Babaváró
Nincs hozzászólás »Picit szégyellem de hagytam magam elsodortatni a rohanó élettel, így eléggé elhanyagoltam kis oldalunkat, no meg persze az új jövevény érkezése is sok aggódni valóval látott el bennünket, de ne szaladjunk annyira előre…
Talán sikerül bepótolnom a kiesett idõt és elmesélnem mi minden történt velünk, mióta legutoljára írtam. Kezdeném talán azzal, hogy azóta ismét kibújt két
pici fogacska alól, nem kevés gyötrelem árán. Az esti gyötrelmes sírógörcsök, a folyamatos nyáltenger, rágcsa nem akart alábbhagyni, míg azok a kis gyöngy
fogacskák át nem szakították a pici ínycsíkot. Esténként ment a Dentinox kenegetés a duzzadó ínyre, Chamomilla (homeopátiás golyócskák) a cumiba meg a
forgolódás, visítás. Komolyan szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy az az ügyes kislány, akit csak úgy leraktunk nyolckor és már aludt is, eltûnt. Persze
nem õrá haragudott hajnal kettõkor az ember, hanem a genya fogtündérre, aki jól megszívatott minket. Persze tettük a dolgunkat és beláttuk, hogy ez a dolgok
rendje. Aztán mikor végre valahára ezen a fogzásrohamon is túl voltunk, úgy gondoltuk minden visszaállt a régi kerékvágásba… de nem. A lány túlságosan
hozzászokott a hajnali keléshez és valahogy úgy maradt! 🙂 Már nem visítva kelt a fájdalomtól, hanem gagyogva játszani kezdett. A kiskirálylány úgy gondolta,
hogy õ eleget aludt, már nem álmos és a hajnal három megfelelõ idõ egy kis játékra. Gagyarászva játszadozott a kiságyába, majd mikor rájött, hogy ez egyedül uncsi, megpróbált minket is bevonni a szórakozásba. Kihajigálta a cumiját a
kiságy rácsán és keserves sírást imitálva, kamutámadást indított, hogy bemenjünk hozzá. Kezdetben szinte minden esetben bedõltünk a trükknek, Anya felkel, visszaadja a cumit, fej
megsimogat, kislány eldõl és szuszogva lecsukja szemét. Anya visszabotorkál az ágyba, lefekszik, magára húzza a takarót és már csörren ismét a cumi a rácsos ágy mellett… Anya bosszankodva
felkel, bemegy, cumi vissza, simi, alvás, Anya vissza, lefekszik, cumi csörren… Anya durcásan megbökdösi Apát, Apa felkel, lányhoz be, mire az a kis huncut nyom egy “iiiii”-t, ezzel
nyugtázva örömét: “Új játszótársat kaptam” vagy “anya kipipálva, jöhet Apa” vagy hasonlók… Cumi be, simi, fekvés… és így tovább, alig egy óra hosszácskát, amíg az egyik csicsibe
belealszik. Gondolná az ember, ezek után azért csak alszik már legalább nyolcig, kilencig, de nem… áááá… hétkor kukorékol!
Na ezen a ponton hibáztunk egyet, így utólag jöttünk csak rá. Történt ugyanis, hogy az egyik ilyen esti matiné idején Anya a cumi helyett 170 mili tápszerrel lepte meg a csipás szemû kisördögöt, aki nagy meglepetésre beszlopázta az utolsó cseppig a kajcsit, majd eldõlt, mint egy darab fa és úgy elaludt, mint a bunda. Akkor ez látszott a legkézenfekvõbb megoldásnak, a nyugalmas éjszaka zálogának. Nem voltunk elég erõsek
Nappal a kislurkó igen aktív volt. Kezdve azzal, hogy már a reggeli ébredés sem volt az a
zökkenõmentes, mint az általában lenni szokott. Kiderült (én ezt mindig is tudtam), hogy
kislányom eszméletlen okos és nagyon gyorsan tanul. A rácsos ágy két kivehetõ rácsa már nem
okozott neki gondot. Különösebb erõfeszítés nélkül egyszerûen rájött, hogy ha felemeli, kinyomja
az alját akkor olyan viccesen csörömpölve kidõl és már szabad is az út kifelé, át a játékokon,
át a küszöbön, fel a kanapéra és annak a támlájáról fejes az alvó Apa gyomorszájába. Na ez volt
ám az igazán jó móka. Mondanom sem kell én is nagyon sokat kacagtam rajta. Ezután jött a
gyûrkészés, könyök az arcba, térd a bordába, de megkapta a magáét a kis kukac, mert Apa nagyon
magasra dobálta, fejre állította, összecsomagolta és össze csikizte… Na szóval így indultak a
reggelek.
