Stílusosan azzal kellene kezdenem, hogy Virág beszél, Virág jár, ami majdnem igaz is. Gyakorlatilag ott tartunk, hogy ha a kezével elér valamit és kapaszkodni tud, akkor lépked. A legjobban tolni szeret valamit. A babakocsit, a konyhaszéket, a dohányzóasztalt, dobozt, bármit ami arrébb megy ha tolja. Ilyenkor hangosan kurjongat és csillogó szemekkel tomkodja maga elõtt a dolgokat. Ezt az önfeledt játékot csak az zavarja meg, ha az a valami, mondjuk a szék eléri a falat. Ilyenkor két – három erõfeszítést tesz, megfeszülnek kis izmai, mire rájön, hogy ez nem megy tovább. Na ekkor jön a sikítozás. Mérgesen ripakodik a székre, hogy márpedig mennie kell, mert amit tolni szokott az megy is és igenis menjen tovább! 🙂 Ha a közelében vagyok, mérgesen rám pillant és így szól: DEDEDE!!!
Ennek ellenére inkább ott kezdem, hogy rengeteg átbõgött gyógytornán vagyunk túl, számtalan kék folton és idegeskedésen, de megérte. Virággal csodákat mûvelt a gyógytornász. Áldom feleségem kitartását, õ volt az, aki még akkor is erõltette a sok tornát, mikor én már abbahagyattam volna, hiszen az utóbbi idõben Virágnak kínszenvedés volt egy kezelés. Be kell lássam neki volt igaza, ennek köszönhetjük, hogy csöpp kis lányunk, aki úgy feküdt a pelenkázón és úgy lógott a karomon, mint egy rongybaba, most erõs, stabil, sõt már-már alig lehet lefogni! 🙂 A pelenka csere például kész kis birkózássá fejlõdött a hónapok alatt, elesések tömkelege érte utol a kiscsajt és a fejre esés sem volt már olyan ritka és félelmetes, mint az elején. Kezdetben, mikor a szõnyegen gyakorolták a “kutyázást” még elég elképzelhetetlennek tûnt a szobájából kicsörtetõ gyerkõc, aki mostanában ha megindul, akkor csak a kövön csattanó kis tenyerét halljuk és máris keresztülhúzott a konyhán és az elõszobán, hogy kedvenc tépõzáras cipõcskéjét gyömöszölje az arcába. Emlékszem, hányszor erõltettük egyáltalán a megfordulást, ami legtöbbször azzal esett kútba, hogy maga alá gyûrte az egyik kezét és saját kis válla miatt nem tudott átfordulni. Hatalmas szenzáció és a család körbetelefonálása volt, mikor végre magától átfordult a kis pocok és még a kezét is kivette maga alól. Úgy gondolom, bár ez biztosan nem szakmailag megalapozott érdem, de sokat segített neki, hogy szinte minden este tornáztunk otthon is. Ez nagyjából abból állt, hogy elkaptam a grabancát és jól meg gyûrkésztem. Gurigattam jobbra-balra, tornáztattam a kis csípõjét, lábait, kezeit, birkóztam vele, harapcsikáltam ahol értem. Ezt rendszerint nagyon élvezte és nem is akarta abbahagyni. Sikongatás volt a jutalmam akkor is ha a magasba dobtam vagy éppen lefelé lóbáztam. Késõbb aztán hallottam olyat, hogy mivel az ilyen picinykéknek a gerincoszlopa még képlékeny, ezért ezekkel a dobálásokkal óvatosan kell bánni csecsemõkorban.
Ami igazán feltette Virág mozgásfejlõdésére a pontot az a nagy kádra való áttérés volt. A hatalmas (piros) kádban, feje alatt megtámasztva úsztattam, hagytam, hogy végtagjai lógjanak a vízbe. A kezdeti riadalmat felváltotta a nevetgélés, késõbb, ha már csak meglátta a kádat, keze lába járt a boldogságtól. Az elején még nem volt teljesen stabil az ülés, ezért folyton fogtam kis testét a hóna alatt, és úgy hagytam, hogy pancsizzon a kezével. Nagyon édes volt, ahogy az arcába csapódó vízcseppekkel küzdött és nem értette, hogy azok miért csapódnak a szemébe. Aztán valahogy összeköthette a csapkodással, amit saját kis tenyerével produkált. Féltem tõle, hogy ha esetleg félrenyel baj lesz belõle, de Reményék, akiknek két kisfiuk elég korán hozzá lett szoktatva a vízhez, megnyugtattak, hogy a búvárreflex mûködni fog, ne ijedjek meg! Így aztán néha Virágot is hagytam elbuggyanni és valóban bevált a dolog. Az ijedtségen kívül nem lett semmi baj, még csak félre sem nyelt. Amikor meg már ide-oda csúszott mászott a kádban, elõfordult hogy rosszul fordult és szinte teljesen elmerült a víz alatt a kis buksija, de baj sosem lett belõle. Talán ez annak is köszönhetõ, hogy nem estünk pánikba, nem kaptuk ki azonnal, nem ijesztettük meg még jobban a csemetét.
