Milla 11éve született, ekkor Béla 3 éve udvarolt nekem. Én 17 voltam, ő 20. Imádtuk a kiscsajt, ő volt az első gyerek a családban, nagyon durván körül volt rajongva. Gyönyörű picilány volt nagy copffal, édes arccal. Bélával nagyon sokat vigyáztunk rá, minden péntek este mentünk és tesóék 30nm-es tetőtéri lakásában álmodtuk a mi közös jövőnket. Mikor vége lett a mozinak, vacsorának, akkor Erikáék hazajöttek és Sógi hazavitt minket a Zastavával. Amit néha kölcsönadott nekünk,amikor már volt jogsink.
Hát itt a mi akkori a jövőnk, nem mertünk ekkorát álmodni azt hiszem.
No, a 11évet nem mesélem végig, most csak egy születéstörténetet próbálok összedobni.
Csodálatos terhességem volt ismét. Igaz, félidőig most is rosszul voltam, az utsó harmadban pedig már sok dolog nem egyszerű, a lányok az utolsó 2hónapban végig itthon voltak, de mindezek ellenére szuper volt. Terhesen mindig lenyugszom és az amúgy temperamentumos, robbanékony alaptermészetem egészen meglágyul. Bélával, ha konfliktusunk volt, többször megjegyeztem, h “ugye tudod, h ezt csak most tolerálom?”
Mivel 2 császármetszés után automatikusan sectio a 3. is, így ezt a dolgot el kellett fogadnom. Sikerült. Kicsit furcsa volt úgy készülni, hogy aug. 2. reggel fél 9 szülés… Ezzel meg kellett barátkoznom. Nem igazán éreztem, hogy hamarabb lenne valami, tutira vettem, hogy kivárjuk a 2-át.
Mégsem így lett. 1-én, azaz mindössze 1nappal korábban hajnal 4kor felébredtem. Fájásaim voltak, de csak jóslók, ám nem hagytak aludni. Ilyen kósza összehúzódásaim már rég voltak, ahogy az ilyenkor normális, így csak vártam, h reggel legyen. Néha az órára néztem, hogy van e benne rendszer, de nem volt, nem is sűrűsödtek kifejezetten… Fél 6kor azonban valami meleget éreztem, ahogy felálltam, valami enyhén csordogált végig a lábamon, biztosra vettem, hogy ez magzatvíz. Ám csak minimális mennyiség volt, inkább csak szivárgott, el nem folyt. De azt tudtam, h eljött a mi időnk. Pedig anyut vártam még aznap, játszóterezést terveztünk, meg egy klassz együtt töltött napot.
Bélát felébresztettem,h folyik a magzatvíz és fájdogálok is, mi legyen. Ő kitakarózott és indult volna, de visszarántottam. Értettem, h mennünk kell, de arról nem volt szó, hogy el is indulunk:D. Még meg kellett szoknom a gondolatot, h pár órán belül találkozunk a kiscsajjal. És picit sajnáltam az aznapi programot, próbáltam törni a fejem, mikként is lehetne változtatni a helyzeten, de gyorsan beláttam, h itt már le vannak osztva a lapok. Riadólánc indult, anyut hívtam, jött is gyorsan a lányokhoz, mi pedig bementünk a klinikára.
Még a messzebbi, ingyen parkolóban álltunk meg, ahonnan kellett azért sétálni, h napközben ne kelljen vacakolni a parkoló szelvényekkel.
Megnyomtuk azt a bizonyos csengőt harmadjára is a szülőszobánál. Én bementem, apa kint bóbiskolt a széken, harmadjára. Megvizsgáltak, nem volt kellemes. Ekkor már 2111 volt a méhszáj, de a fájások továbbra is rendszertelenek voltak és abszolút elviselhetők. A CTG-m is elég komolytalan volt. És csak vigyorogtam. Kaptam egy kúpot, lezuhanyoztam, átöltöztem, szúrtak vénát, majd leültem SMS-eket írni, telefonálni. Irtóra örültem és most is nagyon örülök annak, hogy végül beindult a szülés és Abigél nem hirtelen, felkészülés nélkül látta meg a napvilágot.