A kis beste napközben olyan volt, mint egy forgószél. szanaszét szedte a lakást. Kezdetben elég népszerû volt Apa izgis, kábelekkel teli fiókja, melyeket kiráncigálva jól meg lehetett rágcsálni, vagy a kanapé melletti fiókos kisasztal, aminek résén benyúlva izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat lehetett kibányászni, hasonlóan nyálas élményben volt része az elérhetõ magasságban található könyveknek, a konyhaszekrény fiókjában eldugott szerszámoknak, a cipõs szekrény rejtelmeinek, vagy akár a wc kefének, vagy az öblítõs flakonnak. Anya szegény naponta négy kézlábazott a kis gazember után, hogy ne nézzen ki a lakás úgy, mintha tornádó söpört volna végig rajta, de volt, hogy csak unottan ült a számcsi elõtt és beletörõdötten hagyta, hogy a gyerek a telefonzsinórt rágcsálja… legalább elfoglalja magát.
Amikor csak lehetett nyomultunk ki a lakásból, játszótér kavicsozással, ahol a kavicstengerben
található eldobált csikkek, száraz falevelek és szépen csillogó kövecskék megkóstolása mellett,
egy marék kavics fejtetõre szórása volt a kedvenc játék. Fagyizás, ahol a limit két tölcsér
volt, melyet tradicionálisan a csücskénél kell elkezdeni, hogy a majszolás végére, a tölcséren
keresztül be lehessen látni a kis pofikába. Arról most nem írnék, hogy a gyerek ruhája, meg a
babakocsi, hogy nézett ki a nyálas péppé összeolvadt ostyamaradványok szétkenegetése után, de
szerintem el tudod képzelni! 🙂 Ilyen alkalmakkor, mikor Virág kimozdult és babakocsi volt a
közelébe, konstanssá vált annak tologatása. Visítani tudott, mikor belendült a kocsi, majd elérte
esetleg a falat, vagy padkát és megtorpant. Mi az, hogy nem megy tovább, mikor õ tolja!?? Az
ilyen hisztik gyors megoldása ha apa megfordította a kocsit és akkor lehetett menni az ellenkezõ
irányba, egészen a falig… Késõbb, nevelõ szándékkal hagytam, hogy magától jöjjön rá, hogy a
kocsit húzni is lehet és nem csalódtam benne. Olyan magas fokra fejlesztette a kocsi tologatási
képességét, hogy már nem visongott ha falat ért, hanem egyszerûen hátradõlt, kihúzta a kocsit,
mellélépett, elfordította, vissza mögé és már mehetett is a menet. Mindeközben annyira édesen
pakolta azokat a kis lábacskáit, egyre kevesebbszer tottyant el. A száguldozás közben arra
tévedt gyerekeknek, más babáknak különösen örült. Nem volt az a harcias baba, aki rögtön
odarohan a másik gyerekhez és beletúr a szájába, csak egyszerûen megállt vele szemben, nagyokat
kurjongatott, pápázott és hangosan örült.
A jó idõre való tekintettel Virág megismerkedett a vízzel is. Én egy kicsit cidriztem a
babaúszástól, mondván, hogy a közös medencében ott a sok anyuka meg a sok gyerek nehogy
elkapjanak valamit a csajok. Mindkettõjüket féltettem, Virgát ugye érthetõ okokból, az Anyukáját
meg a születendõ Boglárka miatt. Ilyenkor mindig belém hasítanak a régi emlékek, a koraszülés a
fertõzés miatt… vagy túl aggódom a dolgot? Mindenesetre túl lettünk rajta, sõt késõbb
sógoroméknál hatalmas pancsizásokat rendeztünk a kerti medencében. Mondanom sem kell, hogy a kis
sellõ visongva, sikkantva szelte a habokat, majd kiugrott a kezembõl. Azt hiszem a kádazások után
ez igazán sokat jelentett neki, meg persze nekünk is.
A mamázás volt a csúcs… akarom mondani mamázás és tatázás. Ez volt az igazán önfeledt szórakozás. Egy rész a mamáék boltjaiban, másrészt meg otthon náluk. Ha odaértek az unokatesók, na az volt a hab a tortára. Ilyenkor mi szülõk lazíthattunk egy kicsit, mert egyszerûen kapkodják a gyerkõcöt. Elhalmozzák minden jóval, képesek a földön csúszni õnagyságának, vagy idiótát csinálni magukból, csak, hogy kicsaljanak egy kacajt a gyerekbõl. 🙂 Imádom õket. Rengeteget segített nekünk, hogy tudtuk számíthatunk rájuk. Ez fontos volt, mert Anyának szépen növögetett a pocija és jó volt tudni ha bármi van, õk ott vannak. Tudom nem kellett volna ilyesmire gondolni normális esetben, de mi nem is vagyunk az a szokványos eset. Így aztán ahogy telt múlt az idõ, apa egyre többet parázott, egyre több kérdés merült fel bennem. Mi lesz ha… ? Rengeteget töprengtem, mert egyre több dolog jutott eszembe, elõtörtek a régi emlékek. Virág hihetetlen módon fejlõdött, elõéletét meghazudtoló módon, a “legnagyobb szövõdmény” a szemüveg volt, melyet a szemész dokibácsi írt fel, egy kellemetlen pupilla tágítós macera és vizsgálatsorozatok