Itt kell közbeszúrnom, hogy ez idõ tájt újabb boldogság költözött szívünkbe és piciny családunkba, mert miközben Virágot istápoltuk, kistestvérkéje költözött Anyucikája pocakjába. Természetesen rengeteget aggódtam emiatt, sok minden kavargott bennem, az elmúlt idõk emlékei zúdultak rám, de õszintén megbeszéltünk mindent és így öntöttünk egymásba erõt, higgyünk és bízzunk abban, hogy ezek után nem történhet velünk baj, ez egy teljesen eseménymentes terhesség lesz, idõre született, egészséges babával. Szerencsére eddig minden a várakozásaink szerint alakult. Nemrég tudtuk meg, hogy a pocaklakó is kislány lesz és mindketten arra a véleményre jutottunk, hogy Virágnak így lesz a legjobb. Szinte alig lesz köztük különbség, nagyon össze fognak érni. Nagyon várjuk a kis jövevényt, Anya pocakja egyre nagyobb, a kis csintalan meg egyre többet mocorog. Esténként csak úgy hullámzik a pocak… na de térjünk vissza Virághoz…
Sokáig csak ült ahova letettük, stabilan ült, ha éppen volt hozzá kedve, elnyúlt valami felé és ha szerencséje volt nem dõlt el a mozdulattal együtt. Így aztán nagyon jó baba volt, mert ha betettük a játékai közé, akkor vígan elvolt akár egy órát is azzal, hogy ide-oda csusszant, hogy elérje a legközelebbi, ínycsiklandó bügyûrkét és a szájába tuszkolja. A papír valamiért különösen vonzotta, mert ha könyvet vagy újságot látott azonnal rávetette magát és nyomdai alapanyagoktól függetlenül, jóízûen fogyasztotta azok sarkait. Szinte már kezdtünk aggódni, hogy sosem lesz mászás, ezt az is alátámasztotta, hogy ha Virágot a talpára állítottuk, akkor kis segítséggel szinte megállt egyhelyben és nem is akart leülni. Igaz nem is tudott még leülni, a térdei elég érdekesen funkcionáltak. Ha le akartam fektetni kifeszítette a térdeit és csak eldõlni volt hajlandó, de az istenért sem akarta berogyasztani kis gömbölyû térdeit. A nadrágot például marha könnyû volt ráadni, mert dacból kifeszítette egyenesre a lábait, mondván õ bizony nem ül le! 🙂 Kezdtünk arra gondolni, hogy Virágnál a mászás fázis kimarad és jön egybõl a járás. Volt, hogy másodpercekig megállt pici lábán és csak akkor tottyant el, mikor felfedezte, hogy senki nem fogja hátulról. Aztán ha jól emlékszem a gyógytornán volt elõször, hogy a bordásfal alsó fokaiba kapaszkodva egészen addig ácsorgott, míg térdei be nem himbálóztak és el nem tottyant.
Aztán a sok gyógytorna, birkózás és pancsolás a kádban megtette a hatását, mert Virág egyszer csak maga alá kezdte húzni az egyik térdét. Furcsa volt, olyan, mint mikor egy sebesült húzza az egyik lábát. De ez már jel volt, hogy menni fog a dolog. Szépen kezdte magát kitolni nyújtott karra és a térdét meg húzkodta maga alá. Rájött, hogy így haladni tud a kiszemelt kütyük felé, és valóban egyre fürgébben mozgott. Most már a küszöbök sem jelentettek neki nagyobb akadályt, mert a térdfelhúzós dolog bejött! Bámulatos volt nézni, ahogy a kis pocok kavar a lakásban, bár ezzel együtt felmerültek azok a (akkor még jólesõ) kérdések, hogy mi lesz a vezetékekkel, hosszabbítókkal, Apa számítógépével és egyebek. Ez akkor vált izgalmassá, mikor kislányunk a fürdõszobában tett látogatás során egy wc papír gurigát tömött a pofijába és ezt a wc kefe, mint érdekes, szúrós szerszám tanulmányozásával folytatta. Így aztán elõkerültek a vakdugók, amit csak lehetett