudtam. De akkor már a nővérek maximális szimpátiáját és segítőkészségét élveztem. Ez az 5.nap volt. ők hozták Nekem 3óránként, közben tudtam pihenni. Több is lett a tej, és gyógyultam is szépen.

Majd végre hazajöhettünk… Itthon voltunk. A 2 kislányunkkal. Fura, de hihetetlen boldogság azóta is minden perc. Persze van teendő bőven, még jól viseljük, megvan a rendszer, mindenki dolga, feladata. Remek volt Virággal újra itthon lenni, azóta minden rendben köztünk. Apával viszont tovább mélyült a szerelmük, ez mindenképp pozitív. Apa azon kívül, hogy a kikészített ruhákra fittyet hányva minden nap borzalmasan felöltöztetve hozta be Virágot tökéletesen ellátta, és levezényelt egy “kisebb” festést-vakolást, mivel szülés előtt egy nappal, leszakadt a mennyezet a konyhában. Hatalmas por, piszok volt, Béla az anyukájával azonban gyönyörű tisztaságot varázsolt, és mindent megoldottak, mire jöttünk haza. Többen mondták azóta, és talán lehet benne valami, hogy pszihésen annyira nem akartam koraszülni, hogy sikerült a fejemben leállítani az amúgy természetes folyamatot, és ezért nem indult be magától a szülés. Vagy talán a méhem alkalmatlansága miatt… Ezt már sosem tudjuk meg. És milyen érdekes az élet… Amiatt sírtam, hogy műtét lett…, hogy elaltatnak…, hogy csak 7óra múlva ölelhettem meg az újszülöttem…, hogy 1nappal később jöhettünk haza. És még sok olyan dolog miatt bosszankodtam, vagy szomorkodtam, ami tulajdonképpen nem érdekes. Illetve érdekes, és kell is ezekkel foglalkozni, de milyen jó is, amikor csak ilyen problémái vannak a szülő nőnek. Mennyire más volt ez így, el sem tudom mondani. A mai napig rácsodálkozunk erre a kismanóra. Azok a ruhák jók Rá, amik Virágra 5-6hónaposan voltak jók. Nagyon boldogok vagyunk!

Köszönjük szépen a sok szurkolást és gratulációt! Nagyon jólesett, hogy ennyien gondoltatok Ránk! És nem utolsó sorban szeretném megköszönni szülésznőmnek Zsókának, és orvosomnak Dr. Keresztúri Attilának a közreműködést!

Anya

Feleségem hívta fel a figyelmemet az Index korababák, koraszülés fórumára. (Most van ideje böngészgetni a neten, két fejés és egy babalátogatás közt.) Talán bűntudatot kellene éreznem, de örülök, hogy van ilyen fórum és mások is küzdenek hasonló problémákkal, mint mi. Nem azért, mert ezt tartom normálisnak, hanem azért, mert legalább megértő emberekkel tudunk kommunikálni, akik a valódi hátterét is átérzik közös problémáinknak. Talán azok számára is tanulságos lehet kis történetünk, akik nem látogatják a fórumot, és erőt adhat azoknak, akiket hasonló helyzetbe sodort az élet:

A mi kis történetünk elég szomórú. Mikor sikerült életünkket annyira összepakolni, hogy gondolhattunk a “gyermek készítésre”, (Lakás vásárlás hitelből, matuzsálem Trabant lecserélése egy öreg Fiat uno-ra, aránylag jó állás) el is kezdtünk próbálkozni. Még nem volt csillár a hálószobában, az asztalos javában gyártotta a konyhabútort, mi már bőszen igyekeztünk, hogy egy piciny élet születhessen sokat próbált házasságunk gyümölcseként. Azt hiszem feleségem is meg tud erősíteni abban, hogy ezek voltak házasságunk legboldogabb pillanati. Fél év telt el, már csillárunk is volt, a konyha is szépen alakult, de a menszesz könyörtelenül megjött mindig. Igaz elég rendszertelenül és hosszú ciklusokban, (35-40 nap közt) de nálunk soha semmi nem volt olyan “átlagos”! 6 hónapig tornáztunk az ágyban, amikor csak tehettük, de nem sikerült a dolog. Tesztek tömkelege, nőgyógyászati vizsgálatok, de semmi. Végül arra a döntésre jutottunk, hogy megvizsgáltatom magamat, lehet, hogy az én spermáimmal van a baj. Hétvége volt, így hétfőre csúsztattuk a rózsaszín szoba megtekintésének idejét és továbbra is gyűrtük a lepedőt. Vasárnap délután, mikor már kezdett gyöngyözni a homlokom a másnapi vizsgálattól a feleségem könnyezve, nevetve ugrott a nyakamba: POZITÍV LETT A TESZT!!! Ne gondoljátok, hogy csak azért örültem, mert nem kellett hétfőn bemennem a kórházba!!! :))) Nagyon boldogok voltunk, hogy végre sikerült álmunk vágya.

Aztán elkövettük azt a hibát, hogy nem változtattunk drasztikusan adigi életmódunkkon, mondván annyira jól van, hogy símán tud még dolgozni, a főzés is belefér, stb… Én is boldogan melóztam, fülig ért a szám, akinek csak lehetett elújságoltam a dolgot. Aztán megtörtént a tragédia. Ha jól emlékszem a 12. héten vesztettük el a babát. Menetrendszerinti ultrahangról hívott fel a feleségem, hogy nem mozog a baba, lemerült a méh aljára. Szavakkal nem tudom kifejezni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Kegyetlenül nagy pofon volt ez az élettől. Kiszolgáltatottan és mélységesen csalódottan ültem végig, míg az orvosok befejezik az ilyenkor szokásos műtétet. Azt a csöpp kis erőt, amit magamba vertem, próbáltam kábult kis feleségem homlokára csókolni.

