Kiss családunk blogja

Egy nagyon kedves barátnőmtől kaptam az információt, kérlek benneteket, hívjátok az adományvonalat!

Ők is babára várnak, már 3.éve. Megfelelő körülményekkel sokkal több babát lehetne örökbe adni! Nézzétek meg a rövid videót!

http://www.youtube.com/watch?v=5GFzJR-hock

A Gólyahír Egyesület kilenc évvel ezelőtt alakult szakemberek, és örökbefogadó szülők összefogásával. A Szervezet célja a válsághelyzetben levő várandós anyák támogatása, olyan körülmények biztosítása, melyek lehetővé teszik, hogy biztonságban kihordhassák és megszülhessék gyermekeiket. Az Egyesület önkéntes munkatársai a Magyar Telekom által támogatott, ingyenesen hívható krízisvonalon várják a segítséget kérő anyák jelentkezését. A képzett szakemberek a telefonos tanácsadás és felvilágosítás mellett segítenek az Egyesület krízisszállóján történő elhelyezésben, a kórházban való szülés biztosításában és a későbbi anyaotthonos elhelyezésben is. Amennyiben a segítséget kérő anya a születendő gyermek felnevelését nem tudja vállalni, a Gólyahír Egyesület segít, hogy számára nyílt örökbefogadással találjon örökbefogadó családot. A nyílt örökbefogadás során az örökbeadó és a várakozó házaspár megismerik egymást, az életadó anya döntése után az újszülött néhány naposan örökbefogadó családjába kerül. A közvetítéshez engedéllyel rendelkeznek. Az Egyesület számos további szolgáltatást nyújt mind a krízisterhesek, mind pedig az örökbefogadó családok számára. A Gólyahír Egyesület a Telekom Adományvonal hozzájárulásaival egy új, több várandós befogadására alkalmas krízisszállást hoz létre. A hetedik éve működő Telekom Adományvonal (1788) a Magyar Telekom vezetékes és mobil hálózatából érhető el, a hívás és az sms-küldés ára 100 forint. Domino előfizetésről kezdeményezett hívás kivételével az összeg áfamentes. A két hónap alatt beérkező hívások ára a hívók adományaként teljes egészében a Gólyahír Egyesületé.

Köszönet mindekinek érte!

Picit szégyellem de hagytam magam elsodortatni a rohanó élettel, így eléggé elhanyagoltam kis oldalunkat, no meg persze az új jövevény érkezése is sok aggódni valóval látott el bennünket, de ne szaladjunk annyira előre…

Talán sikerül bepótolnom a kiesett idõt és elmesélnem mi minden történt velünk, mióta legutoljára írtam. Kezdeném talán azzal, hogy azóta ismét kibújt két pici fogacska alól, nem kevés gyötrelem árán. Az esti gyötrelmes sírógörcsök, a folyamatos nyáltenger, rágcsa nem akart alábbhagyni, míg azok a kis gyöngy fogacskák át nem szakították a pici ínycsíkot. Esténként ment a Dentinox kenegetés a duzzadó ínyre, Chamomilla (homeopátiás golyócskák) a cumiba meg a forgolódás, visítás. Komolyan szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy az az ügyes kislány, akit csak úgy leraktunk nyolckor és már aludt is, eltûnt. Persze nem õrá haragudott hajnal kettõkor az ember, hanem a genya fogtündérre, aki jól megszívatott minket. Persze tettük a dolgunkat és beláttuk, hogy ez a dolgok rendje. Aztán mikor végre valahára ezen a fogzásrohamon is túl voltunk, úgy gondoltuk minden visszaállt a régi kerékvágásba… de nem. A lány túlságosan hozzászokott a hajnali keléshez és valahogy úgy maradt! 🙂 Már nem visítva kelt a fájdalomtól, hanem gagyogva játszani kezdett. A kiskirálylány úgy gondolta, hogy õ eleget aludt, már nem álmos és a hajnal három megfelelõ idõ egy kis játékra. Gagyarászva játszadozott a kiságyába, majd mikor rájött, hogy ez egyedül uncsi, megpróbált minket is bevonni a szórakozásba. Kihajigálta a cumiját a kiságy rácsán és keserves sírást imitálva, kamutámadást indított, hogy bemenjünk hozzá. Kezdetben szinte minden esetben bedõltünk a trükknek, Anya felkel, visszaadja a cumit, fej megsimogat, kislány eldõl és szuszogva lecsukja szemét. Anya visszabotorkál az ágyba, lefekszik, magára húzza a takarót és már csörren ismét a cumi a rácsos ágy mellett… Anya bosszankodva felkel, bemegy, cumi vissza, simi, alvás, Anya vissza, lefekszik, cumi csörren… Anya durcásan megbökdösi Apát, Apa felkel, lányhoz be, mire az a kis huncut nyom egy “iiiii”-t, ezzel nyugtázva örömét: “Új játszótársat kaptam” vagy “anya kipipálva, jöhet Apa” vagy hasonlók… Cumi be, simi, fekvés… és így tovább, alig egy óra hosszácskát, amíg az egyik csicsibe belealszik. Gondolná az ember, ezek után azért csak alszik már legalább nyolcig, kilencig, de nem… áááá… hétkor kukorékol!

Na ezen a ponton hibáztunk egyet, így utólag jöttünk csak rá. Történt ugyanis, hogy az egyik ilyen esti matiné idején Anya a cumi helyett 170 mili tápszerrel lepte meg a csipás szemû kisördögöt, aki nagy meglepetésre beszlopázta az utolsó cseppig a kajcsit, majd eldõlt, mint egy darab fa és úgy elaludt, mint a bunda. Akkor ez látszott a legkézenfekvõbb megoldásnak, a nyugalmas éjszaka zálogának. Nem voltunk elég erõsek

Nappal a kislurkó igen aktív volt. Kezdve azzal, hogy már a reggeli ébredés sem volt az a zökkenõmentes, mint az általában lenni szokott. Kiderült (én ezt mindig is tudtam), hogy kislányom eszméletlen okos és nagyon gyorsan tanul. A rácsos ágy két kivehetõ rácsa már nem okozott neki gondot. Különösebb erõfeszítés nélkül egyszerûen rájött, hogy ha felemeli, kinyomja az alját akkor olyan viccesen csörömpölve kidõl és már szabad is az út kifelé, át a játékokon, át a küszöbön, fel a kanapéra és annak a támlájáról fejes az alvó Apa gyomorszájába. Na ez volt ám az igazán jó móka. Mondanom sem kell én is nagyon sokat kacagtam rajta. Ezután jött a gyûrkészés, könyök az arcba, térd a bordába, de megkapta a magáét a kis kukac, mert Apa nagyon magasra dobálta, fejre állította, összecsomagolta és össze csikizte… Na szóval így indultak a reggelek.

A kis beste napközben olyan volt, mint egy forgószél. szanaszét szedte a lakást. Kezdetben elég népszerû volt Apa izgis, kábelekkel teli fiókja, melyeket kiráncigálva jól meg lehetett rágcsálni, vagy a kanapé melletti fiókos kisasztal, aminek résén benyúlva izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat lehetett kibányászni, hasonlóan nyálas élményben volt része az elérhetõ magasságban található könyveknek, a konyhaszekrény fiókjában eldugott szerszámoknak, a cipõs szekrény rejtelmeinek, vagy akár a wc kefének, vagy az öblítõs flakonnak. Anya szegény naponta négy kézlábazott a kis gazember után, hogy ne nézzen ki a lakás úgy, mintha tornádó söpört volna végig rajta, de volt, hogy csak unottan ült a számcsi elõtt és beletörõdötten hagyta, hogy a gyerek a telefonzsinórt rágcsálja… legalább elfoglalja magát.

Amikor csak lehetett nyomultunk ki a lakásból, játszótér kavicsozással, ahol a kavicstengerben található eldobált csikkek, száraz falevelek és szépen csillogó kövecskék megkóstolása mellett, egy marék kavics fejtetõre szórása volt a kedvenc játék. Fagyizás, ahol a limit két tölcsér volt, melyet tradicionálisan a csücskénél kell elkezdeni, hogy a majszolás végére, a tölcséren keresztül be lehessen látni a kis pofikába. Arról most nem írnék, hogy a gyerek ruhája, meg a babakocsi, hogy nézett ki a nyálas péppé összeolvadt ostyamaradványok szétkenegetése után, de szerintem el tudod képzelni! 🙂 Ilyen alkalmakkor, mikor Virág kimozdult és babakocsi volt a közelébe, konstanssá vált annak tologatása. Visítani tudott, mikor belendült a kocsi, majd elérte esetleg a falat, vagy padkát és megtorpant. Mi az, hogy nem megy tovább, mikor õ tolja!?? Az ilyen hisztik gyors megoldása ha apa megfordította a kocsit és akkor lehetett menni az ellenkezõ irányba, egészen a falig… Késõbb, nevelõ szándékkal hagytam, hogy magától jöjjön rá, hogy a kocsit húzni is lehet és nem csalódtam benne. Olyan magas fokra fejlesztette a kocsi tologatási képességét, hogy már nem visongott ha falat ért, hanem egyszerûen hátradõlt, kihúzta a kocsit, mellélépett, elfordította, vissza mögé és már mehetett is a menet. Mindeközben annyira édesen pakolta azokat a kis lábacskáit, egyre kevesebbszer tottyant el. A száguldozás közben arra tévedt gyerekeknek, más babáknak különösen örült. Nem volt az a harcias baba, aki rögtön odarohan a másik gyerekhez és beletúr a szájába, csak egyszerûen megállt vele szemben, nagyokat kurjongatott, pápázott és hangosan örült.

A jó idõre való tekintettel Virág megismerkedett a vízzel is. Én egy kicsit cidriztem a babaúszástól, mondván, hogy a közös medencében ott a sok anyuka meg a sok gyerek nehogy elkapjanak valamit a csajok. Mindkettõjüket féltettem, Virgát ugye érthetõ okokból, az Anyukáját meg a születendõ Boglárka miatt. Ilyenkor mindig belém hasítanak a régi emlékek, a koraszülés a fertõzés miatt… vagy túl aggódom a dolgot? Mindenesetre túl lettünk rajta, sõt késõbb sógoroméknál hatalmas pancsizásokat rendeztünk a kerti medencében. Mondanom sem kell, hogy a kis sellõ visongva, sikkantva szelte a habokat, majd kiugrott a kezembõl. Azt hiszem a kádazások után ez igazán sokat jelentett neki, meg persze nekünk is.

