Itthon vagyunk
Megpróbálom felvenni a fonalat onnantól kezdve, hogy hazaértünk a PIC-en átélt borzalmak után. Magam sem akartam elhinni, de igaz volt, hogy ott álltam a kórház előtt ütött kopott Fiat Uno-nkal, (amit egy ismerősöm csak vadászkulacsnak szokott becézni a sok horbadás miatt) és készültem hazavinni csodás kis lányomat és Anyukáját. Anya már korábban beköltözött az anyaszállásra, onnan járt le Virágot etetni és rendezgetni, én csak kutyafuttában, melóbol kiszaladva látogattam őket. Ha bírtam volna négyessével szedtem volna a lépcsőket felfelé menet! Aztán becsörtettem a kis “zsírszobába” ahol ott billegett vízágyában a kis drágám, anyukája meg ott állt mellette csillogó, de karikás szemekkel, mosojogva. Hátra volt még néhány utolsó vizsgálat, hogy a zárójelentést megfelelően ki tudják adni, ezért hamarosan szedelődzködtünk is és
Angéla nővérrel együtt elindultunk a színes UH felé, ahol Katona Doktornéni már várt bennünket. Édes pici lányom anya
válla felett kukucskált hátra, erről van is egy rossz minőségű képem, amit a folyosón készítettem ócska kis gépünkkel!
Odaértünk az UH-hoz ahol egy sötét kis hideg szobában volt az ágyacska, amire le kellett fektetni Virágot és szétnyitni
apró mellkasán az ingecskét. Mivel a nagy siettségben elhagytuk a cumit, (amit akkorra már egész ügyesen cuppogtatott)
ezért elkezdődött a sírásrívás. Nemcsoda, hiszen eleve hideg volt a légkondi miatt, ráadásul az a kencefice sem volt
előre melegítve amit rákentek kis bőrére, hogy az ugyancsak hideg UH fej többet mutasson a kis szivecskéből. A tanárnő
megállapította, hogy Virág érszűkülete nem rosszabbodott, de nem is javult. A látottak alapján azért megnyugodhatunk, a
szapora légzésen és szívverésen kívül nincs egyéb tünet, de ez majd változhat. Azt mondta ahogy nőni fog Virág, úgy nőnek
majd a belső szervei és velük együtt a szűkület is, ami elképzelhető, hogy nem is okoz majd nagyobb gondot. Mindenesetre
mi (legalább is én) igyekszünk felkészülni a legrosszabbra is ezért azt a diagnózist is elfogadtuk, majd később lehet,
hogy meg kell műteni. (Erről a pulmonális szűkületről nagyon sokat beszéltünk Gellén Dokibácsival, aki felvilágosított
bennünket, hogy az ilyen műtétek ma már rutinszerűeknek számítanak, és nem feltétlenül kell a babák mellkasát felnyitni.
Léteznek katéteres megoldások melyekkel egy apró nyíláson keresztül juttatják fel az a kis “ballont”, amivel kitágítják
az érfalat.)