De nem adtuk fel!

Az orvos azt javasolta, hogy minimum 3 hónapot várjunk, de ő legalább fél évet javasol. Olyannyira belefeledkeztünk egymás vígasztalásába, hogy alig telt le a három hónap, megint próbálkoztunk. Talán így utólag, jobb lett volna ha várunk még, de akkor ennek már nem volt esélye. Tomboltak bennünk a szülői ösztönök. Érdekes módon, most sokkal könnyebben sikerült teherbe esni. Alig múlt el az a 3 hónap ismét pozitív lett a teszt és szívünkbe újra melegség és remény költözött. Most azomban tanulván az előző esetből feleségem lerakta az autót, irodai munkát kért magának, semmi felelősség, akta tologatás, ahogy kell. Csak nyugisan. Próbáltam az ágyba nyomni ahogy hazaértem, de azért csak nem bírta ki és ott gőzölgött az ebéd meg a vacsi az asztalon. Ennek ellenére ez már azért lényegesen jobb körülmény volt, mint azelőtt. Az UH ismét megijesztett minket, mert az orvos szerint a megtermékenyítéstől számított fejlődési arányhoz képest kissebb volt a petezsák. Kétségbe estünk és ismét a legrosszabbra kellett felkészülnünk. Elmonták nekünk a fájó tényeket: ha az elkövetkező egy héten nem lesz a várt növekedési arány, akkor már feküdhet is be éhgyomorra a feleségem és befejezik a terhességet. Gondolhatjátok hogyan telt az az egy hét!!! Majd elérkezett az idő és bementünk a vizsgálatra. Most sajnos nem mehettem be, mert megint futószalagon vizsgálták a nőket és egyszerre hárman álltak bennt bugyi nélkül, várva a sorukra. Ott ültem kinnt, és rettegtem. A gyomrom gombostűnyire rándult össze minden egyes ajtónyitásra. Ólom lábakon jártak a percek, aztán ismerős zokogást hallottam odabenntről és rögtön ki is nyílt az ajtó. A feleségem borult rám és zokogva mondta: Minden rendben! A kezembe vettem a halványra nyomtatott leporellót és zabáltam befele az értékeket! Míg felértünk egy emelettel feljebb feleségem végig ott duruzsolt a fülembe, hogy minden rendben és ezt meg azt mondta neki a doki, de nekem nagyon lassan tudatosodtak a dolgok. Annyira hirtelen törtek rám a gondolatok, rengeteg információt akartam hirtelen feldolgozni és a felgyülemlett feszültség hatására néhány dolgot egyszerűen nem fogott fel az agyam. Beléptünk a prof szobájába, ahol felségem kitörő örömére a doki is mosolyogva reagált: Látom minden a legnagyobb rendben. Erre feleségem nevetve: Igen és ketten vannak!!! Pár pillanatig értetlenül álltam ott majd kiszakadt belőlem: MICSODA??? IKREK??? Le kellett üljek a legközelebbi székbe, mert hirtelen kiszáradt a szám és egy picit szédülni is kezdtem. Nem vagyok az a nyámnyila alak, de ez engem is letaglózott. Nem, hogy a fejlődési ütem rendben volt, hanem ketten voltak. A kezemben lévő UH eredményen most nyert csak értelmet, hogy “A” magzat és “B” magzat. Lassan rájöttem miért is volt olyan hosszú most ez a leporelló és miért volt minden értékből kettő. Ez maga volt a csoda!

Féktelen boldogsággal vágtunk neki életünk átrendezésébe, elkezdtük gyűjteni a baba holmikat, a feleségem egyre több időt szánt pihenésre, bár én még azt a kis ülő munkát is soknak tartottam, amit nem akart elhagyni. Mikor már szépen gömbölyödött a pocak, megvettünk egy akciós ikerbabakocsit, szépen rendezkedtünk… Nagyon boldogok voltunk. Az orvosnál is minden rendben volt, jártunk a szülés előkészítő tanfolyamra, tervezgettem, hogyan fogok helytállni az apás szülésen.

