Mindenekelőtt: Jelentem túl vagyunk rajta! 🙂
2 napja nem alszom rendesen, csak forgolódok, rémálmaim vannak és még a herpeszem is kijött, ami az idegtől szokott. Valószínűleg én magam is azt mondanám, hogy minek ez a felhajtás, ez a sok hűhó, ez a túl parázás? Csak egy rutin műtétről van szó, amit már az ágytálat cserélő nővérke is megold fél kézzel. Ha nem VIRÁGRÓL lenne szó.
A tűtől való rettegése a legcsekélyebb gond, ez csak egyszerűen abból adódik, hogy szanaszét szurkálták élete első 3 hónapjában. Gyakorlatilag nincs ép vénája. A karján szinte esélytelen, a lábán még talán akad szúrásmentes felület, de emlékszem, mikor az inkubátorban már csak a fején találtak alkalmas helyet.
Az érszűkület a szívétől a tüdőbe vezető éren ennél azért nagyobb ok az aggodalomra. Évek óta ott lebeg a fejünk felett a szívműtét lehetősége, de valahogy még megúsztuk ezt a problémát tünetmentesen.
Az asztmája már csak “hab” a tortán. Amikor az ember hónapokig jár az inkubátor mellé és bízik a világ minden csodájában, hogy a kis dobozlakója ép és egészséges kisbabaként kerül haza, akit meg lehet érinteni, táplálni és szeretni, akkor csoda, hogy a szellőtől is óvja?
Végül itt van ez a hat éves kislány, értelmes, szép, okos, bájos teremtés, az életünk csodája, túlélt mindent, és most oda kell adnom, hogy fájdalmat okozzanak neki. Ugye tudja, hogy ez azért van, hogy egészséges legyen? Ugye tudja, hogy mindennél jobban szeretem? Ugye érti, hogy nem akarjuk bántani, hogy jót akarunk neki?
Ilyen gondolatokkal indultunk útra ma reggel a klinikára. Szerencsére Bogit anyu elvitte bábszínházba meg fagyizni, Bibit meg sikerült leparkolni nővéreméknél, így csak a legnagyobb Virágunkra tudtunk koncentrálni. Ezúton is hálás köszönet a segítségért. Persze Vör (ez a Virgil, ómagyarul: Vörzsil rövidítése… ja a Vörzsilt azt én ragasztottam Virágra, ne kérdezd miért! :D) nem hazudtolta meg önmagát. Kacagva szállt ki az autóból a parkolóban, még meg is jegyezte kiszálláskor, hogy:
- Hehe, csak én vagyok, meg a táska.
Mivel a hátsó üléseken sorba pakolt három gyerekülésben most nem voltak ott a cimborái. A folyton kérdező Bogi és a takonypóc Bibi. 🙂 Sz’al Anya, Apa, Vör és a Táska felballagott a „gigászatra” és a nővérke bekísért bennünket abba az 5 ágyas kórterembe, ahol két idős és két fiatal hölgy sorstárs fogadott minket. A fal melletti üres ágy bennünket várt, majd gyorsan előkerült a méretes pizsama is, ami természetesen néhány számmal nagyobb volt, mint a mi kislányunk. Fürkésztem a kiscsaj tekintetét, hogy mikor fog legörbülni a szájáról a mosoly, de mintha odarajzolták volna. Pikk-pakk rápattintottam a pizsit, felhajtottam a lábát és zsupsz az ágyba pázlizni.
Ha mesélik nem is hiszem el, hogy ez a kislány ott ült és jókedvűen kirakózott műtétre várva. Még az sem riasztotta el, hogy a bekötött fejű öreg nénik egyikének vékony cső lógott ki a fejéből, mely egy kis tartájban ért véget, amit gazdája hűséges bevásárló szatyorként cipelt magával. Ebbe csordogált az a gennyes-véres trutyi, aminek ürülnie kellett a gyógyuláshoz.