Ezután átballagtunk a tüdő röntgenre, ami sajnos egy elég nagy tortúra volt pici lányunknak. Le kellett vetkőztetni
félmeztelenre a drágámat és mondták, hogy oda kell tartani a gép elé a karjainál fogva és úgy lógatva. Gondoltam, inkább
én csinálom, hátha talán óvatosabb leszek, mint a nővérek. De abban a pillanatban ahogy kicsikémet felemeltem két
karjánál fogva összeszorult a szívem keserves sírásától és elbizonytalanodtam. Szerencsére Angéla nővér kiszúrta a dolgot
és kisegített bénázásomban. Kedvesen közölte, hogy majd ő és átvette tőlem kislányomat. Annyira rossz volt látni, hogy
meg van rémülve és keservesen sír, amint ezek a ronda fehérköpenyes óriások úgy rángatják, mint egy rongybabát. Anyát
közelebb húztam inkább magamhoz, mert láttam, hogy szemeiben gyülekezik a csillogás. Szegény kislányom tehetetlenül
vergődött a szorításban, pici lábait még oda is szorították egy gumival, hogy ne ficeregjen. Hát komolyan mondom ha ezt
eg felnőtt emberrel csinálják az legalább ennyire ordított volna… Aztán szerencsére egész gyorsan végeztek és rutinból
visszaadták nekünk gyorsan a ki csöppséget, hogy megvígaztalhassuk. Nagy elefánt könnyecskék gurultak le kis pofiján,
annyira sajnáltam szegénykét. Szerencsére Anya testének melege és becéző szavaink gyorsan megynugtatták, érezte az a
bebugyolált kis csomag, hogy ismét jó kezekben van! Séta vissza a “zsírszobába” ahol hátra volt még egy védőoltás, ha jól
emlékszem ez volt a BCG. Dóri védőnéni hihetetlen ügyességgel nyomta be Virág bőre alá a szurit, ami kis fehér puklivá
nőtt. Virág meg se nyikkant, egy kis hős volt! 🙂
Túl voltunk az utolsó tortúrákon, felöltöztethettük Virágot direkt erre az alkalomra tartogatott rucijába. Az Interneten
vásárolt Babahordozó már ott áhítozott, hogy beletegyék a kis babócit. Vártunk a zárójelentésre, közben elköszöntünk
Virág kis sorstársaitól. A kis sárgabőrű árva fiúcskától, aki folyton sírt és legurult a vízágy szélére, ahol fejecskéjét
a műanyag kád széléhez nyomta és Apa folyton megigazította, mikor a nővérek nem néztek oda. Ákoskától, aki sokáig Virág
hűséges pasija volt, de most sajnos egy műszaki probléma miatt (elfogyott a respirátor és egy ócska öreg gépet tettek
szegénykére, ami telenyomta a tüdejét melegvízzel, borzasztó…) az elkülönítőben feküdt és gépen volt. Fannikától és
szüleitől, akik végül megörökölték Virág vízágyát és csipogó villogó szerkentyűit. Szabikától, aki ott duhajkodott megint
házikójában és identitás zavaros plüssmaciját rugdosta fejbe. Közben kipattant Apa fejéből, hogy feltétlenül meg kell
örökíteni a búcsú pillanatait és el-el csípegettük a nővéreket, dokikat, kezükbe nyomtuk Virágot és lekaptuk őket egy
fénykép erejéig. Sajnos “default” nagy volt a nyüzsi az osztályon, ezért nem sikerült mindenkivel fényképezkedni a
kiscsajszinak, de azért lett néhány jó kép.
Már vártunk egy ideje, kezdtünk fáradni, aztán kiderült, hogy a számítógép nem akarja elengedni olyan könnyen Virágot,
mert nem nyomtatja ki a zárójelentést. Vártunk türelemmel, reméltük a technika ördöge megkönyörül rajtunk. Virágot közben
utoljára cumiztattam meg a PIC-en, felemelő érzés volt. Végül csak a papirok is előkerültek nagy nehezen, de
megállapodtunk, hogy ha lesz még valami még visszajövünk érte, csak had mehessünk már. Aztán hírtelen ott lifegett a
kezemben a kis hordozó, benne a kislányom, körülöttünk a nővérek, akiknek annyira hálásak voltunk. Pár gügyürü-bügyürű,
szija virág, jó legyél, nőljél ám, után kiléptünk a folyosóra és elindultunk a lépcsőház felé. Anyával egymásra néztünk
és mosojogva kimondatlan szavakkal léptünk ki a friss levegőre. Az autó felé menet megmutattam kislányomnak a fákat, a
leveleket, a gyönyörű kék eget, a fehér vattacukor felhőkkel, a lehullott leveleket, a füvek, a sétáló embereket,
csiripelő madarakat… de őt nemérdekellte már semmi csak a boldog álom ami csukott szemhélyára vetült.