után. A magam részérõl furcsának találtam ezt a dioptria dolgot, mert a szemész 6 dioptriát írt elõ, ami elsõ hallásra borzasztó soknak tûnik. Mivel én is szemüveget hordok gyermek korom óta, ezért tisztában vagyok vele, hogy 6 dioptriánál az ember leesik a székrõl és mellé nyúl a dolgoknak ha nincs a szemén az üveg. Ennek ellentmondó volt, hogy Viva szemüveg nélkül is messzirõl kiszúrt, felismert, csápolt örömében, két ujjal csippentette fel a falatokat az etetõszék tálcájáról, apró morzsákat, kavicsokat is felvett gond nélkül, egyszóval semmi jelét nem mutatta, hogy õ annyira rosszul látna. A legnagyobb meglepetés ez ügyben akkor ért bennünket, mikor strandra mentünk a lurkóval és épp a leterített pokrócon játszottunk, mikor Virga a távolba mutatott és így szólt: “Va-Va” Keresni kezdtük, hogy hol van a közelben kutyus, de sehol sem láttuk, ami rendben is volt, mert eleve nem lehet behozni kutyát a strand területére, de a kis csirigli meg nem szokott ekkorákat lódítani! (még) Csak felhangzott a “Va-Va” és mi nem találtuk a kutyust. Aztán mászni kezdett a gyerkõc a 6-8 méterre lévõ pokróc felé, mire felfedeztem, hogy közepén egy kis plüsskutya pihen. Na ez a momentum volt az, ami igazán megkérdõjelezte számomra, hogy kell-e a gyermeknek a méregdrága szemüveg. Ezt a doki úgy magyarázta, hogy a babák szemének alkalmazkodó képessége ilyen korban még nagyon magas, ezért a megfelelõ környezethez alkalmazkodik, mondhatni korrigálja a látást, de a dioptria ott van, és ha nem fogják meg, akkor “idõsebb” korban már nem fog olyan jól alkalmazkodni a szem. Nem nagyon hittem ebben a dologban, de ha egy elismert szemész mondja és egy pici kis esélyt is látok arra, hogy ez Virginek segít, akkor legyen. Remélem beválik. Ezt már csak az akadályozhatta volna meg, ha a kislány nem tûri a keretet, de ismét csak pozitívan csalódtam nyuszikában, mert olyan ügyesen viseli a szemüveget, hogy csak na! Van, hogy fél napokat rajta van egyhuzamban és csak utána szakítja le a fejérõl. Szerencsére strapabíró, gyermekálló a keret, ezért eddig mégy csak egyszer kellett visszagörbítgetni eredeti állapotába, és csak egyszer esett ki a lencse is belõle! 🙂
Hogy a csábos szemüvegnek, vagy a szép ruháknak-e, vagy esetleg Anyuka kerítõ munkájának
köszönhetõen, de Virág egyre többet pasizott. A környezõ kissrácok egyre többet randiztak vele a
játszótéren, sõt az egyik kedvenc Kristóf, szinte sülve fõve együtt volt a mi kislányunkkal.
Nagyon jó fejek együtt, mintha tesók lennének. Megy a szokásos civódás, folyamatosan az kell,
ami a másik kezében van, az a játék sokkal jobb, ahova megy az egyik oda követi a másik és tök
jó szórakozás egymás fejét megkalapálni mondjuk egy mûanyag kockával és egyebekkel. Volt, hogy
már csak fényképrõl láttam vissza, ahogy Virág és Kristóf Apa számítógépét belezik éppen, amirõl
korábban kiselõadást tartottam kis családomnak, hogy mennyire tilos is ez! Hiába…
Virga mozgásfejlõdése igen látványosan alakult a nyár folyamán. Rengeteget volt levegõn, sokat pancsizott és ennél is többet tolta a baba verdát. Kézen fogva már szinte szaladt, rogyasztgatva táncolt ha zenét hallott, egy hajszál választotta el attól, hogy elinduljon önállóan. Aztán meg is történt a csoda. Sajnos nem tudom pontosan mikor tette meg az elsõ önálló lépéseit, mert én valami balszerencse sorozat miatt, folyton lemaradtam ezekrõl. Valószínûleg a szobájában történhetett, hogy megfeledkezett a kapaszkodásról és elindult egy játéka felé, de az is lehet, hogy valami kutya vagy cica felé indult el az utcán, egyes nagyszülõk véleménye szerint feléjük indult el! 🙂 Végül én is tanúja lehettem, amint Virág lép egyet, kettõt, hármat, imbolyog, totty…
Hamarosan el is neveztük bádogemberkének, mert eszméletlen mulatságos volt, ahogy dülöngélve kereste az egyensúlyát a lépések közt. Fantasztikus látvány volt, mikor ez a kiscsirke totyogni, járni kezdett. Persze ez azt is jelentette, hogy még több lehetõsége lett összevernie magát, illetve még magasabbra ért a keze. Mindemellett egy új szokást is felvett, nevezetesen mindenbe bele akart mászni! Egyszerûen odatotyogott a diókhoz, kihúzta, nagy erõfeszítések árán felmászott rá és beleült. Vagy a kádban a tisztálkodó szeres kosárkát lerántva, kipakolva belõle, abba is beleült. Egy idõ után nem sok fiók úszta meg ezt a dolgot.