Nem esett jól, hogy kiküldtek, mert tömegesen jöttek a vizitek, de szerencsére Anya ott maradhatott kis Virágszálammal. Ólomlábakon jártak a percek, amikor egyszer csak megjelent a beteghordó srác, (akit el is neveztünk Said-nak a Lostból, mert annyira hajazott a sorozatbeli névadójára.) de a kölykét féltő anyatigris karmai közül nem tudta kitépni a pácienst, így csak mutatta az utat a műtő felé. Mentünk egy emeletet a lifttel és ez a kiscsaj meg mosolygott…
Honnan van ez az erő ebben a kisemberben? Harminc éves fejemmel tele volt a gatyám, Anya reszketett, mint a nyárfalevél, ez a kis kölyök meg röhög az egészen. Agyam eldobom! Mikor huppanva megállt a lift, felkészültem a sikítós – zokogós – kézből kitépős vergődésre, de semmi. Said elkérte Virgát, aki átpattant a mellkasára és mosolyogva intett nekünk.
- Itt várunk kint kicsim!!! – kiabáltam utána, majd libbent az ajtó.
Ekkor öntött el valami furcsa, sztoikus nyugalom, ami szinte megrémisztett. Olyan erővel villant át rajtam a kis emberpalántánk magabiztossága, hogy teljesen letaglózott és nekem is mosolyt csalt az arcomra. Megint azt éreztem, mint annak idején a PIC-en, hogy az a megfoghatatlan kapocs, ami összeköt bennünket működött. Egyszerűen elillant minden rossz gondolatom, az agyam egy pillanat alatt kiürült, mintha a windowsban ürítettem volna a kukát. Tökéletesen nyugodtan leültem és feloldódtam az érzésben: Virág jó kezekben van, minden a legnagyobb rendben lesz!
Anyának nem volt ilyen szerencséje, ő valamiért nem kapott ebből az erőből, egyik lábáról a másikra állt, tördelte a kezeit és mániákusan kémlelt befelé. Minden érzékszervével, idegszálával arra figyelt kiszűrődik-e egy kis nyöszörgés, sírás, belát-e az ajtó résein. A legkisebb neszre összerándult, kérdésemre annyit felelt:
Nem sikerült átadnom neki a nyugalmamból, de nem adtam fel. Csitítgattam, ahogy tudtam és vártunk. A sok kórházas sorozatból beugrott egy kép, mikor a pattanásig feszült pillanatban a szülők várakoznak a luxushotel szobának berendezett váróban és csak várnak-várnak… Hát mi kaptunk kontrasztot rendesen. Ez nem Hollywood. Ez kérem a lepattogzott falú, 4 négyzetméteres előtér egy vaskerettel, amire 4 műanyagszék van csavarozva, balra ételhordós gurulós alumíniumszekrény, ami kapásból felezi a mozgásteret, jobbra beteghordó lift, amiből előbukkanó objektumok elöl el kell húznod a lábad. Fertőtlenítőszag és fagyos szél a műtő felől, zöld köpenyes emberek suhannak, klumpák koppannak, gyereksírás ballról… huh nem Virág…
Ismét egy fehér ruhás alak viharzott el mellettünk. Na ez volt a doki, közölte Anya. Hát ennyit a hálapénzről. Se egy jónapot, hogy vannak, nyugodjanak meg, minden rendben lesz, vagy hasonló tök emberi törődés, még egy pillantás sem. Sietni meg nem sietett, mert még vagy 10 percig szöszölt a zöld rucikkal és volt ideje cseverészni is odabenn. Nem is értem, hogy ennyit nem érdemlünk meg?
Minden egyes ajtónyitás, nesz a miénk volt, elcsíptük őket. Nagyon hosszúnak tűnt, de nem volt fél óra az egész. Még talán ennyi sem lett volna, ha az orrmandulájának kioperálása mellett nem szúrják fel mindkét fülét és nem próbálnak bele tubust rakni. Sajnos erre is szükség volt, de végül csak az egyik fülébe került tubus, a másikban túl merev volt a dobhártya. Ezért aztán én is kezdtem elbizonytalanodni a “minden rendben” állapotban, de Said megnyugtató mondata elhessegette a viharfelhőket:
Minden rendben??? – Vágta hozzá Anya
Természetesen – felelte a zöldben barna srác és megeresztett valami mosolyfélét, amit a maszktól nem láttunk.