A mamázás volt a csúcs… akarom mondani mamázás és tatázás. Ez volt az igazán önfeledt szórakozás. Egy rész a mamáék boltjaiban, másrészt meg otthon náluk. Ha odaértek az unokatesók, na az volt a hab a tortára. Ilyenkor mi szülõk lazíthattunk egy kicsit, mert egyszerûen kapkodják a gyerkõcöt. Elhalmozzák minden jóval, képesek a földön csúszni õnagyságának, vagy idiótát csinálni magukból, csak, hogy kicsaljanak egy kacajt a gyerekbõl. 🙂 Imádom õket. Rengeteget segített nekünk, hogy tudtuk számíthatunk rájuk. Ez fontos volt, mert Anyának szépen növögetett a pocija és jó volt tudni ha bármi van, õk ott vannak. Tudom nem kellett volna ilyesmire gondolni normális esetben, de mi nem is vagyunk az a szokványos eset. Így aztán ahogy telt múlt az idõ, apa egyre többet parázott, egyre több kérdés merült fel bennem. Mi lesz ha… ? Rengeteget töprengtem, mert egyre több dolog jutott eszembe, elõtörtek a régi emlékek. Virág hihetetlen módon fejlõdött, elõéletét meghazudtoló módon, a “legnagyobb szövõdmény” a szemüveg volt, melyet a szemész dokibácsi írt fel, egy kellemetlen pupilla tágítós macera és vizsgálatsorozatok után. A magam részérõl furcsának találtam ezt a dioptria dolgot, mert a szemész 6 dioptriát írt elõ, ami elsõ hallásra borzasztó soknak tûnik. Mivel én is szemüveget hordok gyermek korom óta, ezért tisztában vagyok vele, hogy 6 dioptriánál az ember leesik a székrõl és mellé nyúl a dolgoknak ha nincs a szemén az üveg. Ennek ellentmondó volt, hogy Viva szemüveg nélkül is messzirõl kiszúrt, felismert, csápolt örömében, két ujjal csippentette fel a falatokat az etetõszék tálcájáról, apró morzsákat, kavicsokat is felvett gond nélkül, egyszóval semmi jelét nem mutatta, hogy õ annyira rosszul látna. A legnagyobb meglepetés ez ügyben akkor ért bennünket, mikor strandra mentünk a lurkóval és épp a leterített pokrócon játszottunk, mikor Virga a távolba mutatott és így szólt: “Va-Va” Keresni kezdtük, hogy hol van a közelben kutyus, de sehol sem láttuk, ami rendben is volt, mert eleve nem lehet behozni kutyát a strand területére, de a kis csirigli meg nem szokott ekkorákat lódítani! (még) Csak felhangzott a “Va-Va” és mi nem találtuk a kutyust. Aztán mászni kezdett a gyerkõc a 6-8 méterre lévõ pokróc felé, mire felfedeztem, hogy közepén egy kis plüsskutya pihen. Na ez a momentum volt az, ami igazán megkérdõjelezte számomra, hogy kell-e a gyermeknek a méregdrága szemüveg. Ezt a doki úgy magyarázta, hogy a babák szemének alkalmazkodó képessége ilyen korban még nagyon magas, ezért a megfelelõ környezethez alkalmazkodik, mondhatni korrigálja a látást, de a dioptria ott van, és ha nem fogják meg, akkor “idõsebb” korban már nem fog olyan jól alkalmazkodni a szem. Nem nagyon hittem ebben a dologban, de ha egy elismert szemész mondja és egy pici kis esélyt is látok arra, hogy ez Virginek segít, akkor legyen. Remélem beválik. Ezt már csak az akadályozhatta volna meg, ha a kislány nem tûri a keretet, de ismét csak pozitívan csalódtam nyuszikában, mert olyan ügyesen viseli a szemüveget, hogy csak na! Van, hogy fél napokat rajta van egyhuzamban és csak utána szakítja le a fejérõl. Szerencsére strapabíró, gyermekálló a keret, ezért eddig mégy csak egyszer kellett visszagörbítgetni eredeti állapotába, és csak egyszer esett ki a lencse is belõle! 🙂

Hogy a csábos szemüvegnek, vagy a szép ruháknak-e, vagy esetleg Anyuka kerítõ munkájának köszönhetõen, de Virág egyre többet pasizott. A környezõ kissrácok egyre többet randiztak vele a játszótéren, sõt az egyik kedvenc Kristóf, szinte sülve fõve együtt volt a mi kislányunkkal. Nagyon jó fejek együtt, mintha tesók lennének. Megy a szokásos civódás, folyamatosan az kell, ami a másik kezében van, az a játék sokkal jobb, ahova megy az egyik oda követi a másik és tök jó szórakozás egymás fejét megkalapálni mondjuk egy mûanyag kockával és egyebekkel. Volt, hogy már csak fényképrõl láttam vissza, ahogy Virág és Kristóf Apa számítógépét belezik éppen, amirõl korábban kiselõadást tartottam kis családomnak, hogy mennyire tilos is ez! Hiába…

Virga mozgásfejlõdése igen látványosan alakult a nyár folyamán. Rengeteget volt levegõn, sokat pancsizott és ennél is többet tolta a baba verdát. Kézen fogva már szinte szaladt, rogyasztgatva táncolt ha zenét hallott, egy hajszál választotta el attól, hogy elinduljon önállóan. Aztán meg is történt a csoda. Sajnos nem tudom pontosan mikor tette meg az elsõ önálló lépéseit, mert én valami balszerencse sorozat miatt, folyton lemaradtam ezekrõl. Valószínûleg a szobájában történhetett, hogy megfeledkezett a kapaszkodásról és elindult egy játéka felé, de az is lehet, hogy valami kutya vagy cica felé indult el az utcán, egyes nagyszülõk véleménye szerint feléjük indult el! 🙂 Végül én is tanúja lehettem, amint Virág lép egyet, kettõt, hármat, imbolyog, totty…

Hamarosan el is neveztük bádogemberkének, mert eszméletlen mulatságos volt, ahogy dülöngélve kereste az egyensúlyát a lépések közt. Fantasztikus látvány volt, mikor ez a kiscsirke totyogni, járni kezdett. Persze ez azt is jelentette, hogy még több lehetõsége lett összevernie magát, illetve még magasabbra ért a keze. Mindemellett egy új szokást is felvett, nevezetesen mindenbe bele akart mászni! Egyszerûen odatotyogott a diókhoz, kihúzta, nagy erõfeszítések árán felmászott rá és beleült. Vagy a kádban a tisztálkodó szeres kosárkát lerántva, kipakolva belõle, abba is beleült. Egy idõ után nem sok fiók úszta meg ezt a dolgot.

Mindeközben anya pocakja egyre csak nõtt és nõtt. Járt a vizsgálatokra, melyeket görcsölés, aggódás elõzött meg, de mindig jó hírekkel tért haza. Talán az isteni gondviselés vagy valami más, de az ég világon semmi baj nem történt velünk. Elmondhattuk magunkról azt, amire annyira vágytunk: Eseménytelen terhességünk volt. A kis nõci odabentrõl szekálta anya bordáit, hólyagját, táncot járt odabent. Néha úgy hullámzott, hogy az már ijesztõ volt. Egész élesen kitapintható volt a kis sarok, könyök. Játszadoztunk is vele, hogy finoman benyomtuk, mire õ kirúgta a lábacskáját, így kommunikáltunk. Minden eredményünk jó lett, jártam a véreredményekért, Anya rendszeresen ment CTG-re és minden mindig rendben volt. Izgatottan számoltuk a heteket, napokat, míg el nem érkeztünk arra a pontra, ahol a lányok korábban megszülettek. Örülõs sírós pillanat volt ez, innentõl kezdõdött az a szakasz, ami még nekünk is új volt. Nem tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy akkor esetleg ez tényleg egy normális szülés lehet, valóban lesz végre Apás szülés, ott lehetek, mikor kibújik a lányom az anyukájából, zsongtak a gondolatok a fejemben. Persze ott volt a sok kockázat, ami engem mindig visszarángatott a realitások talajára. Nem lesz-e gond az elõzõ császár miatt, lesz-e komplikáció, kell-e megint PIC-re mennünk, stb. Anya megint csak átsegített a nehezén és halálos nyugodtsággal súgta mindig fülembe: “Minden rendben lesz hidd el, érzem!” Õ nagyon erõs és abszolút nem gondol a császárra, komplikációra.

Virág nem nagyon foglalkozott a tesójával. Párszor megpaskolta anya hasát vagy éppen nyálcsíkokat eregetett rá. Egyre többet gagyogott, TA TA, MA MA, AM AM, BA BA, DE DE, és a halandzsa. Idõközben megvolt az elsõ hajvágásunk is, amitõl teljesen kisfiússá vált. Mára ott tartunk, hogy szinte szalad. Nagyon bátor, ugrál, pörög az ágyon simán elindul, hogy lelépjen az ágy szélérõl, ami nagyon veszélyes tud lenni. ennek ellenére nem egy picsogós baba, ha nyal egy nagyot felnéz, hogy sírjon-e vagy sem, erre a körülötte állók jól betanított módot idióta vigyort préselnek arcukra, erre õ feláll és megy tovább. Néha akkorákat zakózik, hogy nézni is fáj, de szinte fel sem veszi. Sokkal inkább pityeredik el attól ha megijed, mintha összeveri magát. Tele van kék zöld foltokkal. Aztán meg ott van a fejeléses játék. Én balga megtanítottam neki, hogy összebújunk és összekoppantjuk a homlokunkat, olyan szeretgetõsen. Na ezt virág egy picit másként értelmezte, mert azóta erõsen megfejel mindent. Egyszerûen odamegy a falhoz, kád széléhez, tükörhöz, bármihez és megfejeli, aztán irtóra röhögni kezd. Vagy mazohista lesz vagy nemtom, de a homloka tiszta lila. Aztán ott vannak ugye a többi gyerkõcök, akik nem nagyon kedvelik ha fejelgetik õket, pláne ne fejelgesse már egy szemüveges kis boszorka! 🙂 Na szóval nem semmi a kiscsaj, kis hóbortos nyuszika. A legújabb heppje például a fejelgetés mellett a babázás. Pár hét leforgása alatt 8 babát zsákmányolt a Mama üzletébõl. Hisztit csap ha az ember kiveszi a kezébõl, a ruhájuknál vagy épp a hajuknál fogva húzza-vonja õket. Még jobb ha még zenél vagy mond valamit. Arról nem is beszélve, hogy sógoroméknál is van egy kis pasi, egy hamarosan fél éves Antika, akit nagyon szeretne megsimizni, belemászni mellé a hordozóba. Érdekes mód, õt többször is lágyan, finoman megsimizte nagy meglepetésünkre. Talán már tud különbséget tenni igazi és mûanyag baba közt? 🙂

Nagyon büszke vagyok a kislányomra, mert bámulatosan fejlõdik, tanul és okosodik. Ha találkozunk vagy hallunk a régi PIC-es barátokról, mindenki nagyon szépen fejlõdik, de sajnos mindenkinek van valami visszamaradt szövõdménye, ami nem is csoda, ahoz képest amin keresztül mentünk. Nagyon hálásnak kell lennünk a sorsnak, hogy mi megúsztuk egy szemüveggel. Anya is igazán kitesz magáért, egyre nehezebb neki, hisz a nagy pocaktól egyre nehezebben mozog, a levegõ is ritkább már neki, sokkal fáradékonyabb, mint elõtte, de nagyon szépen nevelgeti kis porontyunkat, amíg haza nem érek, mert olyankor röppen a levegõbe a kis szaros! 🙂

Mikor ezeket a sorokat írom, kiírás szerint 4 napunk van Kiss Boglárka megszületéséig. Örömteli várakozás ez, hiszen megdöntöttünk minden csúcsot. Vicces kimondani, de lassan túlhordjuk a picurkát. Hosszas unszolásomra a kórházba menõs pakk is ott pihen már egy hete a széken, menetre kész. (elneveztem vajúdós táskának) Az autó is készen, a babysitter-ek is lezsírozva, minden készen áll. Én izgulok, Anya totálisan nyugott. A minap kikérdeztem egy ismerõsöm az apás szülés rejtelmeirõl és mindent részletesen elmesélt. Õ is azt mondta, hogy ezt átélni kell nem hallani, mert két különbözõ dologról beszélünk. Nagyon várom már a pillanatot!!!