Aztán megint minden rosszra fordult. Az utolsó tanfolyamon voltunk, a baba fürdetéséről volt szó, mikor feleségem dereka sajogni kezdett. Ismeretlen fájdalom volt ez, két napja tartott, de mindig elodáztuk, hogy biztosan a medence tágul, a méh nyúlik stb. Az előadás után azonban úgy döntöttünk kell egy vizsgálat. Nem volt véletlen! A szülésznők, akiket korábban a tanfolyamok során megismertünk ijedt arccal fogadtak bennünket. Megint nem engedtek be a vizsgálóba. Komolyan kezdtem aggódni odakinnt. Aztán nyílt az ajtó és a fő szülésznő jött ki. Amit akkor mondott hideg jégcsapként hasított belém. A Feleségem méhszája 3 centire nyitva volt. Elkaphatott egy hüvelyi fertőzést, amitől jóformán beindult a szülés. A hírtől sokkoltan ültem autóba és rohantam haza hálóingért fogkeféért, meg ami ilyenkor kelleni szokott… Mikor visszaértem, már sikerült bekéreckednem és feleségem ágya mellé kuporodnom. 26 hetesek voltunk, ráadásul iker terhesen. Ment az infúzió, döfték a tűket egymás után, megpróbálták megfogni a tágulást. Aznap este sokáig ott voltam, de mint később elmondta feleségem, miután elmentem mellőle 3 szülést hallgatott végig. Másnap felkerülhetett a terhes patológiára, ahol a koraszült és a hasonló problémákkal küszködő anyukák közé rakták. Az első napokban még saját lábán mehetett zuhanyozni és könnyíteni magán, pár nap után már tologatták ha menni kellett, végül ágytálazni kellett. Egy hétig bírták tartani ezt az állapotot, majd erős fájdalmai miatt ismét levitték a szülőszobára. Ott ültem és néztem, ahogy a görcsök összerántják az arcát. Dühös voltam, amiért hagyják így szenvedni. Elvileg a beteghordóra vártunk, aki a CTG után visszavitte volna a patológiára. Másfél óra hossza múlva már nem álhattam ki, szóltam a nővéreknek, hogy ez így nem mehet tovább. Ekkor szóváltásba keveredtünk a nővérrel és kiderült az esti gyógyszert nem is kapta meg a feleségem, mert az fenn maradt az osztályon, ahol feküdt. Erre megint jött egy inyjekció. Nem segített semmit a fájdalmak nem szűntek. Odaért a beteghordó, de én azt akartam, hogy mielőtt felviszik vizsgálja meg egy orvos. Egy szülést vezetett le éppen az ügyeletes doki, izzadtan jött ki a szülőszobából, mikor elkaptam, hogy vizsgálja meg a feleségem, mert fájdalmai vannak! A beteghordó lefékezte az ágyat, mire a doki kutyafuttában felhúzott egy gumikesztyűt és a következőket mondta a feleségemet vizsgálva: Koponyát érzek, a méhszáj eltünt, 6 centire nyitva, császárhoz készüljünk! Én a adrenalintól és a dühtől nem kaptam sokkot, de szegény feleségem rángógörcsben tört ki a hír hallatán. egy hétig sikerült tartani a dolgot, 27 hetesen ikereket szülni… nem akartam elfogadni! Próbáltuk hívni a saját orvosunkkat, de nem volt sehol. Na még ez is! Egy vadidegen doki jött, alig múlt 30. Később megbántam, de akkor nagyon rossz érzés fogott el, roppand bizonytalan lettem vele kapcsolatban. Erőböl kellett lefognom feleségem rángatózó testét, hogy a katétert fel tudják helyezni. Az epidurálra már nem volt idő, csak később tudtam meg, hogy végül spinális érzéstelenítést kapott, ennek köszönhetően deréktól lefelé semmit nem érzett. Végig ott voltam mellette, felkisértem egészen a műtőig, ahonnan már nem mehettem vele tovább. Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! Mondtam neki és magamnak egyaránt.

Összeomolva roskadtam le a műtő előtti székre és nem bírtam tovább. Kiszakadt belőlem a feszültség, de nem hagytam magam sokáig zokogni. Felpattantam és felhívtam szüleimet, anyósomékat, mert ezt egyedül képtelen lettem volna végigcsinálni. Legalább is akkor ezt éreztem. Együtt vártuk az eredményeket, bíztunk az orvosokban. Alig fél óra után nyílt a liftajtó és két mentős tolt ki egy inkubátort, majd hangos robajjal beviharzottak a műtőbe. A szétugró függönyök közt próbáltam benézni, de csak a nagy zöld lepleket láttam. Pár perc múlva csörtetés benntről, nyílt az ajtó négyen öten sürgölődtek az inkubátor körül és tolták kifelé a két pici lányomat. Az elkapott pár pillanat arra volt elég, hogy láthassam apró kis fejecskéjüket, gyufaszál ujjaikat és a két imbupumpát, melyet egy fiatal orvos (Simon doki bácsi) nyomkodott ütemesen. Ekkorra azonban már bennt is voltak a liftbe és akármennyire is szerettem volna nem mehettem velük. Egy utolsó pillantással a szakszerűen dolgozó dokira néztem, aki rámpillantott, összetalálkozott a tekintetünk, majd bezárult az ajtó. Ott álltam és törtem a fejem, hogy a doki szemében az ijedtség csak az én félelmem visszatükröződése volt, vagy ő is megrettent. Ekkor jött a második roham. Sírógörcsben roskadtam édesanyám vállára. Képtelen voltam feldolgozni a látottakat. A két pici test alig volt nagyobb, mint egy TV távirányító, piciny fejükön selymes fekete hajacska és szájukban az a dúrva cső, tüdejüket pumpálják, de mozdulatlanok. Nagyon nehéz volt…

Alig 15 perc telt el és tolták ki meggyötört feleségem, aki a nyugtatóktól és a spinális érzéstelenítéstől kábán, de még mindig remegve nézett fel rám. Két óra is beletellt mire sikerült álomba símogatnom és alábbhagyott görcsös remegése. Meggyötörve zuhantunk mindketten álomba, de nekem mennem kellett. Hagytam had pihenjen és az orvos szavait ismételgettem magamban, melyet a szülés levezetése után mondott: Semmi komplikáció nem volt, az anyuka jól van, a babák nagyon picik és fejletlenek, de biztosan mindent megtesznek majd értük a koraszülött intenzíven.