Huh, Anya eldörgölt egy könnycseppet én meg felvettem a “na ugye én megmondtam, hogy nem lesz semmi baj” arcot. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban az én bal fülemet 10-szer, a jobbot 12-szer szúrták fel és csesztek bele tubust tenni (talán akkor még nem létezett?). Meg persze azok az emlékek is élénken éltek bennem, mikor bal fülemre a hallásomat 4 órás operációval mentették meg úgy 10-12 éves koromban. Emlékeztem milyen érzés volt felébredni, kezemben a branüllel, feszítő hólyaggal és végtelenül elcsigázva. Bevillantak a képek az ólmos fáradtságról…
Kinyitották a lengőajtókat, gurult kifelé a legédesebb kis zöldbebugyolált csomagocska azon a hatalmas ágyon. Kicsi Virágom ott gömbölyödött nyálas véres tócsát eregetve és veszettül horkolva, amire az anesztes hölgy azt mondta:
- Horpaszt rendesen, de ez még belefér… – majd a liftben hozzátette – előfordulhat, hogy folydogál a vér és lehet, hogy küzdeni kell majd vele, ha felébred.
Kérdőn néztünk rá, mire azt felelte:
- A műtőben megkérdezte a kicsi, hogy “Miért hoztak ide? Haza akarok menni!”
Hát nem tündéri ez a kis teremtés? Anyának abban a pillanatban biztos nem ez volt az első gondolata. Láttam, hogy a furcsán szörcsögő hangok és pici orrból csordogáló vér megriasztja. Riadtan kereste a branült…
- A lábába szúrtam és bebugyoláltam, hogy ne legyen vele gond – közölte az anesztes és pár jó szóval elbúcsúzott. Ez nagyon rendes volt tőle. Azt már kérni sem kellett, hogy a műtét előtt bódításban szúrja meg a kiscsajt, ez már rutinból így megy. Anya persze előrelátóan megitatta hajnalban Virgát, hogy legyen szép hidratált vénája, de a bódítás miatt most kimaradt a kapálózós, lefogós rész.
Láttam a feszültséget Anya arcán és nem értettem miért nem nyugszik már meg végre. Persze mindig van min aggódni. Most épp azon kellett, hogy ugye rendben fel fog-e ébredni? Ki kellett küldenem levegőzni, mert láttam, hogy merő ideggóc. Simogatni kezdtem a szörcsögő kis porontyot a szobatársak kommentárjainak sűrűjében. Persze mind jót akar és aranyos, de ilyenkor annyira nincs rá szükség, hogy az ébredező kislányom egy véres agycsápos géz túrbánt pillantson meg, lötykölődő, véres gennyzacskó kíséretében még ha az közben mosolyog is. Az egy szál hálóingben grasszáló, hasmellű, törpenénikéről nem is beszélve.
Még hogy kapálózás meg sírás, ehh. Ez a kislány felemelte a fejét párszor, nyitogatni kezdte a szemét és tisztulni kezdett a tekintete. Szép lassan magához tért, Anya is lenyugodott kicsit én pedig kifújtam magam: Túl vagyunk rajta.
Megpuszilgattam a kis kába csajszit és hazaszaladtam a laptopért meg pár meséért, majd vissza. Átvergődtem a portáson aztán felpattantam a harmadikra és ismét a kórteremben voltam. Angyalkám már egészen kitisztult, váltottunk pár szót is aztán következett a rohangálás. Összeszedtem Bogit a mamánál, elmeséltem a nagyszülőknek a részleteket, mindenki konstatálta, hogy rendben mennek a dolgok, aztán tűztem Bibiért. Bogi természetesen végig kérdezgetett, de nem maradt válaszok nélkül. Bibi közben bealudt tesóméknál, de megvártuk, majd hazamentünk ebédelni. A legkisebb kiss beterítette az étkezőt rizzsel, úgy szép egyenletesen, Bogi meg müzlit evett mesenézés közben.
Bibi a nyakamon lógott, Bogi pedig a mese végén, úgy mellékesen megjegyezte:
Apa, én nem akarok meghalni! – köpni nyelni nem tudtam.
Én sem kislányom, de azt hiszem senki sem.
De a Nóri (nem biztos, hogy ezt a nevet mondta, már nem emlékszem. Valamelyik ovis pajtásáról lehet szó…) nagypapája mérgezett füvet evett és meghalt. – közölte tárgyilagosan. Igazából ez elég váratlanul ért, így semmi okosat nem tudtam visszakérdezni…
Miért evett mérgezett füvet? – böktem ki végül.
Mert nem tudta, hogy mérgezett. – felelte.