2004 09. 20. Aggódó Apu

Sok idő telt el mióta hazahoztuk Virágot és régóta nem írtam le az eseményeket, remélem megbocsájtjátok nekem! Szolgáljon mentségemül, hogy egy csodálatos kis élet költözött az otthonunkba, aki minden pillanatunkat bearanyozza és hagyja magát szeretni, amit mi ki is használunk maximálisan! 🙂

Megpróbálom felvenni a fonalat onnantól kezdve, hogy hazaértünk a PIC-en átélt borzalmak után. Magam sem akartam elhinni, de igaz volt, hogy ott álltam a kórház előtt ütött kopott Fiat Uno-nkal, (amit egy ismerősöm csak vadászkulacsnak szokott becézni a sok horbadás miatt) és készültem hazavinni csodás kis lányomat és Anyukáját. Anya már korábban beköltözött az anyaszállásra, onnan járt le Virágot etetni és rendezgetni, én csak kutyafuttában, melóbol kiszaladva látogattam őket. Ha bírtam volna négyessével szedtem volna a lépcsőket felfelé menet! Aztán becsörtettem a kis “zsírszobába” ahol ott billegett vízágyában a kis drágám, anyukája meg ott állt mellette csillogó, de karikás szemekkel, mosojogva. Hátra volt még néhány utolsó vizsgálat, hogy a zárójelentést megfelelően ki tudják adni, ezért hamarosan szedelődzködtünk is és

Angéla nővérrel együtt elindultunk a színes UH felé, ahol Katona Doktornéni már várt bennünket. Édes pici lányom anya válla felett kukucskált hátra, erről van is egy rossz minőségű képem, amit a folyosón készítettem ócska kis gépünkkel! Odaértünk az UH-hoz ahol egy sötét kis hideg szobában volt az ágyacska, amire le kellett fektetni Virágot és szétnyitni apró mellkasán az ingecskét. Mivel a nagy siettségben elhagytuk a cumit, (amit akkorra már egész ügyesen cuppogtatott) ezért elkezdődött a sírásrívás. Nemcsoda, hiszen eleve hideg volt a légkondi miatt, ráadásul az a kencefice sem volt előre melegítve amit rákentek kis bőrére, hogy az ugyancsak hideg UH fej többet mutasson a kis szivecskéből. A tanárnő megállapította, hogy Virág érszűkülete nem rosszabbodott, de nem is javult. A látottak alapján azért megnyugodhatunk, a szapora légzésen és szívverésen kívül nincs egyéb tünet, de ez majd változhat. Azt mondta ahogy nőni fog Virág, úgy nőnek majd a belső szervei és velük együtt a szűkület is, ami elképzelhető, hogy nem is okoz majd nagyobb gondot. Mindenesetre mi (legalább is én) igyekszünk felkészülni a legrosszabbra is ezért azt a diagnózist is elfogadtuk, majd később lehet, hogy meg kell műteni. (Erről a pulmonális szűkületről nagyon sokat beszéltünk Gellén Dokibácsival, aki felvilágosított bennünket, hogy az ilyen műtétek ma már rutinszerűeknek számítanak, és nem feltétlenül kell a babák mellkasát felnyitni. Léteznek katéteres megoldások melyekkel egy apró nyíláson keresztül juttatják fel az a kis “ballont”, amivel kitágítják az érfalat.) Ezután átballagtunk a tüdő röntgenre, ami sajnos egy elég nagy tortúra volt pici lányunknak. Le kellett vetkőztetni félmeztelenre a drágámat és mondták, hogy oda kell tartani a gép elé a karjainál fogva és úgy lógatva. Gondoltam, inkább én csinálom, hátha talán óvatosabb leszek, mint a nővérek. De abban a pillanatban ahogy kicsikémet felemeltem két karjánál fogva összeszorult a szívem keserves sírásától és elbizonytalanodtam. Szerencsére Angéla nővér kiszúrta a dolgot és kisegített bénázásomban. Kedvesen közölte, hogy majd ő és átvette tőlem kislányomat. Annyira rossz volt látni, hogy meg van rémülve és keservesen sír, amint ezek a ronda fehérköpenyes óriások úgy rángatják, mint egy rongybabát. Anyát közelebb húztam inkább magamhoz, mert láttam, hogy szemeiben gyülekezik a csillogás. Szegény kislányom tehetetlenül vergődött a szorításban, pici lábait még oda is szorították egy gumival, hogy ne ficeregjen. Hát komolyan mondom ha ezt eg felnőtt emberrel csinálják az legalább ennyire ordított volna… Aztán szerencsére egész gyorsan végeztek és rutinból visszaadták nekünk gyorsan a ki csöppséget, hogy megvígaztalhassuk. Nagy elefánt könnyecskék gurultak le kis pofiján, annyira sajnáltam szegénykét. Szerencsére Anya testének melege és becéző szavaink gyorsan megynugtatták, érezte az a bebugyolált kis csomag, hogy ismét jó kezekben van! Séta vissza a “zsírszobába” ahol hátra volt még egy védőoltás, ha jól emlékszem ez volt a BCG. Dóri védőnéni hihetetlen ügyességgel nyomta be Virág bőre alá a szurit, ami kis fehér puklivá nőtt. Virág meg se nyikkant, egy kis hős volt! 🙂 Túl voltunk az utolsó tortúrákon, felöltöztethettük Virágot direkt erre az alkalomra tartogatott rucijába. Az Interneten vásárolt Babahordozó már ott áhítozott, hogy beletegyék a kis babócit. Vártunk a zárójelentésre, közben elköszöntünk Virág kis sorstársaitól. A kis sárgabőrű árva fiúcskától, aki folyton sírt és legurult a vízágy szélére, ahol fejecskéjét a műanyag kád széléhez nyomta és Apa folyton megigazította, mikor a nővérek nem néztek oda. Ákoskától, aki sokáig Virág hűséges pasija volt, de most sajnos egy műszaki probléma miatt (elfogyott a respirátor és egy ócska öreg gépet tettek szegénykére, ami telenyomta a tüdejét melegvízzel, borzasztó…) az elkülönítőben feküdt és gépen volt. Fannikától és szüleitől, akik végül megörökölték Virág vízágyát és csipogó villogó szerkentyűit. Szabikától, aki ott duhajkodott megint házikójában és identitás zavaros plüssmaciját rugdosta fejbe. Közben kipattant Apa fejéből, hogy feltétlenül meg kell örökíteni a búcsú pillanatait és el-el csípegettük a nővéreket, dokikat, kezükbe nyomtuk Virágot és lekaptuk őket egy fénykép erejéig. Sajnos “default” nagy volt a nyüzsi az osztályon, ezért nem sikerült mindenkivel fényképezkedni a kiscsajszinak, de azért lett néhány jó kép. Már vártunk egy ideje, kezdtünk fáradni, aztán kiderült, hogy a számítógép nem akarja elengedni olyan könnyen Virágot, mert nem nyomtatja ki a zárójelentést. Vártunk türelemmel, reméltük a technika ördöge megkönyörül rajtunk. Virágot közben utoljára cumiztattam meg a PIC-en, felemelő érzés volt. Végül csak a papirok is előkerültek nagy nehezen, de megállapodtunk, hogy ha lesz még valami még visszajövünk érte, csak had mehessünk már. Aztán hírtelen ott lifegett a kezemben a kis hordozó, benne a kislányom, körülöttünk a nővérek, akiknek annyira hálásak voltunk. Pár gügyürü-bügyürű, szija virág, jó legyél, nőljél ám, után kiléptünk a folyosóra és elindultunk a lépcsőház felé. Anyával egymásra néztünk és mosojogva kimondatlan szavakkal léptünk ki a friss levegőre. Az autó felé menet megmutattam kislányomnak a fákat, a leveleket, a gyönyörű kék eget, a fehér vattacukor felhőkkel, a lehullott leveleket, a füvek, a sétáló embereket, csiripelő madarakat… de őt nemérdekellte már semmi csak a boldog álom ami csukott szemhélyára vetült. Olyan óvatosan vezettem hazáig, mint tanuló koromban. A csatornafedeleken légpárnás módjára haladtunk át, nemérdekellt a mögöttem jövő forgalom. Kislányom egészen hazáig szundikált, így hiába is beszéltünk neki egész úton, ránk se hederített. Annyira édes volt a hordozóba, kis alvó apróság. Otthon aztán óvatosan felvittük a csomagokat, pici lányunkat hordozójában. Készen várta a kitakarított, csilli-villi gyerekszoba, a pörgő színes állatfigurák, a zenélő macifej, a pelenkázó, a pelenka hegyek, a kisruha halom és miegymás. Rögtön elő is került a kölcsönkamera, hogy az első tisztábarakást megörökítse Apa az utókornak. Valami Isteni fricska volt, hogy kicsi lányunk első hazatérésén egy jó adag, jól irányzott kakafröccsel ajándékozta meg anyát és a pelenkázó sarkát. A nevetéstől alig bírtam tartani a kamerát. Anya akkorát ugrott hátrafelé… kislányom meg gúnyos vigyorra húzta csöpp kis száját! Azt hittem megzabálom kakástól mindenestől! :)) Szóval jól indultak az első pillanatok otthon, fogyott a pelus és a törlőkendő egyből. Szép újruciban tettük le kiságyába ahol első nagy szunyókáját rendezte be. Mi meg úsztunk a boldogságban…

Furcsa érzések kavarogtak bennem, hirtelen keserűség költözött a boldogság mellé. Kicsi Reginámra gondoltam, aki most ott szuszoghatott volna Virág mellett a kiságyban, ha nem ragadja el tűlünk a végzet. Egyik pilanatban zokogtam volna a másikban meg az öröm könnyei áztathatták volna arcomat, de valahogy egyik sem akart a felszínre törni, maradt inkább a kérdésekkel teli várakozás. A várakozás arra, hogy valyon mik állnak még előttünk? Valyon milyen csapás érhet még minket? A légzésfigyelő, amit kaptunk megbízható lesz? Ugye nem fenyeget bennünket a bölcsőhalál? Ugye Virággal minden rendben lesz? Ugye jó szülő leszek? Nem veszíthetjük el ezt a kislányunkat is…