Másnap reggel rohantam is a babákhoz, akik kék fény alatt, inkubátorban pihentek. Olyan aprók és törékenyek voltak, hogy az osztályon körülnézve, minden másik baba óriásnak tűnt mellettük. Rengeteg műszer volt körülöttük, három infúziós pumpa adagolta hajszálnyi vénájukba az antibiotikumot és más gyógyszereket, a lélegeztető gép fülsértő szuszogással emelgette tüdejüket, köldökükbe, orrukba, szájukba csővek… minden erőmre szükségem volt, hogy feldolgozzam a látványt. Az osztályos orvos sokáig részletezte az állapotukat és sorolta az elkeserítő tényeket: Kiss Regina, elsőnek született kislányom, (be volt fordulva a szülőcsatornába) 750 grammal született, megkapta a tüdőérlelő inyjekciót (Surfactant – ejtsd: Szörfaktant: Az a felületaktív anyag, amelyet a tüdősejtek termelnek és bocsátanak ki a léghólyagocskák felületére. Ez az anyag segít megakadályozni a léghólyagocskák falának összeesését. A surfactant hiánya okozza a hyalin membrán betegséget, amely a koraszülöttek leggyakoribb tüdőbetegsége.) és az antibiotikumokat. Számtalan adatot sorolt, esélyeket latolgatott és megpróbált felkészíteni rá, hogy az ilyen pici babáknak nagyon kevés esélyük van az elétben maradásra. Kiss Virág 800 grammal, (keresztben felhúzódott a rekeszizmok alá) másodjára látta meg a napvilágot. Szintén kapott tüdőérlelőt, gyógyszereket, legalább annyi cső lógott ki belőle, mint kistesójából. ő talán egy kicsit jobban nézett ki, nem uralkodott el rajta annyira a sárgaság, mint Reginán. A rövid de borzasztó látogatás után visszasétáltam anyukájukhoz és törtem a fejem, hogy vajon mindezt hogy fogom elmondani neki?

A lassú lábadozás sajnos ágyhoz kötötte feleségem, én szállítottam a híreket rendszeresen. Szerencsére a két épület nincs túl messze egymástól így nem kellett hosszan szaladgálnom, csak sokszor. Ahányszor csak átmentem a picikhez görcsbe szorult a szívem, hatalmas gombóc zárta el a torkom és remegvő térdekkel álltam az inkubátorok mellett. Minden orvos, ápolónő akivel akkor beszéltem csak rosszakat mondott. Túlélési esélyekről, gyakori megbetegedésekről, az immun rendszer teljes hiányáról, éretlenségről, agyvérzésről és hasonló szörnyűségekről beszéltek nekem. Nemegyszer előfordult, hogy mikor ott voltam, Regina rosszul lett, hirtelen leesett a szaturációja és többszöri imbuzásra sem akart visszaállni a normális értékre. Engem meg azonnal kiküldtek, amit akkor nagyon zokon vettem, de később megértettem és tiszteletben tartottam. Ilyenkor az ember kimegy jól kisírja magát, hogy senki ne lássa és várja, hogy mikor visszaengedik még villogjanak a műszerek, meg-meg ránduljon a kis keze annak az apróságnak a műanyag dobozkában.

Hosszú és küzdelmes hetek következtek, teli fájdalommal. Fel nem foghatom, hogy miért nekünk jutott ez a sors és ha van Isten, mi volt ezzel a célja? Megpróbáltam megkeresni azt a választ melyet a papság és a vallás adhat ilyen helyzetekre, ezért elmentünk Dénes atyához. Egy roppant szinpatikus és jó lelkű embert ismertem meg benne. Meg mondom őszintén én mindig is idegenkedtem a vallástól és a papságot körülvevő külsőségektől, de nagyot kellett csalódjak az előítéleteimben. Dénes teljesen meggyőzött arról, hogy a pap ugyanolyan ember, mint mi csak a hite erősebb. Ebben a megítélésben talán sikerült megváltoztatni a véleményemet, de az okok keresésében nem tudott segíteni. Családom mélyen vallásos tagjai sem tudnak arról meggyőzni, hogy Regina halálának volt célja. Képtelen vagyok elfogadni azt a nézetet, hogy Istennek célja volt Regina életének elvételével és ez bármilyen későbbi sikerhez, jellemépüléshez, jobb sorshoz vagy erősebb szeretethez vezetett minket. Nekem máig az a véleményem, hogy ez túl nagy ár!!! Ekkora árat senki nem fizethet semmiért! Valóban könnyebb úgy elviselni ezt a fájdalmat, ha Istenhez fordulok és azt mondom, Ó Uram, elfogadom, hogy színed elé hívtad kislányom, biztos megvolt rá a jó okod! Ezt én nem tudom elfogadni. Ennek ellenére szeretem és tisztelem hívő családtagjaim és minden elismerésem Dénesé, aki Regina utolsó napjainak egyikén, az inkubátor mellett megkeresztelte két kislányom. Úgy gondoltam, hogy ha bármilyen segítség a rendelkezésünkre áll, hogy kicsi lányaink esélyét növeljük, tegyük meg azt! Ha valóban elnyerik az örök élet titkát a keresztségben és Isten vigyáz majd rájuk, hát ne habozzunk!