Mindeközben anya pocakja egyre csak nõtt és nõtt. Járt a vizsgálatokra, melyeket görcsölés, aggódás elõzött meg, de mindig jó hírekkel tért haza. Talán az isteni gondviselés vagy valami más, de az ég világon semmi baj nem történt velünk. Elmondhattuk magunkról azt, amire annyira vágytunk: Eseménytelen terhességünk volt. A kis nõci odabentrõl szekálta anya bordáit, hólyagját, táncot járt odabent. Néha úgy hullámzott, hogy az már ijesztõ volt. Egész élesen kitapintható volt a kis sarok, könyök. Játszadoztunk is vele, hogy finoman benyomtuk, mire õ kirúgta a lábacskáját, így kommunikáltunk. Minden eredményünk jó lett, jártam a véreredményekért, Anya rendszeresen ment CTG-re és minden mindig rendben volt. Izgatottan számoltuk a heteket, napokat, míg el nem érkeztünk arra a pontra, ahol a lányok korábban megszülettek. Örülõs sírós pillanat volt ez, innentõl kezdõdött az a szakasz, ami még nekünk is új volt. Nem tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy akkor esetleg ez tényleg egy normális szülés lehet, valóban lesz végre Apás szülés, ott lehetek, mikor kibújik a lányom az anyukájából, zsongtak a gondolatok a fejemben. Persze ott volt a sok kockázat, ami engem mindig visszarángatott a realitások talajára. Nem lesz-e gond az elõzõ császár miatt, lesz-e komplikáció, kell-e megint PIC-re mennünk, stb. Anya megint csak átsegített a nehezén és halálos nyugodtsággal súgta mindig fülembe: “Minden rendben lesz hidd el, érzem!” Õ nagyon erõs és abszolút nem gondol a császárra, komplikációra.
Virág nem nagyon foglalkozott a tesójával. Párszor megpaskolta anya hasát vagy éppen
nyálcsíkokat eregetett rá. Egyre többet gagyogott, TA TA, MA MA, AM AM, BA BA, DE DE, és a
halandzsa. Idõközben megvolt az elsõ hajvágásunk is, amitõl teljesen kisfiússá vált. Mára ott
tartunk, hogy szinte szalad. Nagyon bátor, ugrál, pörög az ágyon simán elindul, hogy lelépjen az
ágy szélérõl, ami nagyon veszélyes tud lenni. ennek ellenére nem egy picsogós baba, ha nyal egy
nagyot felnéz, hogy sírjon-e vagy sem, erre a körülötte állók jól betanított módot idióta
vigyort préselnek arcukra, erre õ feláll és megy tovább. Néha akkorákat zakózik, hogy nézni is
fáj, de szinte fel sem veszi. Sokkal inkább pityeredik el attól ha megijed, mintha összeveri
magát. Tele van kék zöld foltokkal. Aztán meg ott van a fejeléses játék. Én balga megtanítottam
neki, hogy összebújunk és összekoppantjuk a homlokunkat, olyan szeretgetõsen. Na ezt virág egy
picit másként értelmezte, mert azóta erõsen megfejel mindent. Egyszerûen odamegy a falhoz, kád
széléhez, tükörhöz, bármihez és megfejeli, aztán irtóra röhögni kezd. Vagy mazohista lesz vagy
nemtom, de a homloka tiszta lila. Aztán ott vannak ugye a többi gyerkõcök, akik nem nagyon
kedvelik ha fejelgetik õket, pláne ne fejelgesse már egy szemüveges kis boszorka! 🙂 Na szóval
nem semmi a kiscsaj, kis hóbortos nyuszika. A legújabb heppje például a fejelgetés mellett a
babázás. Pár hét leforgása alatt 8 babát zsákmányolt a Mama üzletébõl. Hisztit csap ha az ember
kiveszi a kezébõl, a ruhájuknál vagy épp a hajuknál fogva húzza-vonja õket. Még jobb ha még zenél
vagy mond valamit. Arról nem is beszélve, hogy sógoroméknál is van egy kis pasi, egy hamarosan
fél éves Antika, akit nagyon szeretne megsimizni, belemászni mellé a hordozóba. Érdekes mód, õt
többször is lágyan, finoman megsimizte nagy meglepetésünkre. Talán már tud különbséget tenni
igazi és mûanyag baba közt? 🙂
Nagyon büszke vagyok a kislányomra, mert bámulatosan fejlõdik, tanul és okosodik. Ha találkozunk
vagy hallunk a régi PIC-es barátokról, mindenki nagyon szépen fejlõdik, de sajnos mindenkinek
van valami visszamaradt szövõdménye, ami nem is csoda, ahoz képest amin keresztül mentünk. Nagyon hálásnak
kell lennünk a sorsnak, hogy mi megúsztuk egy szemüveggel. Anya is igazán kitesz magáért, egyre
nehezebb neki, hisz a nagy pocaktól egyre nehezebben mozog, a levegõ is ritkább már neki, sokkal
fáradékonyabb, mint elõtte, de nagyon szépen nevelgeti kis porontyunkat, amíg haza nem érek,
mert olyankor röppen a levegõbe a kis szaros! 🙂
Mikor ezeket a sorokat írom, kiírás szerint 4 napunk van Kiss Boglárka megszületéséig. Örömteli várakozás ez, hiszen megdöntöttünk minden csúcsot. Vicces kimondani, de lassan túlhordjuk a picurkát. Hosszas unszolásomra a kórházba menõs pakk is ott pihen már egy hete a széken, menetre kész. (elneveztem vajúdós táskának) Az autó is készen, a babysitter-ek is lezsírozva, minden készen áll. Én izgulok, Anya totálisan nyugott. A minap kikérdeztem egy ismerõsöm az apás szülés rejtelmeirõl és mindent részletesen elmesélt. Õ is azt mondta, hogy ezt átélni kell nem hallani, mert két különbözõ dologról beszélünk. Nagyon várom már a pillanatot!!!