Nem nagyon akartam tovább fonni ezt a beszélgetésfonalat, mert féltem mi sül ki belőle, ezért vártam. Szerencsére a következő kérdése ez volt:
Már pattantunk is autóba, és átszáguldottunk a városon, hogy ismét megvívjuk a kis harcunkat a portással, aki csak a legnyomósabb okokat fogadta el, hogy miért álljunk be a Klinika udvarára és a helikopter leszálló mögött elterülő hatalmas füves területre miért is parkoljunk le, senkit nem zavarva…
Bibit és bogit nagy öröm fogadta a kórteremben, vércsápos medúza is aranyosan rámosolygott és hasmell is engedett közléskényszerének és elmesélte, hogy Virág mennyire bátor volt a műtőben (???). Lényegében mindenki örült a monoton unalomszőnyeg pillanatnyi felgöngyölítésének, nem úgy Virág, aki a tőle megszokott módon köszönés helyett elújságolta, hogy a lábán van egy kötés és oda megy bele a gyógyszer, majd kérte, hogy had folytathassa a mesenézést, amit anya egy ügyes pause-al megállított, gondolván hosszabbra nyúlik a tesók üdvözlése.
Úgyhogy pikk-pakk leváltottam Anyát, aki a turbánosoktól karjába menekülő Bibivel és a sandán lesekedő Bogival elviharzottak. Végre “kettesben” maradhattam az én kis bogarammal, akiből sikerült néhány szót kihúzni. Annyira édes volt, ahogy ott feküdt lábában a branüllel, hátradőlve, mesét nézve és kacarászva. A totális szürrealitás képe, ahogy ott ülök vele és Anya laptopján az “Egyszer volt” sorozatból a “Fül” című epizódot nézzük egy olyan közegben, ahol több a levedző véres fül, mint közel s távol.
Amíg Anya távol volt, sikerült pisilni Virággal. Persze bénáztam, mert eszembe sem jutott, hogy kivegyem a szekrénykénkből a papírt, ami már ott lapult, így aztán hirtelen ötlettől vezérelve kértem. A nővérke természetesen vakolatpergető frekvencián közölte, hogy ő 40 éve dolgozik itt, de soha nem volt szokás, hogy wc papírt adtak volna a betegeknek. (Ez mekkora érv nem? Hogy nem sül le a bőr a képemről, mekkora barom vagyok én!!!) Na erre aztán a legtúlsó szobában is felkapták a fejüket a magukat kómába unatkozó emberek.
- Azt kérem ide a betegeknek kell hozni… – kiabált utánam, majd előrelátóan hozzátette – …és papír zsebkendőnk meg törlőkendőnk sincs!
Majd, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult. Pár lépés után elkurjantotta magát a folyosón:
Ki kér feketét?
Én, kérnék szépen! – jöttek a feleletek a kórtermekből s elindultak a csoszogós, gennyzacskós nénikék. Igen, bátran rakjuk csak össze a képet! Sz’al budipapír az nincs, de kotyogós fekete azért mindenkinek jut, aki kér… 😉
Miután szégyen szemre visszakullogtam a kórterembe, és újabb mesét indítottam, sikerült két különböző nővérnek ugyanazt a pulzust megmérnie Virágon, sőt az egyik oly túlbuzgó volt, hogy megmérte a vérnyomását is. Erre közölte vele a főnővér, hogy azt nem kell, mert nincs gyermek mandzsettájuk. A pironkodó nővér persze kivágta magát és bediktálta, hogy a felnőttekre hitelesített műszerrel is 110 / 80-at sikerült mérnie. Ügyes!
A lázmérőtől úgy megriadt Virga, mint mikor nyári zápor után megrázol egy bokrot. Na ekkor volt egy kis kapadozás, de sikerült megnyugtatnom és kiegyeztünk 36,2 -ben. ez is rendben volt. Nem úgy a gennyesvértasakos néni, aki oly mértékben unta magát, hogy elhatározta átveszi a főnővér feladatait a mi kórtermünkben. Nagyokat nyögve kikelt az ágyából, magához vette létfenntartó felszereléseit és átcsoszogott hozzánk. Szabad kezével megpöckölgette az infúziós állványunkat és ciccentgetve csóválta fejét, amivel jelezte, hogy Virág infúziója néhány percen belül kifogy. Én csak néztem bambán, nem akartam érteni, mit művel a néni.