Közben Béla elszaladt a papucsomért, ami persze otthon maradt. A műtő be volt táblázva, megbeszéltük az orvosommal, hogy fél 10-10 magasságában kerülök sorra. Addig beszélgettem a szülőszobán és vigyorogtam továbbra is Tényleg nagyon boldog voltam, hogy így alakult.
Nagy hirtelen jött értem a műtősfiú, kaptam katétert, meg ami még kellett, gyorsan csörögtem Bélának, h visznek a műtőbe, de sajnos 1 perccel később ért a műtő elé, mint ahogy az utánam becsukódott… Nagyon aggódtam, h kiakad, h nem tudtunk elbúcsúzni, ő pedig ugyanezért miattam aggódott, így beüzent nekem, hogy ideért és szeret. Épp akkor döftek hátba:D
Volt nekem már ugye spinális érzéstelenítés, altatás Boginál, most kipróbáltam az EDA-t is. Mind közül ez volt a legjobb, bár baromi kellemetlen, amikor szúrják. Felültem a műtőasztalra, majd a nagyon kedves aneszteziológusnő a hátam mögött állva megkérdezte, hogy “Angéla, ez itt a dereka? ” igennel válaszoltam, majd kicsit meglepődtem, h ezt tőlem kérdezi:D. Aztán rajzolt tollal a hátamra, kvázi bejelölte, hol van a derekam:D. Végigfutott az agyamon, h jézus, ő fog engem gerincen szúrni:D. De ismertem, mindkétszer ő érzéstelenített ezelőtt is, így bíztam benne. No meg öreg motoros már, tapasztalt, jó szakember. Ennek ellenére nyolcadjára sikerült kb hátbadöfni, mondjuk ez inkább az “én hibám”, ugyanis nem tudtam nem elmozdulni, amikor szúrt. Valami erős nyomást éreztem és hiába nem akartam mozogni, rándultam egyet minden alkalommal. No végül sikerült, lefekhettem, szokásos erős remegésben törtem ki. Akkor kicsit jöttek az emlékek, de elhessegettem őket. Innentől fél óra a műtétig, mondta a doktornő. ÁÁÁ, véget nem érő remegésem, vagy inkább rángásom nem volt épp kellemes és akkor nagyon jól esett volna máshol lenni. Ez volt az a fél óra, amikor nem akartam ott lenni, ahol vagyok. De erőt vettem magamon és koncentráltam, h lenyugodjak.
Közben a doktornő folyton mozgatta a műtőágyat. Egy távirányító segítségével folyton billegtette alattam. Nem értettem, miért nem sikerül már beállítani. Először a csípőmet keresi rajtam, most meg egy asztalt nem tud beállítani, kezdett megdőlni a bizalmam:D. Majd lassan rájöttem, hogy nem szórakozásból, vagy szórakozottságból billegteti az asztalt alattam, hanem mert így állítja be az érzéstelenítőt. Lassan hatott az EDA, jéggel tesztelte a doktornő, és amerre erősebbnek éreztem a hideget, arra billentette az asztalt. Nyilván, hogy arra folyjon az érzéstelenítő. Közben beszélgettünk, nagyon kedvesek voltak ő is és az asszisztense is.
Majd becsörtetett a team, amit már nagyon vártam. Kissé bizonytalan voltam, meg is jegyeztem a doktornőnek az utolsó jeges teszt alkalmával, hogy hideget már nem érzek, de kissé érzékelem, ahogy rám teszi. Azt mondta, ez teljesen jó, ne aggódjak, ettől nem fogok zsibbadni, mint a spináltól.