Ami ezután jött az felfoghatatlan. Regina egyre rosszabbul lett, míg Kiss Virág egyre jobban. Szinte a mérleg két serpenyője voltak. Ahogy stabilizálódott Virág, úgy lett egyre válságosabb Regina állapota. Aztán eljutottunk oda, hogy a válságos szót egyre többször cserélték fel az életveszélyesre. Elszakították őket egymástól és Regina fertőzése miatt külön osztályra került. Ezt megelőzően mindkét kislányunk agyvérzést kapott. Virágy 1-2. fokút, Regina 2-3. fokút. Később kiderült, Regina agyvérzése szövetroncsoló volt és az agy teljes területét vér borította. Virág agyvérzése egy kis cisztát hagyott maga után majd felszívódott. Regina hamarabb vált táplálhatóva, de pár napra rá, mikor elértük a 6 mililitert kétóránként anyatejből, felerősödött a fertőzése, vélhetőleg az antibiotikum már nem hatott, így kialakult a bél rezidóma, ami nem tudott kiürülni a gyomor és a belek működésképtelensége miatt. Táplálhatatlanná vált, folyamatosan szívták a váladékot gyomrából és tüdejéből, lélegeztették, több centi hosszan egy un. szélcsövet vezettek fel parányi testébe, szörnyű látvány volt. Az elejében csodaszámba menő mozdulatok megszüntek, már az ujjam hegyét sem szoritotta meg ha tenyerébe tettem. Parányiak voltak, a legkissebb pelenka is eltakarta majd az egész testüket. Hiába volt a sok látogatás, az éneklés a mese olvasás, a simogatás, többet mi nem tehettünk. Reguskánál kialakult egy légmell, a hasa felpüffedt és parányi kis szívecskéje nem bírta tovább. Még ott voltunk mikor rosszul lett és előttünk élesztették újra, és másnap ott voltunk, mikor elcsendesült körülötte minden. Elsőnek vehettem kezembe kicsiny, ártatlan testét, elsőnek ölelhettem magamhoz, elsőnek csókolhattam meg piciny homlokát, elsőnek vehettem ki mesterséges otthonából és mutathattam meg neki a külvilágot… de már késő volt! Végignéztem, amint a nővér megtisztogatja kislányom testét és beleteszi az apró fekete zsákba. Megkértem, had vigyem én kicsi lányom a hűtő kamrába. Úgy éreztem, nem adhatom ki a kezemből, vele akartam maradni. Végigmentem a folyosón követtem az előttem haladó fehér árnyékot, aki utat tört nekem a bámuló alakok közt. Megérkeztünk a rideg ajtóhoz, beléptem rajta és gyengéd ölelésemből a letakart ágyra tettem az apró testet. A nővér ekkor mondott valamit, hogy elfelejtette rátenni a cimkét és, hogy várjam meg, amíg lehozza. Ott maradtam egyedül halott kislányom mellett. Csak én és ő. Magamhoz öleltem, tudtam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ezt megtehetem. Tehetetlen dühömben az ég felé néztem és csak annyi jött ki összeszűkült torkomból: MIÉRT??? MIÉRT??? Aztán rámnyitotta a fehér árnyék az ajtót kivette kezemből a kis csomagot és pici lányom jéghideg lábára kötözte a cimkét melyen a neve, a dátum és még néhány adat állt. Gépiesen követtem a nővér utasításait és otthagytam a bezáródó ajtó mögött Reginát. Éreztem vagy talán csak érezni akartam, hogy sikerült elbúcsúzni tőle, sikerült átadnom neki az érzéseimet. Kicsiny lelke felemelkedett, hogy angyalszárnyain megtegye első és utolsó útját. Onnan vigyáz most ránk és kistestvérére Virágra, velünk van mindörökké!!!

Virág aznap nagyon nyugtalan volt. Vígasztalhatatlanul mocorgott sírásra görbítette száját, de a csövektől néma torkából nem szökhetett ki hang. Talán érezhette, hogy testvérével baj van, talán már létezett kis lelkük közt az a kapocs, ami az ikrekre, de egyáltalán a testvérekre jellemző. Regina távozását követően Kiss Virág hosszú, nyugodt alvással töltötte napjait. Amíg mi szörnyű rémálmunkból eszméltünk és szembetaláltuk magunkkat a borzasztó tényekkel, addig Virág szép csendesen várta műanyag házában, hogy milyen sorsot szánt neki az élet. Kétségbeesett fájdalmunkkat vegyes érzelmek sokasága bombázta szét. A harag, a beletörődés, a félelem és a megdöbbenés hullámai játszottak érzelmeink pattanásig feszült húrjain. Hirtelen olyan tényekkel kellett szembesülnünk, amelyeknek létezéséről sem tudtunk és most ott tornyosultak előttünk: El kellett temetnünk egyik kislányunkkat, de nem szabadott összeroskadnunk a teher alatt, mert másik kislányunknak szüksége volt ránk. A patológiára vittünk Baby Born ruhácskát, hogy kislányunk szép legyen. Olyan emberekkel találkoztunk ott, akikkel soha többet nem szeretnék találkozni. A boncmester és az ott dolgozók olyan rideg közönnyel fogadták a helyzetet, hogy szinte megszédültem tőle. A hidegzuhany akkor ért, mikor elkezdték írni a számlát: Öltöztetési költség…