2004 09. 20. Aggódó Apu
Angéla nővérrel együtt elindultunk a színes UH felé, ahol Katona Doktornéni már várt bennünket. Édes pici lányom anya
válla felett kukucskált hátra, erről van is egy rossz minőségű képem, amit a folyosón készítettem ócska kis gépünkkel!
Odaértünk az UH-hoz ahol egy sötét kis hideg szobában volt az ágyacska, amire le kellett fektetni Virágot és szétnyitni
apró mellkasán az ingecskét. Mivel a nagy siettségben elhagytuk a cumit, (amit akkorra már egész ügyesen cuppogtatott)
ezért elkezdődött a sírásrívás. Nemcsoda, hiszen eleve hideg volt a légkondi miatt, ráadásul az a kencefice sem volt
előre melegítve amit rákentek kis bőrére, hogy az ugyancsak hideg UH fej többet mutasson a kis szivecskéből. A tanárnő
megállapította, hogy Virág érszűkülete nem rosszabbodott, de nem is javult. A látottak alapján azért megnyugodhatunk, a
szapora légzésen és szívverésen kívül nincs egyéb tünet, de ez majd változhat. Azt mondta ahogy nőni fog Virág, úgy nőnek
majd a belső szervei és velük együtt a szűkület is, ami elképzelhető, hogy nem is okoz majd nagyobb gondot. Mindenesetre
mi (legalább is én) igyekszünk felkészülni a legrosszabbra is ezért azt a diagnózist is elfogadtuk, majd később lehet,
hogy meg kell műteni. (Erről a pulmonális szűkületről nagyon sokat beszéltünk Gellén Dokibácsival, aki felvilágosított
bennünket, hogy az ilyen műtétek ma már rutinszerűeknek számítanak, és nem feltétlenül kell a babák mellkasát felnyitni.
Léteznek katéteres megoldások melyekkel egy apró nyíláson keresztül juttatják fel az a kis “ballont”, amivel kitágítják
az érfalat.)
Ezután átballagtunk a tüdő röntgenre, ami sajnos egy elég nagy tortúra volt pici lányunknak. Le kellett vetkőztetni
félmeztelenre a drágámat és mondták, hogy oda kell tartani a gép elé a karjainál fogva és úgy lógatva. Gondoltam, inkább
én csinálom, hátha talán óvatosabb leszek, mint a nővérek. De abban a pillanatban ahogy kicsikémet felemeltem két
karjánál fogva összeszorult a szívem keserves sírásától és elbizonytalanodtam. Szerencsére Angéla nővér kiszúrta a dolgot
és kisegített bénázásomban. Kedvesen közölte, hogy majd ő és átvette tőlem kislányomat. Annyira rossz volt látni, hogy
meg van rémülve és keservesen sír, amint ezek a ronda fehérköpenyes óriások úgy rángatják, mint egy rongybabát. Anyát
közelebb húztam inkább magamhoz, mert láttam, hogy szemeiben gyülekezik a csillogás. Szegény kislányom tehetetlenül
vergődött a szorításban, pici lábait még oda is szorították egy gumival, hogy ne ficeregjen. Hát komolyan mondom ha ezt
eg felnőtt emberrel csinálják az legalább ennyire ordított volna… Aztán szerencsére egész gyorsan végeztek és rutinból
visszaadták nekünk gyorsan a ki csöppséget, hogy megvígaztalhassuk. Nagy elefánt könnyecskék gurultak le kis pofiján,
annyira sajnáltam szegénykét. Szerencsére Anya testének melege és becéző szavaink gyorsan megynugtatták, érezte az a
bebugyolált kis csomag, hogy ismét jó kezekben van! Séta vissza a “zsírszobába” ahol hátra volt még egy védőoltás, ha jól
emlékszem ez volt a BCG. Dóri védőnéni hihetetlen ügyességgel nyomta be Virág bőre alá a szurit, ami kis fehér puklivá
nőtt. Virág meg se nyikkant, egy kis hős volt! 🙂
Túl voltunk az utolsó tortúrákon, felöltöztethettük Virágot direkt erre az alkalomra tartogatott rucijába. Az Interneten
vásárolt Babahordozó már ott áhítozott, hogy beletegyék a kis babócit. Vártunk a zárójelentésre, közben elköszöntünk
Virág kis sorstársaitól. A kis sárgabőrű árva fiúcskától, aki folyton sírt és legurult a vízágy szélére, ahol fejecskéjét
a műanyag kád széléhez nyomta és Apa folyton megigazította, mikor a nővérek nem néztek oda. Ákoskától, aki sokáig Virág
hűséges pasija volt, de most sajnos egy műszaki probléma miatt (elfogyott a respirátor és egy ócska öreg gépet tettek
szegénykére, ami telenyomta a tüdejét melegvízzel, borzasztó…) az elkülönítőben feküdt és gépen volt. Fannikától és
szüleitől, akik végül megörökölték Virág vízágyát és csipogó villogó szerkentyűit. Szabikától, aki ott duhajkodott megint
házikójában és identitás zavaros plüssmaciját rugdosta fejbe. Közben kipattant Apa fejéből, hogy feltétlenül meg kell
örökíteni a búcsú pillanatait és el-el csípegettük a nővéreket, dokikat, kezükbe nyomtuk Virágot és lekaptuk őket egy
fénykép erejéig. Sajnos “default” nagy volt a nyüzsi az osztályon, ezért nem sikerült mindenkivel fényképezkedni a
kiscsajszinak, de azért lett néhány jó kép.