Így meg voltam róla győződve, hogy érezni fogom, amikor hasfelmetszenek. Nos, ugyan végig nem tudtam követni, hogy mikor mit csinálnak, de sokmindent éreztem. Ez nem volt félelmetes, sem rossz, még csak kellemetlen sem. Igyekeztem nem figyelni arra, amit beszélnek, egyszer elkaptam egy mondatot a zsíromról:D. Majdnem megjegyeztem, h kikaphatják, de gondoltam, mégsincs itt a viccelődés ideje, folytattam a diskurzust az anesztes doktornővel, épp az APEH ellenőrökről beszélgettünk. Műtét előtt közvetlen elkezdtek lejódozni, fertőtleníteni, gyorsan megkérdeztem, hogy ugye lesz paraván, asszem mégsem akarom látni a belsőségeimet, de pillanatok alatt lett paraván is. Minden flottul megy ott.
Némi hasamban túrás után (amit abszolút éreztem), nagyon hamar elérkezett a pillanat, (10 44kor) amikor kiemelték a kis harcos nőszemélyt, aki azonnal nagyon hangos sírásban tört ki, abba sem hagyta néhány percig. Láthattam rögtön, azonnal láttam, hogy tiszta Boglárka. Gyönyörű tiszta volt és kerek, nem ráncos, nem vörös, mintha 2naposan született volna. Elvitték letisztogatni, majd bepólyázva 3perc múlva újra láthattam és meg is simogathattam. Csak sírtam a boldogságtól.
Ezután apa kint láthatta, nagyon kedves csecsemős nővérünk volt. Később is bejött egyszer hozzám, hogy megnézze Abigélt. Legelső fotó:
Ezután kb 15 perc volt még, míg visszatettek mindent a helyére és összeférceltek. Közben megkérdeztem az anesztes doktornőtől, hogy ugye tett valami koktélt az infúziómba, mert annyira lenyugodtam. Azt mondta semmit, ezt nekem sikerült elintéznem. Szóval ügyesen lenyugtattam magam, mikor ajánlotta, h ad nyugtatót, már nem is kértem. Mikor kitoltak a műtőből, azok könnyes arca fogadott, akik a legfontosabb felnőttek az életemben, Béla, anyu és a tesóm volt ott. Mami a gyerekekre vigyázott nálunk, Apu pedig tartotta a frontot a boltban. Bejöhettek hozzám az őrzőbe, így beszélgettünk. Ők közben leszaladgáltak megnézni Ebit és hozták nekem a fotókat. Jól éreztem magam, nem fájt semmim és nagyon-nagyon boldog voltam
VÉGE
Fél 6kor láthattam csak újra, már kezdtem mérgelődni, de tumultus volt, nem tudták hová pakolni a műtötteket, a szülőszoba is fullon volt, így a csekély számú személyzetnek nyilván sok dolga volt. És csak aludt a kincsem… békésen. Szép, gyönyörű kerek kis fejecskéje olyan kisimult és békés volt, hihetetlen, hogy pár órája született. Mélyen aludt. Legközelebb fél 9kor kaptam meg, ekkor már szerettem volna nagyon mellre tenni, de a csecsemős azt mondta, hagyjam, mert cukros vizet evett és kész van, igaza volt, be volt ájulva teljesen. Na de ezt már nem, épp bent volt a tesóm, megkértük a nővért, h segítsen nekem mellre tenni. Ő nem segíthet. Akkor a tesóm. De ő sem, sőt, ki is kell mennie a szoptatás alatt. Tesó hazament, én pedig addig mocorogtam partra vetett bálnaként, míg sikerült felvennünk egy szopipózt, vagy ahhoz hasonlót:D. És mint aki mindig ezt csinálta, az én kislányom ügyesen szopizta a mellem. Nagyon boldog voltam. Ezután az éjjel eseménytelenül telt, 2* 20percet sikerült aludnom mindössze, fel kellett dolgoznom a történteket, ám továbbra is csak vigyorogtam. Hajnalban jött a szokásos fekete leves, a felkelés, zuhanyzás. Isteni. Az ikrek után még elájultam, Boginál is szörnyen fájdalmas volt, persze most sem volt kellemes, de össze sem lehet hasonlítani. Ráadásul egy nagyon messzi szobában voltam, nagyon soknak tűnt az a 30méter. A szobatársak mindig alig várják, h felkelhessenek. Akiket még nem műtöttek. Nyilván fogalmuk sincs, mi az, amit annyira várnak… Megszabadultunk az első madzagtól, a katétertől. Számoltam a lépéseket, rutinosként