A további meglepetést, amit a temetkezési vállalkozók közönye és hozzáállása okozott, düh és harag váltotta fel. Azt gondoltam a kegyelet és az együttérzés munkájuk része és legalább megkönnyítik a dolgunk ezekben a nehéz pillanatokban. Roppant nagyot csalódtam ezekben az emberekben, akik úgy beszéltek egy temetés részleteiről, mintha csak egy videótékába mentem volna be, kiskoporsó, nagykoporsó, urna, kereszt, melyiket választja? Rágózva, farmerben! Közben mobilján kérődzve tárgyal főnökével, hogy mekkora a legkissebb koporsó, kiabál, forog a székben… ehh… aztán mikor kiszámolja a végösszeget megadja a kegyelemdöfést. A feleségem próbált nyugtatni, hogy csak a munkáját végzi, de nekem felfoghatatlan volt, hogy ezt miért nem lehet egy kis empátiával végezni. felfordul a gyomrom ettől és még ma is ökölbeszorul a kezem, ha csak rá gondolok. Végül szülői segítséggel ki tudtuk fizetni a procedúrát, de el kell mondjam, hogy a temetőben sokkal nagyobb együttérzéssel találkoztunk, mint a temetkezési vállalkozónál. Aztán eljött a nap és ott álltunk a parányi, hófehér koporsó mellett, szűk családommal és Dénessel, aki nagyon szép beszédet mondott.

Fájdalmas ezt kimondani, de a dolgoknak menni kellett tovább. Anyának fejnie kellett a tejet, nekem meg ápolgatni kellett megtört lelkét, hogy együtt jussunk túl a nehezén. Anya nagyon erős volt és mindezek mellett szépen jött a tej, egyre több és több. Bámulatos akaraterővel küzdött és nem hagyta, hogy Virág tej nélkül maradjon. Szépen, rendszeresem hordtuk be a friss tejcit babánknak, aki egyre jobban lett és gyarapodni kezdett. Egészen jó kedvre derültünk, mikor Virág úgy határozott megpróbálja Respirátor (Gépi lélegeztetés) nélkül, milyen is a szabad levegőt szuszogni. Így került C-PAP lélegeztetésre (CPAP ejtsd: szipap – Ezzel a lélegeztetési móddal a kilégzés végén a tüdoben pozitív nyomást biztosítunk, ez segít a léghólyagocskák nyitva tartásában, nyitva maradásában.). Csodájára jártunk pici babánknak, aki egyedül lélegzett és ette anya tejét. A gyomorszondán már 14 mililiter csusszant le 2 óránként. Erősen küzdött minden egyes lélegzetvételért, kicsiny mellkasa szaporán pumpált, elég mélyek voltak a behúzódásai. Majdnem egy hétig sikerült ezt az állapotot tartani, néha felkerült kis buksijára a Nasal C-PAP (Ejtsd: Nazál szípep – Az orra szerelt maszk, két kis kanüllel az orrjukakban melyen oxigént áramoltatnak a baba légcsövébe), de mégsem volt már tubus a légcsövébe. Sajnos folyamatosan nőtt vérének savbázisában a széndioxid mennyiség, de ami igazán indokolttá tette az újboli intubálást, az a tüdőgyulladás volt, melyet egy heti C-PAP után kapott Virág. Szörnyen nehéz volt megélni ezt a visszaesést, mert ilyenkor az ember akaratlanul is ledob magáról néhány terhet, kicsit felszabadul és elkezd igazán hinni abban, hogy már egyenesben van. Hát nem így történt. Újra lélegeztetőn volt pici lányunk, táplálni nem lehetett, kezdődött minden elölről. Már az 1000 g alsó határát súroltuk, mikor ez bekövetkezett, ezért nagyon szomóruak és csalódottak lettünk, hogy a kitűzött álomhatárt nem sikerült elérnünk. Kicsi lányunk tüdeje szörcsögött a váladéktól, rendszeresen szívták tubusából a habos fehér löttyöt. Gellén doki bácsi, akit nagyon megszerettünk, távol volt, a Tanárnő sem volt bent, így ez az állapot hosszú napokig stagnált. Minden tiszteletem az intenzíven dolgozóké, mert csodálatos és egyben szörnyű amilyen munkát végeznek, de azt tapasztaltuk, hogy az ügyeletes orvosok elsősorban “csak” a babák állapotának stabilizálására törekszenek, és nem döntenek nagyobb volumenű kérdésekben. Persze tökéletesen megértem őket, hiszen lehet, hogy most látja először a picit és csak annyit tud róla, amennyit a vizit alatt átadnak neki, de mi akkor úgy éreztük, hogy elhanyagolják Virágot. Egy hétig semmilyen változás nem volt Virág állapotában. Persze így laikus szemmel ez hanyagolásnak tűnhet, de biztosan megvan az orvosi oka is, és én ezt nem is akarom kétségbe vonni, csupán az érzéseimet írom le. Jöttek mentek az orvosok, nagyjából ugyanazt mondták, de nem változott semmi. Kapta a fizikoterápiás kezeléseket, amit gyógytornász nénik végeztek. Ez nagyjából annyit tesz, hogy megpróbálják a tűdőben lévő váladékot fizikai kontaktussal fellazítani, hogy aztán a nővérek kiszívhassák azt a pici tüdőböl. Virág esetében ez egy, később két ujjas paskolgatásból állt, amit apró mellkasára mértek. Mivel a picik még nem képesek köhögni vagy felkrákogni a váladékot, így segítenek nekik. (Persze ehhez is megvan a saját, külön bejáratú véleményem: A gyógytornász fellazítja az ápoló meg hagyja, hogy a sok trutyi ott fröcsögjön a csőben és szépen lassan visszacsorogjon a tüdőbe. Véleményem szerint azonnal le kellene szívni, amint a gyógytornász végez, hiszen akkor szakad fel a sok váladék, nem szabadna várni vele. Persze teljesen érthető, hogy a nővéreknek is csak két kezük van és ha tele van az osztály babákkal, nem tudnak mindenhol ott lenni időben. Megértem őket, de azt hiszem természetes reakció, hogy egy szülő elsősorban a saját gyermekére szeretné, hogy odafigyeljenek.) Roppant szélsőségek közt mozogtam és nem tudtam azzal teszek-e jobbat ha szólok és zaklatom a nővéreket, vagy tétlenül végignézem, hogy Virág tubusába fel s alá habzik a tüdejéből felgyülemlett váladék. Hát én, amikor csak tehettem szóltam. Sajnálom!