Már vártunk egy ideje, kezdtünk fáradni, aztán kiderült, hogy a számítógép nem akarja elengedni olyan könnyen Virágot,
mert nem nyomtatja ki a zárójelentést. Vártunk türelemmel, reméltük a technika ördöge megkönyörül rajtunk. Virágot közben
utoljára cumiztattam meg a PIC-en, felemelő érzés volt. Végül csak a papirok is előkerültek nagy nehezen, de
megállapodtunk, hogy ha lesz még valami még visszajövünk érte, csak had mehessünk már. Aztán hírtelen ott lifegett a
kezemben a kis hordozó, benne a kislányom, körülöttünk a nővérek, akiknek annyira hálásak voltunk. Pár gügyürü-bügyürű,
szija virág, jó legyél, nőljél ám, után kiléptünk a folyosóra és elindultunk a lépcsőház felé. Anyával egymásra néztünk
és mosojogva kimondatlan szavakkal léptünk ki a friss levegőre. Az autó felé menet megmutattam kislányomnak a fákat, a
leveleket, a gyönyörű kék eget, a fehér vattacukor felhőkkel, a lehullott leveleket, a füvek, a sétáló embereket,
csiripelő madarakat… de őt nemérdekellte már semmi csak a boldog álom ami csukott szemhélyára vetült.
Olyan óvatosan vezettem hazáig, mint tanuló koromban. A csatornafedeleken légpárnás módjára haladtunk át, nemérdekellt a
mögöttem jövő forgalom. Kislányom egészen hazáig szundikált, így hiába is beszéltünk neki egész úton, ránk se hederített.
Annyira édes volt a hordozóba, kis alvó apróság. Otthon aztán óvatosan felvittük a csomagokat, pici lányunkat
hordozójában. Készen várta a kitakarított, csilli-villi gyerekszoba, a pörgő színes állatfigurák, a zenélő macifej, a
pelenkázó, a pelenka hegyek, a kisruha halom és miegymás. Rögtön elő is került a kölcsönkamera, hogy az első
tisztábarakást megörökítse Apa az utókornak. Valami Isteni fricska volt, hogy kicsi lányunk első hazatérésén egy jó adag,
jól irányzott kakafröccsel ajándékozta meg anyát és a pelenkázó sarkát. A nevetéstől alig bírtam tartani a kamerát. Anya
akkorát ugrott hátrafelé… kislányom meg gúnyos vigyorra húzta csöpp kis száját! Azt hittem megzabálom kakástól
mindenestől! :)) Szóval jól indultak az első pillanatok otthon, fogyott a pelus és a törlőkendő egyből. Szép újruciban
tettük le kiságyába ahol első nagy szunyókáját rendezte be. Mi meg úsztunk a boldogságban…
Kezdetekben nagyon új volt a helyzet. Ott volt az a rakás gyógybogyó, amit a kislányba kellett tuszkolni a tejjel, ami
Anya nagy küzdelemmel fejt. Kezdett tönkremenni a mellszívó, a forgalmazó meg kötöszködött velünk, hogy felküldi Pestre,
hogy bevizsgálják. Természetesen Virág abban az időszakban is szeretett volna enni, míg a szívóerőt tesztelik a Pesti
kollégák, ezért aztán kaptunk egy másikat. Aztán ott volt a szenvedés a P-oldattal. Azt mondták fecsivel nyomjuk a
szájába evés közben. Az első ilyen akciónál Virág kihányt mindet, az előtte nagy keservesen beleerőszakolt tejet is. Én
javasoltam, hogy keverjük a tejbe, de le lettem hurrogva, hogy nem értek hozzá. A második ugyanilyen “hánytatásnál” már
kiborult a bili. Jöttek a gondok. Nagyon ki voltunk fáradva a hajnali virrasztásoktól, a kajáltatási nyűglődéstől, a
tapasztalatlanság miatt. Kezdtünk kifordulni önnmagunkból és sokat veszekedtünk. Szerintem ezen mindenkinek át kell esni,
így utólag visszagondolva, jó hogy ezek a petárdák akkor eldurrantak, mert így később harmonikusabbá és érettebbé vált a
gyermeknevelésünk.