Olyan óvatosan vezettem hazáig, mint tanuló koromban. A csatornafedeleken légpárnás módjára haladtunk át, nemérdekellt a
mögöttem jövő forgalom. Kislányom egészen hazáig szundikált, így hiába is beszéltünk neki egész úton, ránk se hederített.
Annyira édes volt a hordozóba, kis alvó apróság. Otthon aztán óvatosan felvittük a csomagokat, pici lányunkat
hordozójában. Készen várta a kitakarított, csilli-villi gyerekszoba, a pörgő színes állatfigurák, a zenélő macifej, a
pelenkázó, a pelenka hegyek, a kisruha halom és miegymás. Rögtön elő is került a kölcsönkamera, hogy az első
tisztábarakást megörökítse Apa az utókornak. Valami Isteni fricska volt, hogy kicsi lányunk első hazatérésén egy jó adag,
jól irányzott kakafröccsel ajándékozta meg anyát és a pelenkázó sarkát. A nevetéstől alig bírtam tartani a kamerát. Anya
akkorát ugrott hátrafelé… kislányom meg gúnyos vigyorra húzta csöpp kis száját! Azt hittem megzabálom kakástól
mindenestől! :)) Szóval jól indultak az első pillanatok otthon, fogyott a pelus és a törlőkendő egyből. Szép újruciban
tettük le kiságyába ahol első nagy szunyókáját rendezte be. Mi meg úsztunk a boldogságban…
Furcsa érzések kavarogtak bennem, hirtelen keserűség költözött a boldogság mellé. Kicsi Reginámra gondoltam, aki most ott szuszoghatott volna Virág mellett a kiságyban, ha nem ragadja el tűlünk a végzet. Egyik pilanatban zokogtam volna a másikban meg az öröm könnyei áztathatták volna arcomat, de valahogy egyik sem akart a felszínre törni, maradt inkább a kérdésekkel teli várakozás. A várakozás arra, hogy valyon mik állnak még előttünk? Valyon milyen csapás érhet még minket? A légzésfigyelő, amit kaptunk megbízható lesz? Ugye nem fenyeget bennünket a bölcsőhalál? Ugye Virággal minden rendben lesz? Ugye jó szülő leszek? Nem veszíthetjük el ezt a kislányunkat is…
Kezdetekben nagyon új volt a helyzet. Ott volt az a rakás gyógybogyó, amit a kislányba kellett tuszkolni a tejjel, ami
Anya nagy küzdelemmel fejt. Kezdett tönkremenni a mellszívó, a forgalmazó meg kötöszködött velünk, hogy felküldi Pestre,
hogy bevizsgálják. Természetesen Virág abban az időszakban is szeretett volna enni, míg a szívóerőt tesztelik a Pesti
kollégák, ezért aztán kaptunk egy másikat. Aztán ott volt a szenvedés a P-oldattal. Azt mondták fecsivel nyomjuk a
szájába evés közben. Az első ilyen akciónál Virág kihányt mindet, az előtte nagy keservesen beleerőszakolt tejet is. Én
javasoltam, hogy keverjük a tejbe, de le lettem hurrogva, hogy nem értek hozzá. A második ugyanilyen “hánytatásnál” már
kiborult a bili. Jöttek a gondok. Nagyon ki voltunk fáradva a hajnali virrasztásoktól, a kajáltatási nyűglődéstől, a
tapasztalatlanság miatt. Kezdtünk kifordulni önnmagunkból és sokat veszekedtünk. Szerintem ezen mindenkinek át kell esni,
így utólag visszagondolva, jó hogy ezek a petárdák akkor eldurrantak, mert így később harmonikusabbá és érettebbé vált a
gyermeknevelésünk.