eldugtunk szekrény, kanapé mögé, vagy elé pakoltunk valamit. Érdekesen új érzés volt, hogy rendezgetni kellett a dolgainkat, mert a csöpp lányunk közlekedik! :)A nagy áttörést az jelentette, mikor ebbõl az állapotból már fel is tudott állni önerõbõl. Persze nem feltápászkodott csak úgy, hanem szépen okosan odamászott valamihez és felhúzta magát. Apa térdén, az ágy sarkán, a szék lábán, a fiók fogantyúin. Gyakorlatilag innen kezdõdtek azok a próbálkozások, amikre már komolyan oda kellett figyelnünk, mert meg is üthette magát. Miközben nagy boldogan híreszteltük, hogy gyermekünk fel tud állni, ugyanazzal a hévvel csukta oda rendszeresen pici ujját a kihúzott fiókokhoz, esett kelt, bukott fel, csúszott el. Kemény idõszak volt, tele könnycseppekkel és görbülõ szájjal. Ráadásul innentõl kezdve magasabbra ért a kis vacak keze és amit újonnan szerzett képességeivel elért azt már tömte is a szájába. Nem volt ez másként Apa szakirodalmával, a francia kártyával, a mérõszalaggal, a fürdõszoba alsó polcain talált tubusokkal, a mosdószivaccsal, anya tisztasági betéteivel, egyszóval mindennel, amit csak elért. A fürdõkádban is sokkal virgoncabb volt, a peremet elérve simán felállt és a kád szélére pakolt flakonokat húzta magára, hogy aztán kihalászva a fogzás gyötrõ kínjait enyhíthesse a kupakokkal, tubusokkal és legfõképp a vízhõmérõ halacskával.
Elérkezett az idõ, mikor már a babakocsiba és az etetõszékbe is be kellett szíjazni a kis virgonckát, mert szeretett volna felállni és elsétálni! 🙂 Inci a gyógytornászunk nem akart hinni a szemének és vele együtt örültünk mi is, hogy Virág ilyen szépen fejlõdik. A sok ujj odacsípés, fejre esés ellenére rengeteget fejlõdött a gyerkõc és láthatóan nem ment el a dologtól a kedve, sõt! A mûanyag szék lábánál állt fel épp, mikor az megindult és már ugrottam is fel az ágyból, hogy odapattanjak, mert láttam, hogy kislányom dõl a szék után, mint a fa. Ekkor pici lábát elõre rakta és lépett egyet a szék után. Ez volt talán az egyik nagy fordulópont. Itt szerethette meg a tologatást, ami mára olyan szinte tökéletesedett, hogy képes végig tolni babakocsiját egy hosszú udvaron, vagy egy utcasarkot tolni a stefánián…
A mozgásfejlõdés mellett ott volt ugye a gagyogás és a fogzás. Amellett hogy egyre ügyesebben haladt és egyre ügyesebben használta a kezeit is, bújtak ki a fogacskák sorban. Ennek velejárója volt, hogy a lány tetõtõl talpig csöpögött a nyáltól, a váltás ruha már kevésnek bizonyult, mindenhova elõkében mentünk, amibõl betáraztunk ha elindultunk valahová. Úgy tûnt a gyerek mindig evésre van “elõkészítve” pedig csak egyszerûen dõlt belõle a nyál. 3-4 elõkét itattunk tocsogósra egy séta alatt. A Poén az, hogy bújtak kifelé a fogak de a nyálazás nem állt meg. Amerre mentünk csigavonalat hagyott maga után ez a kis beste. Voltak átvirrasztott éjszakák, ínykenegetés hajnalban, meg ami kell, jöttek a fogacskák, de a nyál maradt. Inci szerint ez lehet attól, hogy az arcocskájában az izmok le vannak tapadva és kezelte is ezeket a részeket. Ezt Virág nagyon erõsen nehezményezte és a csordogálás sem hagyott alább. Ráadásul a csöppem felvett egy olyan érdekes szokást, hogy ha lehetett nyelvecskéjét kidugta, pláne ha rácsodálkozott valamire, vagy valakire. Folyton kint volt a nyelve, kezdtem azt hinni nem is fér el a szájában.