Kezdetekben nagyon új volt a helyzet. Ott volt az a rakás gyógybogyó, amit a kislányba kellett tuszkolni a tejjel, ami Anya nagy küzdelemmel fejt. Kezdett tönkremenni a mellszívó, a forgalmazó meg kötöszködött velünk, hogy felküldi Pestre, hogy bevizsgálják. Természetesen Virág abban az időszakban is szeretett volna enni, míg a szívóerőt tesztelik a Pesti kollégák, ezért aztán kaptunk egy másikat. Aztán ott volt a szenvedés a P-oldattal. Azt mondták fecsivel nyomjuk a szájába evés közben. Az első ilyen akciónál Virág kihányt mindet, az előtte nagy keservesen beleerőszakolt tejet is. Én javasoltam, hogy keverjük a tejbe, de le lettem hurrogva, hogy nem értek hozzá. A második ugyanilyen “hánytatásnál” már kiborult a bili. Jöttek a gondok. Nagyon ki voltunk fáradva a hajnali virrasztásoktól, a kajáltatási nyűglődéstől, a tapasztalatlanság miatt. Kezdtünk kifordulni önnmagunkból és sokat veszekedtünk. Szerintem ezen mindenkinek át kell esni, így utólag visszagondolva, jó hogy ezek a petárdák akkor eldurrantak, mert így később harmonikusabbá és érettebbé vált a gyermeknevelésünk. Sokszor vágta a fejemhez Anya gúnyos megjegyzését, mely azóta szállóigévé vált nálunk: “Majd Kiss Béla informatikus megmondja, ő jobban tudja!!!” Ez abból eredt, hogy én józan paraszti eszemmel, megérzésből reagáltam Virág problémáira, Anya meg kikérte rengeteg ember véleményét, tanácsát, elolvasott mindent, amit csak lehetett, rengeteg könyvet, szakirodalmat, fórumot bújt, beszélt 3-4 orvossal és ebből merítette a tudását, ami sokszor nem egyezett az én véleményemmel. Aztán valahogy a legtöbbször mégis az jött be, amit én mondtam. (Ezért most biztos leharapja Anya a fejem, de a fecskendős gyógyszer beadásról is nekem sikerült lebeszélnem és azóta tejben kapja a gyógyszert Virág, amit hányás nélkül kicuppant az üvegből és semmi gond nincs vele.) Szorgalmasan pelenkáztunk, etettünk, virrasztottunk, ahogy kell s közben Virág kis mosojfoszlányokkal ajándékozott meg bennünket, ami új erőt adott és feltöltött lendülettel. Sajnos nem telt el kis idő, Virág egyik délután annyira bealudt, hogy elfelejtett lélegezni, amit a légzésfigyelő éles visítással jelzett. Szerencsére részt vettünk korábban egy kis oktatáson melyet Katona Márta tanárnő tartott nekünk és Sárika szüleinek, (Sárika, Virág fogadott tesólya, a PIC-en mindent együtt csináltak, együtt produkálták a tüneteket, egyszerre voltak rosszul és jól, egymás ruháit hordták felváltva, sziperkiscsajszi, nagyon szeretjük őt és szüleit, talán már írtam róluk korábban…) ahol megtanulhattuk, mit, hogyan kell csinálni légzéskimaradás esetén. Én nem voltam otthon, de Anya bámulatos lélekjelenléttel, céltudatosan elkezdte tenni a dolgát, ahogy azt a tanárnő mutatta: Kitörölte Virág kis száját, paskolni kezdte a talpát, stb. Közben persze ijedten néztek egymásra, anya rémülten figyelte Virág reakcióit a stimulációkra, Virág pedig megijedt és nemértette saját testének ernyedtségét. Szerencsére sikerült egy nagy sóhajjal visszazökkenni a megfelelő kerékvágásba, köszönhetően Anya idegeinek, de mentünk is vissza gyorsan a PIC-re, ahol nem szívesen láttak bennünket viszont. Erre csak azt tudom mondani, hogy én sem szívesen mentem vissza! Szerencsére a kivizsgáláson minden rendben volt, (megint összeszúrkálták szegénykémet) de a biztonság kedvéért bennt tartották egy estére. (Anya csak később mesélte el nekem, hogy furcsa érzése volt akkor ezzel az egész PIC-cel kapcsolatban. Valahogy kellemes nyugodtság töltötte el a szívét, úgy érezte hazajött. Ez valahol borzasztó, mert rá kellett jönnünk, a hónapokig tartó állapotnak ez volt az eredménye: Az ember hazament a kórházba.) Azért azt valóban jó volt látni, hogy Ákoska jobban van, Fannika szopizik Anyukájának melléből és a többiek is egész sokat fejlődtek egy hét alatt, míg odavoltunk. Fannika szülei ekkor készültek fel kislányuk szívműtétjére, ami elkerülhetetlen volt. Bíztunk benne hogy nem lesz semmi baj és úgy váltunk el, hogy majd ha Fannika is hazamegy, találkozunk újra és összeeresszük a két kiscsajt, had játszanak, hiszen már jól összebarátkoztak odabennt…

Örömmel vittem haza ismét kis családomat és reménykedtem, hogy a kontrollvizsgálatokon kívül nem kell már visszamennünk. Újra jöttek a jóleső etetések, büfiztetés, rövid alvások, meg a fürdetések. Megint jöttek a szokásos konfliktusok, például a fürdetéssel kapcsolatban, hogy minden nap fürdessünk vagy elég 2-3 naponta. Én azt mondtam, elég két naponta, Anya fürdette volna minden nap. Természetesen “Kiss Béla Informatikus” véleménye ismét nem sok vizet zavart, de a gyermekorvos döntött: Egy ilyen kicsi baba immunrendszerének kialakulásában nagy szerepet kap a bőr. A bőr felületén keresztül bejutnak azok a baktériumok, melyekre védekezésképpen a szervezet kifejleszti az ellenálló képességet. Ha ezeket nap, mint nap lemossuk a kis bőréről, változtatjuk a PH értékét, akkor a gyermek sokkal lassabban fog védekezni az ilyen dolgok ellen, ezért ő is azt javasolja, most még fürdessük két napont. Na, “Kiss Béla Infomratikus megint megmondta előre!” :))

Később aztán Anya erősen köszködött a tejjel, mert kicsi lányunk étvágya nőtt és elég nehézkessé vált mellből produkálni az adagot. Ekkor elkezdtem fagyasztott tej után kutakodni, mert ugyanis kiderült, hogy Anya fagyasztott tejére finnyás a kislányunk. Valamiért nem akarta megenni a felengedett tejet, persze az tény, hogy volt egyfajta szaga a felengedett tejnek. Először arra gondoltunk, megromlott, ki is lett borítva egy pár zacskó. Aztán próbálkoztunk a pasztőrizálással házilag, abból jobban evett Virág de még ez sem volt az igazi. Mit volt mit tenni, szétnéztem másik anyukák teje után. Próbálkoztunk néhánnyal de az eredmény ugyanaz volt. Virág csak a friss anyatejet szerette enni. Ez meg azért volt gáz, mert Anya teje lassan kezdett elapadni, hiába a fejés, hiába a szoptanit (Ilyen nyakba szerelhető póttartáj, ami egy csövön keresztül a bimbóhoz juttatja a plusz tejcsit, így a baba mellre van téve, de ha esetleg nem jönne a ciciből a tej, a tartályból pótolódik.) a dolog kezdett kritikussá válni. Ráadásul Virág egyre inkább szerette volna ha minden etetés cumiból folyik, mert az kényelmesebb: Nem kell annyira szívni. Így aztán a cicire rakás ellen vagy tiltakozott vagy elaludt rajta. Tehát egyenesen haladtunk a teljes elapadás felé.

Végre megérkezett a baba mérleg is, amit Anya egy újságban nyert. Be kellett küldeni egy cikket, aminek címe: “Hogyan mondtam el” A történet arról szólt, hogy a terhességet hogyan közöltük a családdal. Ha gondoljátok egyszer elmesélem. 🙂 Hosszú hónapokig vártunk a mérlegre, miután publikálták Anya írását az újságban, többször felhívtuk őket telefonon, nem volt egyszerű, de végül megérkezett. Hát ahogy így vissza gondolok, nem is kellett volna ennek annyira örülnöm, mert egy újabb konfliktus forrássá vált ez a dolog is. Virág folyton a mérlegen volt. Anya imádta méricskélni. Nem volt elég neki az excell táblázat, amibe a gyógybogyók és a kajáltatási statisztikákat vezette, mostmár a súly is tényező volt. Jött a folytonos aggódás, hogy Virág nem eszik eleget, Virág nem hízik rendesen, stb. Persze a védőnő és a gyermekorvos minden depressziót kisímított, ha már nekem nem sikerült. Röviddel ez után apadt el szinte teljesen Anya teje és más tejforrás után kellett néznem.

Egy kontroll vizsgálatra mentünk vissza éppen a PIC-re azt hiszem, mikor történt egy újabb tragédia. Fannika Angyalka lett. Elég nagy volt akkor ott a zűrzavar, minket is letaglózott a hír, csak később tudtuk meg a részleteket. Sajnos Fannika nem élte túl a szívműtétet. Annyi idő után, annyi törődés után, már szopizott Anyukája cicijéből, felcsillant a remény, hogy megmarad… és nem sikerült. Elment ez a kis ajándék is valahová, ahol Regina és a többi pici lélek várta, hogy onnan vigyázhassanak kistesóikra és születendő kistesóikra. Mert Fanni szülei csodálatos emberek és megérdemelték volna a boldogságot és hiszem, hogy sikerülni fog nekik újra!!!

Röviddel ezután Fanniapu eljött hozzánk és felajánlotta, hogy Fannianyu tejét Virágnak adják. Összeszorult szívvel fogadtuk el, tudtuk, hogy Fannianyuban így él a tudat, hogy teje jó helyre kerül, nem vész kárba. Fanniapu minden reggel megjelent a kis üvegcsékkel és szorgalmasan hordta a tejet. Sokat beszélgettünk vele, megismertük a történetüket részletesen és örültönk, mert éreztük szavaiból, hogy nem adták fel. Bámulatos emberek…