Sokszor vágta a fejemhez Anya gúnyos megjegyzését, mely azóta szállóigévé vált nálunk: “Majd Kiss Béla informatikus
megmondja, ő jobban tudja!!!” Ez abból eredt, hogy én józan paraszti eszemmel, megérzésből reagáltam Virág problémáira,
Anya meg kikérte rengeteg ember véleményét, tanácsát, elolvasott mindent, amit csak lehetett, rengeteg könyvet,
szakirodalmat, fórumot bújt, beszélt 3-4 orvossal és ebből merítette a tudását, ami sokszor nem egyezett az én
véleményemmel. Aztán valahogy a legtöbbször mégis az jött be, amit én mondtam. (Ezért most biztos leharapja Anya a fejem,
de a fecskendős gyógyszer beadásról is nekem sikerült lebeszélnem és azóta tejben kapja a gyógyszert Virág, amit hányás
nélkül kicuppant az üvegből és semmi gond nincs vele.) Szorgalmasan pelenkáztunk, etettünk, virrasztottunk, ahogy kell s
közben Virág kis mosojfoszlányokkal ajándékozott meg bennünket, ami új erőt adott és feltöltött lendülettel.
Sajnos nem telt el kis idő, Virág egyik délután annyira bealudt, hogy elfelejtett lélegezni, amit a légzésfigyelő éles
visítással jelzett. Szerencsére részt vettünk korábban egy kis oktatáson melyet Katona Márta tanárnő tartott nekünk és
Sárika szüleinek, (Sárika, Virág fogadott tesólya, a PIC-en mindent együtt csináltak, együtt produkálták a tüneteket,
egyszerre voltak rosszul és jól, egymás ruháit hordták felváltva, sziperkiscsajszi, nagyon szeretjük őt és szüleit, talán
már írtam róluk korábban…) ahol megtanulhattuk, mit, hogyan kell csinálni légzéskimaradás esetén. Én nem voltam otthon,
de Anya bámulatos lélekjelenléttel, céltudatosan elkezdte tenni a dolgát, ahogy azt a tanárnő mutatta: Kitörölte Virág
kis száját, paskolni kezdte a talpát, stb. Közben persze ijedten néztek egymásra, anya rémülten figyelte Virág reakcióit
a stimulációkra, Virág pedig megijedt és nemértette saját testének ernyedtségét. Szerencsére sikerült egy nagy sóhajjal
visszazökkenni a megfelelő kerékvágásba, köszönhetően Anya idegeinek, de mentünk is vissza gyorsan a PIC-re, ahol nem
szívesen láttak bennünket viszont. Erre csak azt tudom mondani, hogy én sem szívesen mentem vissza!
Szerencsére a kivizsgáláson minden rendben volt, (megint összeszúrkálták szegénykémet) de a biztonság kedvéért bennt
tartották egy estére. (Anya csak később mesélte el nekem, hogy furcsa érzése volt akkor ezzel az egész PIC-cel
kapcsolatban. Valahogy kellemes nyugodtság töltötte el a szívét, úgy érezte hazajött. Ez valahol borzasztó, mert rá
kellett jönnünk, a hónapokig tartó állapotnak ez volt az eredménye: Az ember hazament a kórházba.) Azért azt valóban jó
volt látni, hogy Ákoska jobban van, Fannika szopizik Anyukájának melléből és a többiek is egész sokat fejlődtek egy hét
alatt, míg odavoltunk. Fannika szülei ekkor készültek fel kislányuk szívműtétjére, ami elkerülhetetlen volt. Bíztunk
benne hogy nem lesz semmi baj és úgy váltunk el, hogy majd ha Fannika is hazamegy, találkozunk újra és összeeresszük a
két kiscsajt, had játszanak, hiszen már jól összebarátkoztak odabennt…
Örömmel vittem haza ismét kis családomat és reménykedtem, hogy a kontrollvizsgálatokon kívül nem kell már visszamennünk.