Komolyan mondom, epekedve vártuk a pillanatot, hogy Gellén doki bácsi és Katona tanárnéni visszajöjjön, és nem hiába! Amint átvették pici babánkat, rögtön jöttek a változások. (Itt kell megjegyezzem, hogy Gellén Balázs doktor úr és Katona Márta tanárnő az egyik legcsodálatosabb emberek, akikkel valaha találkoztam! Annyira elfogultan tudnék csak róluk beszélni, hogy inkább nem is teszem, mert túlzásnak tartaná az olvasó.) A lényeg, hogy Kiss Virág táplálását azonnal elkezdték, megszervezték a szemvizsgálatát, váladéktenyésztés kértek, egyszóval beindult az a folyamat, amire egy héten át hiába vártunk. A doktor úr, amikor csak tehette odajött hozzánk és azonnal naprakészen sorolta Virág paramétereit a feje búbjától piciny sarkáig. Tökéletesen érthetően, minden részletret kimerítően számunkra tejesen érthetően és világosan elmondott mindent, annak ellenére, hogy megpróbált mindig tárgyilagos maradni, borzasztó nagy melegséggel és empátiával beszélt hozzánk. Elmondta, hogy kislányunk tüdeje tipikusan a BPD-s tüneteket mutatja (Bronchopulmonalis dysplasia, ejtsd: bronhopulmonális diszplázia vagy BPD – Krónikus tüdőbetegség. Azoknál a kissúlyú éretlen újszülötteknél alakul ki, akiknél életben tartásukhoz hosszú ideig tartó gépi lélegeztetésre és oxigénadásra volt szükség. Általában 3-4 hetes korban kezd kifejlődni.) ezért lehet a sok váladék és arról se feledkezzünk meg, hogy éppen egy fertőzésből jön ki, ami mellett még ott van a tüdőgyulladás is. Katona doktornő, aki a pici babák szívének specialistája, felfedezte, hogy Virágnak szívzöreje van, amit eddig mindenki a Duktusnak azaz a Botallo vezeték nyitvamaradásának titulált. (Botallo-vezeték: A magzati életben összeköttetést biztosít a tüdoartéria és az aorta között. A vért a magzati életben nem muködő tüdő felől a test többi részébe tereli. A megszületés után néhány nappal záródik.) A Botallo vezeték valóban nyitva maradt, de ez jelen esetben szerencsés is, mert a szívtől a tüdő felé vezető nagy éren egy szűkületet talált, amit söntként megkerül a vér a Duktus-on keresztül. A tanárnő ezt észrevette és ez volt a mi nagy szerencsénk. Ezt azért mondom, mert ha elképzeljük, hogy ez a “sönt” bezáródik, akkor nagy valószínűséggel olyan szűkké vált volna a keresztmettszet, hogy a baba nagyon rosszul lett volna és sürgős beavatkozásra lett volna szükség. Ilyenkor gyógyszeresen tartják nyitva a Duktus-t, vagy ha ez nem segít katéter segítségével egy ballonos tágítást kell elvégezni a szűkületen. Ebbe jobb nem is belegondolni, de a Tanárnőnek köszönhetően erre talán nem is lesz szükség. A szemvizsgálat eredménye is jó lett, Virág jól tűrte a nem kellemes beavatkozást és a szemész doki szerint nem kell tartanunk a Retinopátiától! (Retinopathia ejtsd: retinopátia – ROP: A koraszülöttek azon szembetegsége, amikor a szem ideghártyájának érfejlődése károsodást szenved. Súlyos esetben gyengénlátást, vakságot okozhat.) Ha Virág retináját teljesen beszövi az érhálózat, akkor minden rendben lesz.

Ez a hét nagyszerű változásokat hozott Virág életében. Szépen csökkentek a gépi paraméterei, fokozatosan növelni lehetett a táplálását. A dokik és ápolók kitettek magukért. Komolyan mondom, mintha ilyenkor felpezsdülne az élet odabennt. Pörögnek az események, sodródunk az árral. Visszük a tejet szorgalmasan, a maradékot fagyasztjuk rendületlenül, már tele van lassan a hűtőláda. Napról-napra, percről-perce bízunk, remélünk és hiszünk. Most a nyolcadik hetet töltöttük be, Virág születési súlya 800 gramm volt, most 1380. A tejcsikét folyamatosan kapja és szép fokozatosan csökken a parenterális táplálás (Vénás táplálás, cukor és egyéb ásványi anyagok vénás vérbe juttatása) és az antibiotikumok menyisége. Másodszor van Virág gép nélkül, reméljük ezt most tartósan bírni fogja. Háromszor kapott vért, reméljük többször már nem kell és képes lesz magától termelni a vörös vérsejteket. Jelenleg oxigén búra alatt van a kis fejecskéje, de ez már lényegesen jobb állapot, mert nincs lent a tüdejében a garat tubus. Olyan gyönyörű végre látni a kis pofikáját! Végre nincs ott az a ronda tubus és láthatjuk édes kis arcocskáját.