Sokszor vágta a fejemhez Anya gúnyos megjegyzését, mely azóta szállóigévé vált nálunk: “Majd Kiss Béla informatikus
megmondja, ő jobban tudja!!!” Ez abból eredt, hogy én józan paraszti eszemmel, megérzésből reagáltam Virág problémáira,
Anya meg kikérte rengeteg ember véleményét, tanácsát, elolvasott mindent, amit csak lehetett, rengeteg könyvet,
szakirodalmat, fórumot bújt, beszélt 3-4 orvossal és ebből merítette a tudását, ami sokszor nem egyezett az én
véleményemmel. Aztán valahogy a legtöbbször mégis az jött be, amit én mondtam. (Ezért most biztos leharapja Anya a fejem,
de a fecskendős gyógyszer beadásról is nekem sikerült lebeszélnem és azóta tejben kapja a gyógyszert Virág, amit hányás
nélkül kicuppant az üvegből és semmi gond nincs vele.) Szorgalmasan pelenkáztunk, etettünk, virrasztottunk, ahogy kell s
közben Virág kis mosojfoszlányokkal ajándékozott meg bennünket, ami új erőt adott és feltöltött lendülettel.
Sajnos nem telt el kis idő, Virág egyik délután annyira bealudt, hogy elfelejtett lélegezni, amit a légzésfigyelő éles
visítással jelzett. Szerencsére részt vettünk korábban egy kis oktatáson melyet Katona Márta tanárnő tartott nekünk és
Sárika szüleinek, (Sárika, Virág fogadott tesólya, a PIC-en mindent együtt csináltak, együtt produkálták a tüneteket,
egyszerre voltak rosszul és jól, egymás ruháit hordták felváltva, sziperkiscsajszi, nagyon szeretjük őt és szüleit, talán
már írtam róluk korábban…) ahol megtanulhattuk, mit, hogyan kell csinálni légzéskimaradás esetén. Én nem voltam otthon,
de Anya bámulatos lélekjelenléttel, céltudatosan elkezdte tenni a dolgát, ahogy azt a tanárnő mutatta: Kitörölte Virág
kis száját, paskolni kezdte a talpát, stb. Közben persze ijedten néztek egymásra, anya rémülten figyelte Virág reakcióit
a stimulációkra, Virág pedig megijedt és nemértette saját testének ernyedtségét. Szerencsére sikerült egy nagy sóhajjal
visszazökkenni a megfelelő kerékvágásba, köszönhetően Anya idegeinek, de mentünk is vissza gyorsan a PIC-re, ahol nem
szívesen láttak bennünket viszont. Erre csak azt tudom mondani, hogy én sem szívesen mentem vissza!
Szerencsére a kivizsgáláson minden rendben volt, (megint összeszúrkálták szegénykémet) de a biztonság kedvéért bennt
tartották egy estére. (Anya csak később mesélte el nekem, hogy furcsa érzése volt akkor ezzel az egész PIC-cel
kapcsolatban. Valahogy kellemes nyugodtság töltötte el a szívét, úgy érezte hazajött. Ez valahol borzasztó, mert rá
kellett jönnünk, a hónapokig tartó állapotnak ez volt az eredménye: Az ember hazament a kórházba.) Azért azt valóban jó
volt látni, hogy Ákoska jobban van, Fannika szopizik Anyukájának melléből és a többiek is egész sokat fejlődtek egy hét
alatt, míg odavoltunk. Fannika szülei ekkor készültek fel kislányuk szívműtétjére, ami elkerülhetetlen volt. Bíztunk
benne hogy nem lesz semmi baj és úgy váltunk el, hogy majd ha Fannika is hazamegy, találkozunk újra és összeeresszük a
két kiscsajt, had játszanak, hiszen már jól összebarátkoztak odabennt…
Örömmel vittem haza ismét kis családomat és reménykedtem, hogy a kontrollvizsgálatokon kívül nem kell már visszamennünk.