Később, mikor Fannianyu tejét már nem kaptuk, Apa minden reggel az Anyatej gyűjtőbe ment a kajcsiért. Pótlásnak meg egy másik anyuka is adott nekünk tejcsit. Lapátoltam haza a sok lötyit, de reggelre mindig volt üres üveg! 🙂 Egyszer Virág telelett piros pöttyökkel, amik állítólag az anyatejtől vannak. Szépen végighaladt a lábától a feje búbjáig. Szerencsére semmi komoly nem volt, a pici kedélyállapotán nem látszott semmi. Nekem mindig is ez volt az elsődleges szempont. Ha Virág jókedvű, nem lehet nagy a baj. Jártunk sétálni, bár a gyermekorvos még nem engedte, de Katona tanárnőék mindig azt mondták, hogy vigyük levegőre a gyerkőcöt, mert a napfény gyömöszöli a D-vitamint a baba pici bőrébe és ez jót tesz. A sétáltatások alkalmával észrevettem, hgoy ha fúj a szél, akkor Virág nyálazni kezd. Később aztán mikor már a szobában is nyálazott és tócsákat hagyott kis feje alatt reggelre, még nem selytettünk semmit. Aztán egyszercsak belázasodott a kicsike, 38.8-ra felment a hője, amit már én is komolyan vettem. Na usgyi be a PIC-re, megvizsgálta az osztályos orvos, aztán átküldött bennünket a fül-orr-gégére, ott is megvizsgálták a gyerkőcöt, mindenhol azt a lapos fapálciát dugdosták a szájába szegénynek, amitől öklendezett nagyokat. Persze semmit nem találtak, és tanakodtak, hogy akkor ez indokolatlan láz és biztos valami fertőzés lappang és kezdjünk el szedni antibiotikumot. Na jött megint a Zinnat kúra. Tudni kell, hogy ezt az antibigyót a legtöbb gyermek azonnal kihányja és ezzel Virág sem volt másként. Ment a hidegvizes borogatás, meg a lázcsillapító kúp, aztán valahogy sikerült letornázni a lázat, de estére megint felerősödött. Ekkor már nem rohangáltunk az orvoshoz, mert úgysem találtak semmit, minek tegyük ki megint a tortúrának a kiscsajszit. A közérzete baromi jó volt, mosojgott, nyálazott… hopp, itt esett le a tantusz. Ha korábban rájövünk, hogy mi a lényeg… hát jön a foga! :)) Anyának villant be valahogy, vagy valamelyik “telefonos diskurzuson” mondták neki, már nem emlékszem, hogy nézze meg a gyerek ínyét és ha fehér dudorok vannak rajta, akkor az a fogzás. Hát így is volt! KissVirágot megkörnyékezte a fogtündér! 🙂 Azóta is érdekesnek találom, hogy két orvos nézte meg Virágot, mindkettő a szájában túrkált és egy ilyen dolgot nem vettek észre!? És ha az antibigyót belenyomjuk a gyerekbe? Ehh…

Virág evett, aludt, mosojgott… de nem volt valami mozgékony. Ez ki is derült, mikor gyógytornára mentek Anyával. Jött megint az aggódás, hogy Virág túlságosan laza, ezért extra tornát eröltettünk. Meg kell mondjam ez borzasztó fontos! Így utólag jöttünk rá mi is, hogy mennyire elengedhetetlen a tornáztatás, mert mióta a Dévény módszert gyakorolják, azóta látványos fejlődésen ment keresztül a kislány. Míg kezdetben csak feküdt a kezeit is alig mozgatta, úgy a torna után egyre aktívabb lett. Kézzel lábbal kalimpál, egyre erősebb. Míg az elején elfordítottuk kis fejét egy irányba, akár egész nap is úgy maradt, meg sem próbálta átfordítani. Ma már ide oda fordigatja a fejét. Sőt! Felnyomja a kis popóját, eldől oldalra és majdnem átgördül. a fejét ide oda dobálja, a kezével csapkod és magára döntögeti a körülötte lévő plüss figurákat, keresztbe fordul az ágyban, kidugja a rácson a lábát és sír, mert nem tudja visszahúzni, trükközik a kiscsaj ezerrel! :))) Egyre élénkebb és aktívabb hála az extra mennyiségű tornának, amit egyébként végigordít! 🙂 Mostanában inkább a kakával vannak problémák. Előfordult már nálunk 6 napig nem kakálás, egynap 3 kakálás, kpkemény kecskebogyók, melyeket nyögve nyomunk ki, hőmérőzésre kakilás, kúpra kakilás, folyós kaki, szines kaki és egyéb nyalánkságok! 🙂 Ezek már nem vészes dolgok, csak anya túldramatizálja a dolgot. Hozzá kell tegyem, hogy Virág emésztése sosem volt átlagosnak mondható, de mióta a tejet egyre mellőzi az étrendjéből, ez a kakaprobléma egyáltalán nem nevezhető megmagyarázhatatlannak. Virág imádja a rizspépet, (akárcsak Apa, mindig kunyizok neki, hogy hagyjon belőle legalább 10 milit!!!!) a sütőtökös krumplit, az őszilevet, de egyre inkább mindent, ami nem anyatej! 🙂 Eszméletlen a kiscsaj! Olyanokat produkál mostanában, hogy eldobom tőle az agyamat. Letesszük az ágyba fejjel az ablak felé, erre reggel a lábai kalimpálnak az ablak felé, máskor felmászik vagy épp lecsúszík az ágy egyik sarkába és ott rugdossa a zenélő, csörgő játékatit, a lényeg hogy felverjen bennünket. A hajnali pelenkázást végigröhögi, a kiskádból csapkodja ki a vizet és akkorákat rugózik a hurkás kis combjaival, hogy koppan a feje a másik oldalon. A súlya hol ugrásszerűen nő, ilyenkor Anya happy, hol egyiknapról a másikra csökken, ilyenkor Anya depi! 🙂 A ruháit sorban kövi ki, lassan abban kell sétáltatni, amiben altatni! 🙂 Kezdi felfedezni a hangját és sikongat, röhög, formálja kedvenc kis szavait: Aaguuuu, kiiii A tv-t és a monitort imádja, leginkább a forma-1 köti le, de a minimaxot is csípi ha sokat villognak benne! Egyik forma-1 közvetítés alatt azt veszem észre, hogy a lány a hátammögött óbégat a hordozójában, aztán mikor arréb megyek minden klappol. Aztán megint bemozdulok a lány megint perlekedik velem. Hát nem az zavarta, hogy a tv elé álltam?! :)) Annyira csípem a kiscsajt, néha reggel magunk közé vesszük, ilyenkor rendszeresen megpofozza Apát, Anyára meg vigyorog, persze az esti fürdésnél meg én vagyok a király! 🙂 Mostanában kezdi a fejét tartani, eddig nagyon nagy volt a kilengése, mostmár inkább csak olyan kis himbi-limbi fejűnek nevezzük, mert mikor érzi hogy a kis feje dől és elérné azt a holtpontot, ahonnan már nem tudná megállítani, akkor gyorsan viszahúzza, de ekkor meg az ellenkező irányba indul el az a kis okos buksi, aztán onnan is visszarántja, így örökösen mozog a fejecskéje, mint annak a bizonyos kutyusnak az autó kalaptartóján! :))

Az első nagy utazásunk is megvolt nemrég, felmentünk Budapestre, hogy találkozhassunk néhány Internetes sorstárssal és csemetéikkel. A találkozó nagyon jó volt, összeeresztették a gyerkőcöket a szülők kicserélhették magvas gondolataikat a gyermeknevelésről. Csodaszép lurkókat láttunk, Virág csak ámult bámult! Tarkabarka játékok mindenfelé, gyerkőcök itt is ott is, egy igazi bölcsiben voltunk, pedig ide majd csak jóval ezután kellene járnunk! 🙂 Nem is beszélve arról, hogy mikor épp nem szunyókált a kocsiban már ilyen fiatalon láthatta fővárosunkkat! 🙂 Remélem ilyen találkozók lesznek még! Köszönjük a babavárnak!

Hát valahogy így telnek a napjaink mostanság. Minden hétvégén kijárunk Reginához gondozni a kis sírját és megmutatjuk neki kistesóját. Virág átvette a családfői szerepet és most ő irányítja az életünket. Remélem, hogy legközelebb, már azzal folytathatom ezt a megtépázott történetet, hogy Virág elindult, Virág beszél, Virág kikapcsolta apa számítógé… 🙂

2003 09. 16.

Aggódó Apu

Feleségem hívta fel a figyelmemet az Index korababák, koraszülés fórumára. (Most van ideje böngészgetni a neten, két fejés és egy babalátogatás közt.) Talán bűntudatot kellene éreznem, de örülök, hogy van ilyen fórum és mások is küzdenek hasonló problémákkal, mint mi. Nem azért, mert ezt tartom normálisnak, hanem azért, mert legalább megértő emberekkel tudunk kommunikálni, akik a valódi hátterét is átérzik közös problémáinknak. Talán azok számára is tanulságos lehet kis történetünk, akik nem látogatják a fórumot, és erőt adhat azoknak, akiket hasonló helyzetbe sodort az élet:

A mi kis történetünk elég szomórú. Mikor sikerült életünkket annyira összepakolni, hogy gondolhattunk a “gyermek készítésre”, (Lakás vásárlás hitelből, matuzsálem Trabant lecserélése egy öreg Fiat uno-ra, aránylag jó állás) el is kezdtünk próbálkozni. Még nem volt csillár a hálószobában, az asztalos javában gyártotta a konyhabútort, mi már bőszen igyekeztünk, hogy egy piciny élet születhessen sokat próbált házasságunk gyümölcseként. Azt hiszem feleségem is meg tud erősíteni abban, hogy ezek voltak házasságunk legboldogabb pillanati. Fél év telt el, már csillárunk is volt, a konyha is szépen alakult, de a menszesz könyörtelenül megjött mindig. Igaz elég rendszertelenül és hosszú ciklusokban, (35-40 nap közt) de nálunk soha semmi nem volt olyan “átlagos”! 6 hónapig tornáztunk az ágyban, amikor csak tehettük, de nem sikerült a dolog. Tesztek tömkelege, nőgyógyászati vizsgálatok, de semmi. Végül arra a döntésre jutottunk, hogy megvizsgáltatom magamat, lehet, hogy az én spermáimmal van a baj. Hétvége volt, így hétfőre csúsztattuk a rózsaszín szoba megtekintésének idejét és továbbra is gyűrtük a lepedőt. Vasárnap délután, mikor már kezdett gyöngyözni a homlokom a másnapi vizsgálattól a feleségem könnyezve, nevetve ugrott a nyakamba: POZITÍV LETT A TESZT!!! Ne gondoljátok, hogy csak azért örültem, mert nem kellett hétfőn bemennem a kórházba!!! :))) Nagyon boldogok voltunk, hogy végre sikerült álmunk vágya.

Aztán elkövettük azt a hibát, hogy nem változtattunk drasztikusan adigi életmódunkkon, mondván annyira jól van, hogy símán tud még dolgozni, a főzés is belefér, stb… Én is boldogan melóztam, fülig ért a szám, akinek csak lehetett elújságoltam a dolgot. Aztán megtörtént a tragédia. Ha jól emlékszem a 12. héten vesztettük el a babát. Menetrendszerinti ultrahangról hívott fel a feleségem, hogy nem mozog a baba, lemerült a méh aljára. Szavakkal nem tudom kifejezni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Kegyetlenül nagy pofon volt ez az élettől. Kiszolgáltatottan és mélységesen csalódottan ültem végig, míg az orvosok befejezik az ilyenkor szokásos műtétet. Azt a csöpp kis erőt, amit magamba vertem, próbáltam kábult kis feleségem homlokára csókolni.

De nem adtuk fel!