Fél 6kor hozták a fincit, nem kellett már segítség, bálna fordul, has a hashoz és hajrá. Ismét ügyesen szopizott
Megszabadultam a branültől is. Még egy lépés
Majd költöztünk egy másik kórterembe, a 3 nap alatt sikerült összesen 4 kórtermet látnom belülről:D. Itt másnap reggelig voltam. Sajnos a vip szobák (amik mindig 50% -os kihasználtsággal működnek) most mind foglalt volt, csak az utolsó napomra szabadult fel, így 1 napot egy három ágyasban is eltöltöttem a gyerekágyon. Itt sem volt olyan rossz, csak a látogatók nem jöhettek be, így erre a napra mondtam mindenkinek, hogy inkább ne jöjjenek. Az anesztes doktornő megszabadított a hátamba szerelt csövemtől is, ami már nagyon zavart, a bele adagolt fájdalomcsillapító hatása pedig elhanyagolható volt. Másnap délelőtt kaptam meg a szobámat végre, ahol szuper volt minden. Megfizethetetlen a saját fürdő, de a legfontosabb, hogy bejöhetnek a látogatók és a külön engedéllyel Virág és Bogi is bejöhettek (ezt még a szülés előtt intéztem el). Lányok Mamával voltak, Béla pedig szinte egész nap velünk volt és hármasban ismerkedtünk.
Gabi barátném isteni szoptatós cookies-t sütött nekem sok zabpehellyel, Barbi főzött nekem szopis teát, Mamák pedig főztek, el voltam látva.
Meglátogatott a Nagymamám is, akinek Abigél a X edik dédunokája.
Ezen a napon már felvetődött, hogy másnap délután hazamehetünk, ha minden rendben lesz. Ennek nagyon örültem, ám nem éltem bele magam, hogy ne érjen csalódás, ha mégsem.
Itt kell megjegyeznem, hogy a személyzettel kapcsolatban egyetlen rossz élményem nem volt. Mindenki nagyon-nagyon kedves volt velünk mindvégig, több megjegyzést is kaptam a folyamatos mosolygásomra, a szülésznő mondta, hogy sose fogja elfelejteni az arcom, ez jólesett. Bár könnyű dolgom volt, tudtam, hogy mi fog történni, minden pillanatban tudtam a következőt. És leginkább azt tudtam végig, hogy miért vagyok ott, mert életet adok és ez erőt adott elviselni az ismert kínokat. Így nem volt nehéz.
Rá kellett ébrednem, hogy vagy nagyon öregszem, vagy a város nagyon kicsi, de mindenkit ismerek valahonnan. Szegről végről, de majd mindenhol ismerősökbe botlottam.
A szopi remekül alakult és azóta is minden csúcs, már a harmadik napon volt mérhető mennyiség, 10 grammocska. Ilyen gyorsan még sosem indult be a tejtermelés. Haza már úgy jöttünk, hogy csak szopizott. Ehhez hozzá tartozik, hogy ezennel nem turbóztam fel magam azon, hogy tápszert kap, mindig szoptattam, minden etetéskor, de utána a csecsemősökre bíztam, hogy adnak, vagy nem adnak. Egyszerűen haza akartam kerülni, ezen nem múlhatott (mint Boginál). De az egész szopi kérdést sokkal lazábban és természetesebben kezeltem, sokkal többet pihentem, nem fejtem az üres mellem véresre, nem rohangáltam be méregetni a felvágott hasammal, hanem nyugiztam.