Kisétált a folyosóra és rosszallóan csóválta fejét, mikor nem találta a helyén a főnővért. Már kezdtem reménykedni, hogy feladja az orvososdit, de fogott magának egy nővért, akit odavezetett a probléma forrásához és megismételte az akkurátus mozdulatot. Ciccegés, pöckölés, fejcsóválás. Jah igen, pillanatokon belül kifogy az infúzió, tudnak róla, közölte a nővér és ment a dolgára. Azt az arcot még most is látom magam előtt, ami akkor nézett vissza rám. Az az örömteljes diadal, ami akkor szétterült a véres turbán alatt felejthetetlen. A néni gyakorlatilag megmentette a kislányom életét, legalább is ez volt az arcára írva. Tudom, hogy térdre kellett volna borulnom előtte, de csak annyit erőltettem ki magamból: – Igazán kedves, köszönöm!
Azt csak egyszerűen ironikusnak nevezném, hogy mikor a főnővér visszatért, levette a kiürült infúziót, kimosta a branült és közölte, hogy ez volt az uccsó infúzió, innentől tessék sokat inni, majd eltolta az állványt. Nem mertem hátra nézni, mert féltem mit látok majd a diadalmámor helyén a néni arcán. Később kiderült, hogy magától is felismerte a hőstettje mögött lapuló erővonalakat, de egyszerűen nem akart belenyugodni és utolsó korbácsütésként még rám húzott egyet:
- Teccett hallani! Tessék itatni! – Én ezt már nem teccettem hallani.
Simogattam inkább kis csirgikém buksiját és fogyasztottuk a mese epizódokat sorban. A Maugli ment épp, mikor Anya és a porontyok ismét megérkeztek. Virág hangosan nevetgélt a mesén, Anya felfrissült, a kórterem állóvize ismét felbolydult kicsit. Bogi ellenőrizte Virág branüljét és eldiskurálgattak, hogy már nincs benne a cső. Bibi a turbánosokra sandított és megkockáztatott egy “Ana titááátók” -ot, de pár lépés után, hiába minden turbános mosoly és becézgetés, visszaoldalgott az ölembe.
Haza kellett hoznom a pockokat, így elbúcsúztam a szerelmeimtől, mire Virág szája sarka legörbült kicsit. Kérdezte a drágám, hogy mikor jöhet már haza, de Anya megnyugtatta. Édes kicsim, ha tudnád mennyire hazahoználak…
Kioldalogtunk, majd hazaérvén kiengedtem a kicsiket futkározni. Kezdődött lassan az esti rutin Virág és Anya nélkül. Kicsit bénán, kicsit csonkán. Bogi először örült, hogy most akármelyik ágyban aludhat, aztán nagyon hiányolni kezdte Virágot. Bibi meg Anyázott az ágyban és percekig kellett suttognom neki, mire hajlandó volt a vau-vau-kkal csicsizni. Hiába na, ez így nem az igazi. Kell ide az a kis horkolós Vörzsil is, meg az Anya, akihez oda lehet bújni ha sárkányokkal álmodsz vagy csak ha egyszerűen fázol kicsit.
21 óra körül jött az utolsó sms, az én hős kicsim odabent alszik Anya mellett a kórteremben. Remélem holnap jöhetnek haza és ismét teljes lesz a család. Most már ledőlök én is, csak meg kellett írnom ezt. Jó éjszakát!
2009 04 09 – Kiegészítés:
Ma reggel csörrent a telefon: saját felelősségre haza jöhetünk!!! Épp langyos kakaóban tocsogtam, amit Bibi pancsikolt szét az étkezőben, közben Bogi hajából próbáltam kipiszkálni a beleragadt kakaóport, de mit nekem kakaó, mikor jön haza Virga!!! Suhantunk, befutottunk a parkolóba, a portásra már rá se hederítettem. Pont akkor ért oda a mentő helikopter is, amit megcsodáltunk, majd felszaladtunk a kórterembe, ahol már várt a kis csapat. Nyakamba is ugrott a drágaságom, csókot leheltem Anyának, biccentettem a nénikéknek, akik nagyon mosolyogtak és… hoppá!!! Nincs a fejükön kötés! Eltüntek a véres csápok és a gennyzacskók! Most látom csak, hogy kedves öreg hölgyek néznek bájosan… micsoda csodálatos nap!
Na uzsgyi haza!