Az orvos azt javasolta, hogy minimum 3 hónapot várjunk, de ő legalább fél évet javasol. Olyannyira belefeledkeztünk egymás vígasztalásába, hogy alig telt le a három hónap, megint próbálkoztunk. Talán így utólag, jobb lett volna ha várunk még, de akkor ennek már nem volt esélye. Tomboltak bennünk a szülői ösztönök. Érdekes módon, most sokkal könnyebben sikerült teherbe esni. Alig múlt el az a 3 hónap ismét pozitív lett a teszt és szívünkbe újra melegség és remény költözött. Most azomban tanulván az előző esetből feleségem lerakta az autót, irodai munkát kért magának, semmi felelősség, akta tologatás, ahogy kell. Csak nyugisan. Próbáltam az ágyba nyomni ahogy hazaértem, de azért csak nem bírta ki és ott gőzölgött az ebéd meg a vacsi az asztalon. Ennek ellenére ez már azért lényegesen jobb körülmény volt, mint azelőtt. Az UH ismét megijesztett minket, mert az orvos szerint a megtermékenyítéstől számított fejlődési arányhoz képest kissebb volt a petezsák. Kétségbe estünk és ismét a legrosszabbra kellett felkészülnünk. Elmonták nekünk a fájó tényeket: ha az elkövetkező egy héten nem lesz a várt növekedési arány, akkor már feküdhet is be éhgyomorra a feleségem és befejezik a terhességet. Gondolhatjátok hogyan telt az az egy hét!!! Majd elérkezett az idő és bementünk a vizsgálatra. Most sajnos nem mehettem be, mert megint futószalagon vizsgálták a nőket és egyszerre hárman álltak bennt bugyi nélkül, várva a sorukra. Ott ültem kinnt, és rettegtem. A gyomrom gombostűnyire rándult össze minden egyes ajtónyitásra. Ólom lábakon jártak a percek, aztán ismerős zokogást hallottam odabenntről és rögtön ki is nyílt az ajtó. A feleségem borult rám és zokogva mondta: Minden rendben! A kezembe vettem a halványra nyomtatott leporellót és zabáltam befele az értékeket! Míg felértünk egy emelettel feljebb feleségem végig ott duruzsolt a fülembe, hogy minden rendben és ezt meg azt mondta neki a doki, de nekem nagyon lassan tudatosodtak a dolgok. Annyira hirtelen törtek rám a gondolatok, rengeteg információt akartam hirtelen feldolgozni és a felgyülemlett feszültség hatására néhány dolgot egyszerűen nem fogott fel az agyam. Beléptünk a prof szobájába, ahol felségem kitörő örömére a doki is mosolyogva reagált: Látom minden a legnagyobb rendben. Erre feleségem nevetve: Igen és ketten vannak!!! Pár pillanatig értetlenül álltam ott majd kiszakadt belőlem: MICSODA??? IKREK??? Le kellett üljek a legközelebbi székbe, mert hirtelen kiszáradt a szám és egy picit szédülni is kezdtem. Nem vagyok az a nyámnyila alak, de ez engem is letaglózott. Nem, hogy a fejlődési ütem rendben volt, hanem ketten voltak. A kezemben lévő UH eredményen most nyert csak értelmet, hogy “A” magzat és “B” magzat. Lassan rájöttem miért is volt olyan hosszú most ez a leporelló és miért volt minden értékből kettő. Ez maga volt a csoda!

Féktelen boldogsággal vágtunk neki életünk átrendezésébe, elkezdtük gyűjteni a baba holmikat, a feleségem egyre több időt szánt pihenésre, bár én még azt a kis ülő munkát is soknak tartottam, amit nem akart elhagyni. Mikor már szépen gömbölyödött a pocak, megvettünk egy akciós ikerbabakocsit, szépen rendezkedtünk… Nagyon boldogok voltunk. Az orvosnál is minden rendben volt, jártunk a szülés előkészítő tanfolyamra, tervezgettem, hogyan fogok helytállni az apás szülésen.

Aztán megint minden rosszra fordult. Az utolsó tanfolyamon voltunk, a baba fürdetéséről volt szó, mikor feleségem dereka sajogni kezdett. Ismeretlen fájdalom volt ez, két napja tartott, de mindig elodáztuk, hogy biztosan a medence tágul, a méh nyúlik stb. Az előadás után azonban úgy döntöttünk kell egy vizsgálat. Nem volt véletlen! A szülésznők, akiket korábban a tanfolyamok során megismertünk ijedt arccal fogadtak bennünket. Megint nem engedtek be a vizsgálóba. Komolyan kezdtem aggódni odakinnt. Aztán nyílt az ajtó és a fő szülésznő jött ki. Amit akkor mondott hideg jégcsapként hasított belém. A Feleségem méhszája 3 centire nyitva volt. Elkaphatott egy hüvelyi fertőzést, amitől jóformán beindult a szülés. A hírtől sokkoltan ültem autóba és rohantam haza hálóingért fogkeféért, meg ami ilyenkor kelleni szokott… Mikor visszaértem, már sikerült bekéreckednem és feleségem ágya mellé kuporodnom. 26 hetesek voltunk, ráadásul iker terhesen. Ment az infúzió, döfték a tűket egymás után, megpróbálták megfogni a tágulást. Aznap este sokáig ott voltam, de mint később elmondta feleségem, miután elmentem mellőle 3 szülést hallgatott végig. Másnap felkerülhetett a terhes patológiára, ahol a koraszült és a hasonló problémákkal küszködő anyukák közé rakták. Az első napokban még saját lábán mehetett zuhanyozni és könnyíteni magán, pár nap után már tologatták ha menni kellett, végül ágytálazni kellett. Egy hétig bírták tartani ezt az állapotot, majd erős fájdalmai miatt ismét levitték a szülőszobára. Ott ültem és néztem, ahogy a görcsök összerántják az arcát. Dühös voltam, amiért hagyják így szenvedni. Elvileg a beteghordóra vártunk, aki a CTG után visszavitte volna a patológiára. Másfél óra hossza múlva már nem álhattam ki, szóltam a nővéreknek, hogy ez így nem mehet tovább. Ekkor szóváltásba keveredtünk a nővérrel és kiderült az esti gyógyszert nem is kapta meg a feleségem, mert az fenn maradt az osztályon, ahol feküdt. Erre megint jött egy inyjekció. Nem segített semmit a fájdalmak nem szűntek. Odaért a beteghordó, de én azt akartam, hogy mielőtt felviszik vizsgálja meg egy orvos. Egy szülést vezetett le éppen az ügyeletes doki, izzadtan jött ki a szülőszobából, mikor elkaptam, hogy vizsgálja meg a feleségem, mert fájdalmai vannak! A beteghordó lefékezte az ágyat, mire a doki kutyafuttában felhúzott egy gumikesztyűt és a következőket mondta a feleségemet vizsgálva: Koponyát érzek, a méhszáj eltünt, 6 centire nyitva, császárhoz készüljünk! Én a adrenalintól és a dühtől nem kaptam sokkot, de szegény feleségem rángógörcsben tört ki a hír hallatán. egy hétig sikerült tartani a dolgot, 27 hetesen ikereket szülni… nem akartam elfogadni! Próbáltuk hívni a saját orvosunkkat, de nem volt sehol. Na még ez is! Egy vadidegen doki jött, alig múlt 30. Később megbántam, de akkor nagyon rossz érzés fogott el, roppand bizonytalan lettem vele kapcsolatban. Erőböl kellett lefognom feleségem rángatózó testét, hogy a katétert fel tudják helyezni. Az epidurálra már nem volt idő, csak később tudtam meg, hogy végül spinális érzéstelenítést kapott, ennek köszönhetően deréktól lefelé semmit nem érzett. Végig ott voltam mellette, felkisértem egészen a műtőig, ahonnan már nem mehettem vele tovább. Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! Mondtam neki és magamnak egyaránt.

Összeomolva roskadtam le a műtő előtti székre és nem bírtam tovább. Kiszakadt belőlem a feszültség, de nem hagytam magam sokáig zokogni. Felpattantam és felhívtam szüleimet, anyósomékat, mert ezt egyedül képtelen lettem volna végigcsinálni. Legalább is akkor ezt éreztem. Együtt vártuk az eredményeket, bíztunk az orvosokban. Alig fél óra után nyílt a liftajtó és két mentős tolt ki egy inkubátort, majd hangos robajjal beviharzottak a műtőbe. A szétugró függönyök közt próbáltam benézni, de csak a nagy zöld lepleket láttam. Pár perc múlva csörtetés benntről, nyílt az ajtó négyen öten sürgölődtek az inkubátor körül és tolták kifelé a két pici lányomat. Az elkapott pár pillanat arra volt elég, hogy láthassam apró kis fejecskéjüket, gyufaszál ujjaikat és a két imbupumpát, melyet egy fiatal orvos (Simon doki bácsi) nyomkodott ütemesen. Ekkorra azonban már bennt is voltak a liftbe és akármennyire is szerettem volna nem mehettem velük. Egy utolsó pillantással a szakszerűen dolgozó dokira néztem, aki rámpillantott, összetalálkozott a tekintetünk, majd bezárult az ajtó. Ott álltam és törtem a fejem, hogy a doki szemében az ijedtség csak az én félelmem visszatükröződése volt, vagy ő is megrettent. Ekkor jött a második roham. Sírógörcsben roskadtam édesanyám vállára. Képtelen voltam feldolgozni a látottakat. A két pici test alig volt nagyobb, mint egy TV távirányító, piciny fejükön selymes fekete hajacska és szájukban az a dúrva cső, tüdejüket pumpálják, de mozdulatlanok. Nagyon nehéz volt…

Alig 15 perc telt el és tolták ki meggyötört feleségem, aki a nyugtatóktól és a spinális érzéstelenítéstől kábán, de még mindig remegve nézett fel rám. Két óra is beletellt mire sikerült álomba símogatnom és alábbhagyott görcsös remegése. Meggyötörve zuhantunk mindketten álomba, de nekem mennem kellett. Hagytam had pihenjen és az orvos szavait ismételgettem magamban, melyet a szülés levezetése után mondott: Semmi komplikáció nem volt, az anyuka jól van, a babák nagyon picik és fejletlenek, de biztosan mindent megtesznek majd értük a koraszülött intenzíven.

Másnap reggel rohantam is a babákhoz, akik kék fény alatt, inkubátorban pihentek. Olyan aprók és törékenyek voltak, hogy az osztályon körülnézve, minden másik baba óriásnak tűnt mellettük. Rengeteg műszer volt körülöttük, három infúziós pumpa adagolta hajszálnyi vénájukba az antibiotikumot és más gyógyszereket, a lélegeztető gép fülsértő szuszogással emelgette tüdejüket, köldökükbe, orrukba, szájukba csővek… minden erőmre szükségem volt, hogy feldolgozzam a látványt. Az osztályos orvos sokáig részletezte az állapotukat és sorolta az elkeserítő tényeket: Kiss Regina, elsőnek született kislányom, (be volt fordulva a szülőcsatornába) 750 grammal született, megkapta a tüdőérlelő inyjekciót (Surfactant – ejtsd: Szörfaktant: Az a felületaktív anyag, amelyet a tüdősejtek termelnek és bocsátanak ki a léghólyagocskák felületére. Ez az anyag segít megakadályozni a léghólyagocskák falának összeesését. A surfactant hiánya okozza a hyalin membrán betegséget, amely a koraszülöttek leggyakoribb tüdőbetegsége.) és az antibiotikumokat. Számtalan adatot sorolt, esélyeket latolgatott és megpróbált felkészíteni rá, hogy az ilyen pici babáknak nagyon kevés esélyük van az elétben maradásra. Kiss Virág 800 grammal, (keresztben felhúzódott a rekeszizmok alá) másodjára látta meg a napvilágot. Szintén kapott tüdőérlelőt, gyógyszereket, legalább annyi cső lógott ki belőle, mint kistesójából. ő talán egy kicsit jobban nézett ki, nem uralkodott el rajta annyira a sárgaság, mint Reginán. A rövid de borzasztó látogatás után visszasétáltam anyukájukhoz és törtem a fejem, hogy vajon mindezt hogy fogom elmondani neki?