Néhány szó a szegedi koraszülött intenzív osztályról (PIC – Perinatális Intenzív Centrum):

őszinte elismerésünk és tiszteletünk az övék! Hihetetlen amit tesznek, úgy mentenek meg apró életeket, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Nem tudom, hogy mi szülők valaha meg tudjuk-e hálálni nekik mindazt, amit gyermekeinkkel tesznek. Tisztelem és becsülöm őket és roppantul meglepett, mikor szinte sértődötten utasították vissza adni akarásunkkat. Nehéz ezt munkaként kezelni külső szemmel és elfogadni magyarázatként, hogy márpedig ők kiválóan végzik a munkájukat és mi ezért cserébe csak türelmet és bizalmat adjunk. Minden orvostól kivétel nélkül odaadást és professzionális munkát láttunk, a sokat emlegetett Katona Márta Tanárnő, aki minden nyűgével bajával vezeti az egész osztályt és “foltozgatja” az apró szíveket, Gellén Balázs doktor úr, aki rászánja a szülőkre a megfelelő időt, mindent aprólékosan és érthetően elmagyaráz, roppant felkészült és profi a szakmájában, Mádel Krisztina doktornéni, aki egyik este pusztán jóindulatból odament az egyik inkubátorhoz, mert a kisfiú monitora rendetlenkedett (Pulse oximeter – a pulzus és a szaturáció mérésére használt monitor) és lágy simogatásával, játékos ujjaival megnyugtatta a babát, az ápolónők, Tünde nővér, aki egy csupa szív-lélek hölgy, ruhákat, body-kat, sapkákat varrat az osztály apró lakóinak és munkaidőn kívül is rendszeresen bejár, Bogi nővér, Angéla nővér és sorolhatnám még a neveket, az osztály összes dolgozója csodálatos ember!!!

Még hosszú hetek vannak hátra, de jó úton haladunk. Talán nekünk is jut majd hely a PIC bejáratánál kifüggesztett tablón, ahol a felépült gyerekek képei, köszönö levelei vannak kifüggesztve…

2003 04. 25.

Az alábbi történeteket azért vetettem “papírra” mert úgy éreztem ki kell írnom magamból az érzéseimet, hogy ezáltal pontot tudjak tenni a mondatok végére és el tudjam fogadni azokat. Továbbá szerettem volna az élmények hatására bennünk születõ érzéseket pontosan rögzíteni, hogy késõbb gyermekeim, családom úgy olvashassa õket, ahogyan azok megtörténtek, ne szépítse õket az idõ kegyes múlása.

2003 02. 28. – 2003 04. 05. – Nem a gólya hozza…

2003 04. 05. – 2003 06. 04. – Köszönjük szépen, mi most hazamennénk…

2003 06. 04. – 2003 09. 16. – Hihetetlen, de itthon vagyunk…

2004 januárjától – 2004 07. 06. – DEDE és a többiek…

2004 júliusától – szeptember végéig – Babaváró

2004 Szeptember – Október – Bogibaba születéstörténete Anya tollából

2007 Augusztus – Abigél születése

Ma minden anya legborzasztóbb rémálmát éltem át(((. Ovi után bevillamosoztunk a mamákhoz a városba, lányok édesen viselkedtek, nem volt velük semmi gond. Fogták a kezem szépen, ültek rendesen. Végig aranyosan viselkedtek, mama boltjában is. Mikor jött értünk Béla, elkezdtük őket öltöztetni, Virág már kész volt, mikor Bogi kabátjáért elléptem (Virágtól 2méterre). Majd valszeg valaki kijött, bejött, fogalmam sincs, de mire visszaértem, Virág sehol. Körberohantam a boltot, gyerek sehol, kirohantam, üvöltöttem végig a Passage-on a nevét, de sehol semmi:((. A hajléktalan mondta, h arra szaladt a kislány.. Rohantam abba az irányba, majd le a parkoló felé, csak a kanyar után láttam meg az akkor már visszafelé szaladó Virágot, de akár autó is elüthette volna… Magamon kívül vagyok azóta is, HOGY lehet az, h a majdnem 4 évesnek TÉNYLEG annyi esze van, hogy elrohan egy irányba céltalanul??????? Olyan villám gyorsan slisszant ki a boltból, ha először nem bent keresem, akkor ha kilépek a boltból még látom. Nagyon kiakadtam, azóta is elbőgöm magam, ha csak eszembe jut, lefestem a legszörnyűbb verziókat is. Egyszerűen nem tudom magunkat felelősnek érezni, mert végig álltam mellette. TÉnyleg csak elléptem mellőle, de úgy tűnik, várta az alkalmat és élt is vele. De erről már jó ideje leszokott, h elszökdössön, persze e téren sosem bízom bennük, most is figyeltem…

1 pillanat alatt megtörténik BÁRMI:((((. Azt gondolom, mindenben elővigyázatos vagyok, figyelem, féltem őket, sosem hagynám őket egyedül, úttesten csak kézenfogva,stb… és mégis van veszélyforrás. És 3 gyerekre végképp nem tudom, hogy fogok vigyázni…