Szombat délután fél 4-kor a szakadó esőben elbúcsúztunk a klinikától és hazajöttünk. Kimentünk anyuékhoz a csajokért, és szépen hazadöcögtünk.
Haza már úgy jöttünk, hogy csak szopi, 2nap kapott este pótlást, Barbi (sógornőm) tejéből. Mára stabilan 80grammokat szopizik, már amikor Béla megengedi, hogy lemérjem. Lassan felrakja a mérleget a szekrény tetejére, pedig klassz játékszer:D. A születési súlyát elhagyta már, most 10 napos a kicsikém. Éjjel alszik egy hosszút, általában 6 órát, ezért nagyon hálásak vagyunk neki. Napközben szépen kialakult a 2,5-3óránkénti evés, ez eleinte 1-1,5 óra volt. Nem lehet rá panaszunk. Éjfélkor elalszik és reggel 6kor kel, majd legközelebb fél 9-9kor.
Lányok nagyon-nagyon édesek vele, babusgatják, szeretgetik, nincs féltékenység szerencsére. Inkább figyelnünk kell nagyon, mert nagyon gondoskodók, nehogy nagyon betakargassák, vagy megetessék.
Talán most értem meg igazán az anyaságra, vagy nem is tudom. De levetkőztem sok-sok kényszeres hülyeséget, olyan magammal szemben támasztott elvárásokat, amikről korábban azt hittem, ezektől leszek jó anya. Nem akarom ezeket részletezni, de sok van. Most béke van bennem, nem pörgök, pedig alapvetően állandóan nyüzsgök. Napok óta írom ezt a pár oldalt, de ha úgy éreztem, inkább lefeküdtem, mert a legfontosabb mégis csak az, hogy kiegyensúlyozott legyek. Mert akkor senki nem őrül meg. Csajok is kiegyensúlyozottak, mindhárman.
Aztán nem nyomasztottak most az emlékek. Boginál még túl friss volt, még nem voltam túl rajta. Talán ma már kijelenthetem, hogy ugyan ezt a mázsát mindig cipelem a lelkemben, de már együtt tudok élni vele és nem nyomaszt. Elhessegettem a szomorú emlékeimet. A bent töltött napok alatt nem beszéltem erről senkivel.
Itthon aranyéletünk van, ugyanis mosnak-főznek ránk a Mamák, ami hatalmas segítség. Mivel apának kellett dolgoznia is itthon, illetve rohangálni a hivatalokba, elintézni ezt-azt, rá is szorultunk. A lányokat ellátni-szórakoztatni, lakást rendben tartani is épp elég feladat… Szóval ezúton is köszönet minden segítségért. Nem csak a Mamák, Tesóm, Barbi, a szomszédok és barátok is ellátnak minket figyelmességekkel, folyton kapunk ezt-azt, annyira kedves mindenki, el vagyunk kényeztetve
Ami most rosszabb volt, mint bármikor: a méhösszehúzódások. Mondják is, hogy minél többedik szülés, annál fájdalmasabb. Kaptam még reggel-este oxitocint is, hogy biztos jó legyen nekem, rettenetesen fájt. Főleg szoptatáskor. Mire hazaértünk, már elviselhető volt ez is. A hegem most kevésbé fájt, mint eddig bármikor és nagyon gyorsan felépültem. A hetedik napon már fájdalomcsillapítót sem vettem be, ami nagy szó az eddigiekhez képest. A mellem, az ugyanannyira fáj, mint máskor, volt vízhólyag, majd vérhólyag, majd heg, szép sorban, még most is agonizálok minden szopi elején, de lassan ez is el fog múlni.
Szóval testben és lélekben is jobb volt ez a szülés bármelyiknél. Készültem is rá lélekben nagyon, ez igaz. Kaptam cserébe egy ilyen kis drágát
Cimkék:
Abigél,
Anya,
Apa,
Bogi,
család,
gyerekek,
mozi,
műtét,
szülő,
Virág,
Zene