A lassú lábadozás sajnos ágyhoz kötötte feleségem, én szállítottam a híreket rendszeresen. Szerencsére a két épület nincs túl messze egymástól így nem kellett hosszan szaladgálnom, csak sokszor. Ahányszor csak átmentem a picikhez görcsbe szorult a szívem, hatalmas gombóc zárta el a torkom és remegvő térdekkel álltam az inkubátorok mellett. Minden orvos, ápolónő akivel akkor beszéltem csak rosszakat mondott. Túlélési esélyekről, gyakori megbetegedésekről, az immun rendszer teljes hiányáról, éretlenségről, agyvérzésről és hasonló szörnyűségekről beszéltek nekem. Nemegyszer előfordult, hogy mikor ott voltam, Regina rosszul lett, hirtelen leesett a szaturációja és többszöri imbuzásra sem akart visszaállni a normális értékre. Engem meg azonnal kiküldtek, amit akkor nagyon zokon vettem, de később megértettem és tiszteletben tartottam. Ilyenkor az ember kimegy jól kisírja magát, hogy senki ne lássa és várja, hogy mikor visszaengedik még villogjanak a műszerek, meg-meg ránduljon a kis keze annak az apróságnak a műanyag dobozkában.

Hosszú és küzdelmes hetek következtek, teli fájdalommal. Fel nem foghatom, hogy miért nekünk jutott ez a sors és ha van Isten, mi volt ezzel a célja? Megpróbáltam megkeresni azt a választ melyet a papság és a vallás adhat ilyen helyzetekre, ezért elmentünk Dénes atyához. Egy roppant szinpatikus és jó lelkű embert ismertem meg benne. Meg mondom őszintén én mindig is idegenkedtem a vallástól és a papságot körülvevő külsőségektől, de nagyot kellett csalódjak az előítéleteimben. Dénes teljesen meggyőzött arról, hogy a pap ugyanolyan ember, mint mi csak a hite erősebb. Ebben a megítélésben talán sikerült megváltoztatni a véleményemet, de az okok keresésében nem tudott segíteni. Családom mélyen vallásos tagjai sem tudnak arról meggyőzni, hogy Regina halálának volt célja. Képtelen vagyok elfogadni azt a nézetet, hogy Istennek célja volt Regina életének elvételével és ez bármilyen későbbi sikerhez, jellemépüléshez, jobb sorshoz vagy erősebb szeretethez vezetett minket. Nekem máig az a véleményem, hogy ez túl nagy ár!!! Ekkora árat senki nem fizethet semmiért! Valóban könnyebb úgy elviselni ezt a fájdalmat, ha Istenhez fordulok és azt mondom, Ó Uram, elfogadom, hogy színed elé hívtad kislányom, biztos megvolt rá a jó okod! Ezt én nem tudom elfogadni. Ennek ellenére szeretem és tisztelem hívő családtagjaim és minden elismerésem Dénesé, aki Regina utolsó napjainak egyikén, az inkubátor mellett megkeresztelte két kislányom. Úgy gondoltam, hogy ha bármilyen segítség a rendelkezésünkre áll, hogy kicsi lányaink esélyét növeljük, tegyük meg azt! Ha valóban elnyerik az örök élet titkát a keresztségben és Isten vigyáz majd rájuk, hát ne habozzunk!

Ami ezután jött az felfoghatatlan. Regina egyre rosszabbul lett, míg Kiss Virág egyre jobban. Szinte a mérleg két serpenyője voltak. Ahogy stabilizálódott Virág, úgy lett egyre válságosabb Regina állapota. Aztán eljutottunk oda, hogy a válságos szót egyre többször cserélték fel az életveszélyesre. Elszakították őket egymástól és Regina fertőzése miatt külön osztályra került. Ezt megelőzően mindkét kislányunk agyvérzést kapott. Virágy 1-2. fokút, Regina 2-3. fokút. Később kiderült, Regina agyvérzése szövetroncsoló volt és az agy teljes területét vér borította. Virág agyvérzése egy kis cisztát hagyott maga után majd felszívódott. Regina hamarabb vált táplálhatóva, de pár napra rá, mikor elértük a 6 mililitert kétóránként anyatejből, felerősödött a fertőzése, vélhetőleg az antibiotikum már nem hatott, így kialakult a bél rezidóma, ami nem tudott kiürülni a gyomor és a belek működésképtelensége miatt. Táplálhatatlanná vált, folyamatosan szívták a váladékot gyomrából és tüdejéből, lélegeztették, több centi hosszan egy un. szélcsövet vezettek fel parányi testébe, szörnyű látvány volt. Az elejében csodaszámba menő mozdulatok megszüntek, már az ujjam hegyét sem szoritotta meg ha tenyerébe tettem. Parányiak voltak, a legkissebb pelenka is eltakarta majd az egész testüket. Hiába volt a sok látogatás, az éneklés a mese olvasás, a simogatás, többet mi nem tehettünk. Reguskánál kialakult egy légmell, a hasa felpüffedt és parányi kis szívecskéje nem bírta tovább. Még ott voltunk mikor rosszul lett és előttünk élesztették újra, és másnap ott voltunk, mikor elcsendesült körülötte minden. Elsőnek vehettem kezembe kicsiny, ártatlan testét, elsőnek ölelhettem magamhoz, elsőnek csókolhattam meg piciny homlokát, elsőnek vehettem ki mesterséges otthonából és mutathattam meg neki a külvilágot… de már késő volt! Végignéztem, amint a nővér megtisztogatja kislányom testét és beleteszi az apró fekete zsákba. Megkértem, had vigyem én kicsi lányom a hűtő kamrába. Úgy éreztem, nem adhatom ki a kezemből, vele akartam maradni. Végigmentem a folyosón követtem az előttem haladó fehér árnyékot, aki utat tört nekem a bámuló alakok közt. Megérkeztünk a rideg ajtóhoz, beléptem rajta és gyengéd ölelésemből a letakart ágyra tettem az apró testet. A nővér ekkor mondott valamit, hogy elfelejtette rátenni a cimkét és, hogy várjam meg, amíg lehozza. Ott maradtam egyedül halott kislányom mellett. Csak én és ő. Magamhoz öleltem, tudtam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ezt megtehetem. Tehetetlen dühömben az ég felé néztem és csak annyi jött ki összeszűkült torkomból: MIÉRT??? MIÉRT??? Aztán rámnyitotta a fehér árnyék az ajtót kivette kezemből a kis csomagot és pici lányom jéghideg lábára kötözte a cimkét melyen a neve, a dátum és még néhány adat állt. Gépiesen követtem a nővér utasításait és otthagytam a bezáródó ajtó mögött Reginát. Éreztem vagy talán csak érezni akartam, hogy sikerült elbúcsúzni tőle, sikerült átadnom neki az érzéseimet. Kicsiny lelke felemelkedett, hogy angyalszárnyain megtegye első és utolsó útját. Onnan vigyáz most ránk és kistestvérére Virágra, velünk van mindörökké!!!

Virág aznap nagyon nyugtalan volt. Vígasztalhatatlanul mocorgott sírásra görbítette száját, de a csövektől néma torkából nem szökhetett ki hang. Talán érezhette, hogy testvérével baj van, talán már létezett kis lelkük közt az a kapocs, ami az ikrekre, de egyáltalán a testvérekre jellemző. Regina távozását követően Kiss Virág hosszú, nyugodt alvással töltötte napjait. Amíg mi szörnyű rémálmunkból eszméltünk és szembetaláltuk magunkkat a borzasztó tényekkel, addig Virág szép csendesen várta műanyag házában, hogy milyen sorsot szánt neki az élet. Kétségbeesett fájdalmunkkat vegyes érzelmek sokasága bombázta szét. A harag, a beletörődés, a félelem és a megdöbbenés hullámai játszottak érzelmeink pattanásig feszült húrjain. Hirtelen olyan tényekkel kellett szembesülnünk, amelyeknek létezéséről sem tudtunk és most ott tornyosultak előttünk: El kellett temetnünk egyik kislányunkkat, de nem szabadott összeroskadnunk a teher alatt, mert másik kislányunknak szüksége volt ránk. A patológiára vittünk Baby Born ruhácskát, hogy kislányunk szép legyen. Olyan emberekkel találkoztunk ott, akikkel soha többet nem szeretnék találkozni. A boncmester és az ott dolgozók olyan rideg közönnyel fogadták a helyzetet, hogy szinte megszédültem tőle. A hidegzuhany akkor ért, mikor elkezdték írni a számlát: Öltöztetési költség…

A további meglepetést, amit a temetkezési vállalkozók közönye és hozzáállása okozott, düh és harag váltotta fel. Azt gondoltam a kegyelet és az együttérzés munkájuk része és legalább megkönnyítik a dolgunk ezekben a nehéz pillanatokban. Roppant nagyot csalódtam ezekben az emberekben, akik úgy beszéltek egy temetés részleteiről, mintha csak egy videótékába mentem volna be, kiskoporsó, nagykoporsó, urna, kereszt, melyiket választja? Rágózva, farmerben! Közben mobilján kérődzve tárgyal főnökével, hogy mekkora a legkissebb koporsó, kiabál, forog a székben… ehh… aztán mikor kiszámolja a végösszeget megadja a kegyelemdöfést. A feleségem próbált nyugtatni, hogy csak a munkáját végzi, de nekem felfoghatatlan volt, hogy ezt miért nem lehet egy kis empátiával végezni. felfordul a gyomrom ettől és még ma is ökölbeszorul a kezem, ha csak rá gondolok. Végül szülői segítséggel ki tudtuk fizetni a procedúrát, de el kell mondjam, hogy a temetőben sokkal nagyobb együttérzéssel találkoztunk, mint a temetkezési vállalkozónál. Aztán eljött a nap és ott álltunk a parányi, hófehér koporsó mellett, szűk családommal és Dénessel, aki nagyon szép beszédet mondott.