Sikongatás, halandzsa beindult és vártunk azokra az édes kis szófoszlányokra. Azt hiszem az elsõ a NENENE volt, ami a tisztába rakásra volt reakció, ami birkózással párosult. Néha ez NYENYE lett elõfordult, hogy THETHETHE-re finomodott. Azt hiszem ez után jött a NYANYANYA, amire azt hittük talán az Anya lesz, de késõbb kiderült nem az. Gyakran a szobájában kurjongatott a játékait majszolva vagy a kádban produkálta magát. A nyelvét is ügyesebben használta, igaz ugyan, hogy még mindig kitette ha volt rá lehetõsége és éppen nem evett vagy rágcsált valamit, de ezzel együtt megjelent egy új gesztus, ezt talán úgy tudnám szemléletesen leírni, mint mikor az autó brummogását utánozzák a kisgyermekek, csak Virág ebbe még a nyelvét is beletette! 🙂 Na ez amolyan hangos brummogásos köpködésben csapódott le, szó szerint. Ezt a mai napig nagyon csípi, kezdetben azt hittem csak az autóban a gyerek ülésben produkálja, de a lakásban is csinálta, ugyanígy a kádban vagy elalvás elõtt a rácsos ágyban. 🙂
Kaja ügyileg is sokat fejlõdtünk, a tejet, tápit, pépes cuccokat egyre inkább felváltották a szilárd kajcsik. Én például az elején tökre ki voltam akadva, hogy a nagymama kenyeret vagy kiflit nyom a lány kezébe. Volt is belõle vita, mert rendszeresen meg akart fulladni tõle virgoncka, érthetõ okokból. A nyelés eddig csak a folyékony vagy pépes kajcsi lenyelését jelentette, innentõl viszont át kell ereszteni azokat a szilárd falatkákat is, amik ingerlik a pici nyelõcsövet. Az ember el sem hiszi, hogy ez azért nem lehet olyan egyszerû, pedig így van. Aztán, ahogy egyébként is szokott lenni, elnyomtak a nõk és Virág is hozzászokott lassan a vajas sonkás kiflihez, a pogácsához, a krumplihoz legyen az akár sült krumpli vagy éppen zöldséges. Az almával volt még egy afférunk, szerencsére (vagy nem) én nem voltam otthon. Történt ugyanis, hogy anya egy nagyobb darab almát adott Virga kezébe, amit a kiscsaj le is tömött majdnem egészben és fuldokolni kezdett. Szerette volna vissza öklendezni, de nem ment neki. Na ebbõl az lett, hogy fejjel lefelé lett lógatva és a hátát paskolva jött csak ki az alma a torkából. (Gondolhatod, mit éreztem, mikor ezt meghallottam!) Ezen is túl voltunk, egyre több kajcsit fogadott el. Nagyon érdekes volt úgy reggelizni, hogy a kiscsaj azt eszi, amit én! 🙂 A legnagyobb csemegének a fagyi tölcsér bizonyult, na abból egy sétálás alatt kettõ is lecsúszik. De nem ám úgy, hogy fent a pereménél kezdve és lefelé haladva! Pici ujjaival elmarkolja a peremét és a “hegyes” felét, a csücskét nyomja a szájába. Elég vicces látni, ahogy halad felfelé, mert egyre nagyobbat kell haladnia és a tölcsér végén belátni a kis szájába! 🙂
Ha belenéztek a galériába láthatjátok, hogy mostanra gyakorlatilag mindenevõ a gyerkõc, ami korban adható neki azt befalja. Meg persze maradt terítéken az újság, könyv, francia kártya, tépõzáras cipõ, kavics, homok és egyéb nyalánkságok rágcsálása. A nyálazás nem maradt abba, csak kis idõkre, felül négy alól két fogacska bújt ki, de nem szolgálnak gátként a nyáltengernek, viszont így sokkal könnyebb elrágcsálni a paradicsomot, vagy akár a tölcsér ropogós falát. A kádban megy a virgonckodás, egy pelenkázásért lassan kergetõzni kell a lakásban, a kerti homokozóból kimászás bemászás, homok szétszórása rutinfeladattá nõtte ki magát, a lakás pár percen belüli átrendezése és az összes szék, etetõszék, könnyebb asztalok falhoz tologatása csípõbõl megy. Ha egy tépõzáras piros cipõcskét találok egy nyáltócsa közepén, na akkor Virág arra járt. Roppant ügyes és napról napra ügyesebb. Sõt vannak most már szokásai is! A falatkákat például nem fogadja el ha a szájába adják (kivéve Apa) hanem õ akarja saját kezével. így aztán az etetés abból áll, hogy a falatokat gyorsabban kell az etetõszék tálcájára rakni, mint ahogy betömi azokat csámcsogó arcocskájába. A cumisüveget két kézzel szorítja és ügyesen addig emeli feljebb és feljebb a végét, míg ki nem issza belõle az utolsó csöppig az imádott kubut. Egyszóval bámulatos a fejlõdése!
A kedvencem, mikor kommunikál. A nagyszülõknél a kertben, mikor meglátja a szomszéd kutyáját, majd kiugrik a kezembõl és azt sikongatja VÚ VÚ! Mikor meglátja a macskát a lábam elõtt heverészni megy a TI TI. Amikor meg rám mérges, mert letettem a szobájában, ahelyett, hogy a magasba dobálnám, rám kiabál: DEDEDE!!! :))
2004 07. 06.
Aggódó Apu