Újra jöttek a jóleső etetések, büfiztetés, rövid alvások, meg a fürdetések. Megint jöttek a szokásos konfliktusok,
például a fürdetéssel kapcsolatban, hogy minden nap fürdessünk vagy elég 2-3 naponta. Én azt mondtam, elég két naponta,
Anya fürdette volna minden nap. Természetesen “Kiss Béla Informatikus” véleménye ismét nem sok vizet zavart, de a
gyermekorvos döntött: Egy ilyen kicsi baba immunrendszerének kialakulásában nagy szerepet kap a bőr. A bőr felületén
keresztül bejutnak azok a baktériumok, melyekre védekezésképpen a szervezet kifejleszti az ellenálló képességet. Ha
ezeket nap, mint nap lemossuk a kis bőréről, változtatjuk a PH értékét, akkor a gyermek sokkal lassabban fog védekezni az
ilyen dolgok ellen, ezért ő is azt javasolja, most még fürdessük két napont. Na, “Kiss Béla Infomratikus megint megmondta
előre!” :))
Virág evett, aludt, mosojgott… de nem volt valami mozgékony. Ez ki is derült, mikor gyógytornára mentek Anyával. Jött
megint az aggódás, hogy Virág túlságosan laza, ezért extra tornát eröltettünk. Meg kell mondjam ez borzasztó fontos! Így
utólag jöttünk rá mi is, hogy mennyire elengedhetetlen a tornáztatás, mert mióta a Dévény módszert gyakorolják, azóta
látványos fejlődésen ment keresztül a kislány. Míg kezdetben csak feküdt a kezeit is alig mozgatta, úgy a torna után
egyre aktívabb lett. Kézzel lábbal kalimpál, egyre erősebb. Míg az elején elfordítottuk kis fejét egy irányba, akár egész
nap is úgy maradt, meg sem próbálta átfordítani. Ma már ide oda fordigatja a fejét. Sőt! Felnyomja a kis popóját, eldől
oldalra és majdnem átgördül. a fejét ide oda dobálja, a kezével csapkod és magára döntögeti a körülötte lévő plüss
figurákat, keresztbe fordul az ágyban, kidugja a rácson a lábát és sír, mert nem tudja visszahúzni, trükközik a kiscsaj
ezerrel! :))) Egyre élénkebb és aktívabb hála az extra mennyiségű tornának, amit egyébként végigordít! 🙂 Mostanában
inkább a kakával vannak problémák. Előfordult már nálunk 6 napig nem kakálás, egynap 3 kakálás, kpkemény kecskebogyók,
melyeket nyögve nyomunk ki, hőmérőzésre kakilás, kúpra kakilás, folyós kaki, szines kaki és egyéb nyalánkságok! 🙂 Ezek
már nem vészes dolgok, csak anya túldramatizálja a dolgot. Hozzá kell tegyem, hogy Virág emésztése sosem volt átlagosnak
mondható, de mióta a tejet egyre mellőzi az étrendjéből, ez a kakaprobléma egyáltalán nem nevezhető
megmagyarázhatatlannak. Virág imádja a rizspépet, (akárcsak Apa, mindig kunyizok neki, hogy hagyjon belőle legalább 10
milit!!!!) a sütőtökös krumplit, az őszilevet, de egyre inkább mindent, ami nem anyatej! 🙂 Eszméletlen a kiscsaj!
Olyanokat produkál mostanában, hogy eldobom tőle az agyamat. Letesszük az ágyba fejjel az ablak felé, erre reggel a lábai
kalimpálnak az ablak felé, máskor felmászik vagy épp lecsúszík az ágy egyik sarkába és ott rugdossa a zenélő, csörgő
játékatit, a lényeg hogy felverjen bennünket. A hajnali pelenkázást végigröhögi, a kiskádból csapkodja ki a vizet és
akkorákat rugózik a hurkás kis combjaival, hogy koppan a feje a másik oldalon. A súlya hol ugrásszerűen nő, ilyenkor Anya
happy, hol egyiknapról a másikra csökken, ilyenkor Anya depi! 🙂 A ruháit sorban kövi ki, lassan abban kell sétáltatni,
amiben altatni! 🙂 Kezdi felfedezni a hangját és sikongat, röhög, formálja kedvenc kis szavait: Aaguuuu, kiiii A tv-t és
a monitort imádja, leginkább a forma-1 köti le, de a minimaxot is csípi ha sokat villognak benne! Egyik forma-1
közvetítés alatt azt veszem észre, hogy a lány a hátammögött óbégat a hordozójában, aztán mikor arréb megyek minden
klappol. Aztán megint bemozdulok a lány megint perlekedik velem. Hát nem az zavarta, hogy a tv elé álltam?! :)) Annyira
csípem a kiscsajt, néha reggel magunk közé vesszük, ilyenkor rendszeresen megpofozza Apát, Anyára meg vigyorog, persze az
esti fürdésnél meg én vagyok a király! 🙂 Mostanában kezdi a fejét tartani, eddig nagyon nagy volt a kilengése, mostmár
inkább csak olyan kis himbi-limbi fejűnek nevezzük, mert mikor érzi hogy a kis feje dől és elérné azt a holtpontot,
ahonnan már nem tudná megállítani, akkor gyorsan viszahúzza, de ekkor meg az ellenkező irányba indul el az a kis okos
buksi, aztán onnan is visszarántja, így örökösen mozog a fejecskéje, mint annak a bizonyos kutyusnak az autó
kalaptartóján! :))
Az első nagy utazásunk is megvolt nemrég, felmentünk Budapestre, hogy találkozhassunk néhány Internetes sorstárssal és csemetéikkel. A találkozó nagyon jó volt, összeeresztették a gyerkőcöket a szülők kicserélhették magvas gondolataikat a gyermeknevelésről. Csodaszép lurkókat láttunk, Virág csak ámult bámult! Tarkabarka játékok mindenfelé, gyerkőcök itt is ott is, egy igazi bölcsiben voltunk, pedig ide majd csak jóval ezután kellene járnunk! 🙂 Nem is beszélve arról, hogy mikor épp nem szunyókált a kocsiban már ilyen fiatalon láthatta fővárosunkkat! 🙂 Remélem ilyen találkozók lesznek még! Köszönjük a babavárnak!