Fájdalmas ezt kimondani, de a dolgoknak menni kellett tovább. Anyának fejnie kellett a tejet, nekem meg ápolgatni kellett megtört lelkét, hogy együtt jussunk túl a nehezén. Anya nagyon erős volt és mindezek mellett szépen jött a tej, egyre több és több. Bámulatos akaraterővel küzdött és nem hagyta, hogy Virág tej nélkül maradjon. Szépen, rendszeresem hordtuk be a friss tejcit babánknak, aki egyre jobban lett és gyarapodni kezdett. Egészen jó kedvre derültünk, mikor Virág úgy határozott megpróbálja Respirátor (Gépi lélegeztetés) nélkül, milyen is a szabad levegőt szuszogni. Így került C-PAP lélegeztetésre (CPAP ejtsd: szipap – Ezzel a lélegeztetési móddal a kilégzés végén a tüdoben pozitív nyomást biztosítunk, ez segít a léghólyagocskák nyitva tartásában, nyitva maradásában.). Csodájára jártunk pici babánknak, aki egyedül lélegzett és ette anya tejét. A gyomorszondán már 14 mililiter csusszant le 2 óránként. Erősen küzdött minden egyes lélegzetvételért, kicsiny mellkasa szaporán pumpált, elég mélyek voltak a behúzódásai. Majdnem egy hétig sikerült ezt az állapotot tartani, néha felkerült kis buksijára a Nasal C-PAP (Ejtsd: Nazál szípep – Az orra szerelt maszk, két kis kanüllel az orrjukakban melyen oxigént áramoltatnak a baba légcsövébe), de mégsem volt már tubus a légcsövébe. Sajnos folyamatosan nőtt vérének savbázisában a széndioxid mennyiség, de ami igazán indokolttá tette az újboli intubálást, az a tüdőgyulladás volt, melyet egy heti C-PAP után kapott Virág. Szörnyen nehéz volt megélni ezt a visszaesést, mert ilyenkor az ember akaratlanul is ledob magáról néhány terhet, kicsit felszabadul és elkezd igazán hinni abban, hogy már egyenesben van. Hát nem így történt. Újra lélegeztetőn volt pici lányunk, táplálni nem lehetett, kezdődött minden elölről. Már az 1000 g alsó határát súroltuk, mikor ez bekövetkezett, ezért nagyon szomóruak és csalódottak lettünk, hogy a kitűzött álomhatárt nem sikerült elérnünk. Kicsi lányunk tüdeje szörcsögött a váladéktól, rendszeresen szívták tubusából a habos fehér löttyöt. Gellén doki bácsi, akit nagyon megszerettünk, távol volt, a Tanárnő sem volt bent, így ez az állapot hosszú napokig stagnált. Minden tiszteletem az intenzíven dolgozóké, mert csodálatos és egyben szörnyű amilyen munkát végeznek, de azt tapasztaltuk, hogy az ügyeletes orvosok elsősorban “csak” a babák állapotának stabilizálására törekszenek, és nem döntenek nagyobb volumenű kérdésekben. Persze tökéletesen megértem őket, hiszen lehet, hogy most látja először a picit és csak annyit tud róla, amennyit a vizit alatt átadnak neki, de mi akkor úgy éreztük, hogy elhanyagolják Virágot. Egy hétig semmilyen változás nem volt Virág állapotában. Persze így laikus szemmel ez hanyagolásnak tűnhet, de biztosan megvan az orvosi oka is, és én ezt nem is akarom kétségbe vonni, csupán az érzéseimet írom le. Jöttek mentek az orvosok, nagyjából ugyanazt mondták, de nem változott semmi. Kapta a fizikoterápiás kezeléseket, amit gyógytornász nénik végeztek. Ez nagyjából annyit tesz, hogy megpróbálják a tűdőben lévő váladékot fizikai kontaktussal fellazítani, hogy aztán a nővérek kiszívhassák azt a pici tüdőböl. Virág esetében ez egy, később két ujjas paskolgatásból állt, amit apró mellkasára mértek. Mivel a picik még nem képesek köhögni vagy felkrákogni a váladékot, így segítenek nekik. (Persze ehhez is megvan a saját, külön bejáratú véleményem: A gyógytornász fellazítja az ápoló meg hagyja, hogy a sok trutyi ott fröcsögjön a csőben és szépen lassan visszacsorogjon a tüdőbe. Véleményem szerint azonnal le kellene szívni, amint a gyógytornász végez, hiszen akkor szakad fel a sok váladék, nem szabadna várni vele. Persze teljesen érthető, hogy a nővéreknek is csak két kezük van és ha tele van az osztály babákkal, nem tudnak mindenhol ott lenni időben. Megértem őket, de azt hiszem természetes reakció, hogy egy szülő elsősorban a saját gyermekére szeretné, hogy odafigyeljenek.) Roppant szélsőségek közt mozogtam és nem tudtam azzal teszek-e jobbat ha szólok és zaklatom a nővéreket, vagy tétlenül végignézem, hogy Virág tubusába fel s alá habzik a tüdejéből felgyülemlett váladék. Hát én, amikor csak tehettem szóltam. Sajnálom!

Komolyan mondom, epekedve vártuk a pillanatot, hogy Gellén doki bácsi és Katona tanárnéni visszajöjjön, és nem hiába! Amint átvették pici babánkat, rögtön jöttek a változások. (Itt kell megjegyezzem, hogy Gellén Balázs doktor úr és Katona Márta tanárnő az egyik legcsodálatosabb emberek, akikkel valaha találkoztam! Annyira elfogultan tudnék csak róluk beszélni, hogy inkább nem is teszem, mert túlzásnak tartaná az olvasó.) A lényeg, hogy Kiss Virág táplálását azonnal elkezdték, megszervezték a szemvizsgálatát, váladéktenyésztés kértek, egyszóval beindult az a folyamat, amire egy héten át hiába vártunk. A doktor úr, amikor csak tehette odajött hozzánk és azonnal naprakészen sorolta Virág paramétereit a feje búbjától piciny sarkáig. Tökéletesen érthetően, minden részletret kimerítően számunkra tejesen érthetően és világosan elmondott mindent, annak ellenére, hogy megpróbált mindig tárgyilagos maradni, borzasztó nagy melegséggel és empátiával beszélt hozzánk. Elmondta, hogy kislányunk tüdeje tipikusan a BPD-s tüneteket mutatja (Bronchopulmonalis dysplasia, ejtsd: bronhopulmonális diszplázia vagy BPD – Krónikus tüdőbetegség. Azoknál a kissúlyú éretlen újszülötteknél alakul ki, akiknél életben tartásukhoz hosszú ideig tartó gépi lélegeztetésre és oxigénadásra volt szükség. Általában 3-4 hetes korban kezd kifejlődni.) ezért lehet a sok váladék és arról se feledkezzünk meg, hogy éppen egy fertőzésből jön ki, ami mellett még ott van a tüdőgyulladás is. Katona doktornő, aki a pici babák szívének specialistája, felfedezte, hogy Virágnak szívzöreje van, amit eddig mindenki a Duktusnak azaz a Botallo vezeték nyitvamaradásának titulált. (Botallo-vezeték: A magzati életben összeköttetést biztosít a tüdoartéria és az aorta között. A vért a magzati életben nem muködő tüdő felől a test többi részébe tereli. A megszületés után néhány nappal záródik.) A Botallo vezeték valóban nyitva maradt, de ez jelen esetben szerencsés is, mert a szívtől a tüdő felé vezető nagy éren egy szűkületet talált, amit söntként megkerül a vér a Duktus-on keresztül. A tanárnő ezt észrevette és ez volt a mi nagy szerencsénk. Ezt azért mondom, mert ha elképzeljük, hogy ez a “sönt” bezáródik, akkor nagy valószínűséggel olyan szűkké vált volna a keresztmettszet, hogy a baba nagyon rosszul lett volna és sürgős beavatkozásra lett volna szükség. Ilyenkor gyógyszeresen tartják nyitva a Duktus-t, vagy ha ez nem segít katéter segítségével egy ballonos tágítást kell elvégezni a szűkületen. Ebbe jobb nem is belegondolni, de a Tanárnőnek köszönhetően erre talán nem is lesz szükség. A szemvizsgálat eredménye is jó lett, Virág jól tűrte a nem kellemes beavatkozást és a szemész doki szerint nem kell tartanunk a Retinopátiától! (Retinopathia ejtsd: retinopátia – ROP: A koraszülöttek azon szembetegsége, amikor a szem ideghártyájának érfejlődése károsodást szenved. Súlyos esetben gyengénlátást, vakságot okozhat.) Ha Virág retináját teljesen beszövi az érhálózat, akkor minden rendben lesz.

Ez a hét nagyszerű változásokat hozott Virág életében. Szépen csökkentek a gépi paraméterei, fokozatosan növelni lehetett a táplálását. A dokik és ápolók kitettek magukért. Komolyan mondom, mintha ilyenkor felpezsdülne az élet odabennt. Pörögnek az események, sodródunk az árral. Visszük a tejet szorgalmasan, a maradékot fagyasztjuk rendületlenül, már tele van lassan a hűtőláda. Napról-napra, percről-perce bízunk, remélünk és hiszünk. Most a nyolcadik hetet töltöttük be, Virág születési súlya 800 gramm volt, most 1380. A tejcsikét folyamatosan kapja és szép fokozatosan csökken a parenterális táplálás (Vénás táplálás, cukor és egyéb ásványi anyagok vénás vérbe juttatása) és az antibiotikumok menyisége. Másodszor van Virág gép nélkül, reméljük ezt most tartósan bírni fogja. Háromszor kapott vért, reméljük többször már nem kell és képes lesz magától termelni a vörös vérsejteket. Jelenleg oxigén búra alatt van a kis fejecskéje, de ez már lényegesen jobb állapot, mert nincs lent a tüdejében a garat tubus. Olyan gyönyörű végre látni a kis pofikáját! Végre nincs ott az a ronda tubus és láthatjuk édes kis arcocskáját.

Néhány szó a szegedi koraszülött intenzív osztályról (PIC – Perinatális Intenzív Centrum):

őszinte elismerésünk és tiszteletünk az övék! Hihetetlen amit tesznek, úgy mentenek meg apró életeket, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Nem tudom, hogy mi szülők valaha meg tudjuk-e hálálni nekik mindazt, amit gyermekeinkkel tesznek. Tisztelem és becsülöm őket és roppantul meglepett, mikor szinte sértődötten utasították vissza adni akarásunkkat. Nehéz ezt munkaként kezelni külső szemmel és elfogadni magyarázatként, hogy márpedig ők kiválóan végzik a munkájukat és mi ezért cserébe csak türelmet és bizalmat adjunk. Minden orvostól kivétel nélkül odaadást és professzionális munkát láttunk, a sokat emlegetett Katona Márta Tanárnő, aki minden nyűgével bajával vezeti az egész osztályt és “foltozgatja” az apró szíveket, Gellén Balázs doktor úr, aki rászánja a szülőkre a megfelelő időt, mindent aprólékosan és érthetően elmagyaráz, roppant felkészült és profi a szakmájában, Mádel Krisztina doktornéni, aki egyik este pusztán jóindulatból odament az egyik inkubátorhoz, mert a kisfiú monitora rendetlenkedett (Pulse oximeter – a pulzus és a szaturáció mérésére használt monitor) és lágy simogatásával, játékos ujjaival megnyugtatta a babát, az ápolónők, Tünde nővér, aki egy csupa szív-lélek hölgy, ruhákat, body-kat, sapkákat varrat az osztály apró lakóinak és munkaidőn kívül is rendszeresen bejár, Bogi nővér, Angéla nővér és sorolhatnám még a neveket, az osztály összes dolgozója csodálatos ember!!!

Még hosszú hetek vannak hátra, de jó úton haladunk. Talán nekünk is jut majd hely a PIC bejáratánál kifüggesztett tablón, ahol a felépült gyerekek képei, köszönö levelei vannak kifüggesztve…

2003 04. 25.