Újra jöttek a jóleső etetések, büfiztetés, rövid alvások, meg a fürdetések. Megint jöttek a szokásos konfliktusok,
például a fürdetéssel kapcsolatban, hogy minden nap fürdessünk vagy elég 2-3 naponta. Én azt mondtam, elég két naponta,
Anya fürdette volna minden nap. Természetesen “Kiss Béla Informatikus” véleménye ismét nem sok vizet zavart, de a
gyermekorvos döntött: Egy ilyen kicsi baba immunrendszerének kialakulásában nagy szerepet kap a bőr. A bőr felületén
keresztül bejutnak azok a baktériumok, melyekre védekezésképpen a szervezet kifejleszti az ellenálló képességet. Ha
ezeket nap, mint nap lemossuk a kis bőréről, változtatjuk a PH értékét, akkor a gyermek sokkal lassabban fog védekezni az
ilyen dolgok ellen, ezért ő is azt javasolja, most még fürdessük két napont. Na, “Kiss Béla Infomratikus megint megmondta
előre!” :))
Később aztán Anya erősen köszködött a tejjel, mert kicsi lányunk étvágya nőtt és elég nehézkessé vált mellből produkálni az adagot. Ekkor elkezdtem fagyasztott tej után kutakodni, mert ugyanis kiderült, hogy Anya fagyasztott tejére finnyás a kislányunk. Valamiért nem akarta megenni a felengedett tejet, persze az tény, hogy volt egyfajta szaga a felengedett tejnek. Először arra gondoltunk, megromlott, ki is lett borítva egy pár zacskó. Aztán próbálkoztunk a pasztőrizálással házilag, abból jobban evett Virág de még ez sem volt az igazi. Mit volt mit tenni, szétnéztem másik anyukák teje után. Próbálkoztunk néhánnyal de az eredmény ugyanaz volt. Virág csak a friss anyatejet szerette enni. Ez meg azért volt gáz, mert Anya teje lassan kezdett elapadni, hiába a fejés, hiába a szoptanit (Ilyen nyakba szerelhető póttartáj, ami egy csövön keresztül a bimbóhoz juttatja a plusz tejcsit, így a baba mellre van téve, de ha esetleg nem jönne a ciciből a tej, a tartályból pótolódik.) a dolog kezdett kritikussá válni. Ráadásul Virág egyre inkább szerette volna ha minden etetés cumiból folyik, mert az kényelmesebb: Nem kell annyira szívni. Így aztán a cicire rakás ellen vagy tiltakozott vagy elaludt rajta. Tehát egyenesen haladtunk a teljes elapadás felé.
Végre megérkezett a baba mérleg is, amit Anya egy újságban nyert. Be kellett küldeni egy cikket, aminek címe: “Hogyan mondtam el” A történet arról szólt, hogy a terhességet hogyan közöltük a családdal. Ha gondoljátok egyszer elmesélem. 🙂 Hosszú hónapokig vártunk a mérlegre, miután publikálták Anya írását az újságban, többször felhívtuk őket telefonon, nem volt egyszerű, de végül megérkezett. Hát ahogy így vissza gondolok, nem is kellett volna ennek annyira örülnöm, mert egy újabb konfliktus forrássá vált ez a dolog is. Virág folyton a mérlegen volt. Anya imádta méricskélni. Nem volt elég neki az excell táblázat, amibe a gyógybogyók és a kajáltatási statisztikákat vezette, mostmár a súly is tényező volt. Jött a folytonos aggódás, hogy Virág nem eszik eleget, Virág nem hízik rendesen, stb. Persze a védőnő és a gyermekorvos minden depressziót kisímított, ha már nekem nem sikerült. Röviddel ez után apadt el szinte teljesen Anya teje és más tejforrás után kellett néznem.
Egy kontroll vizsgálatra mentünk vissza éppen a PIC-re azt hiszem, mikor történt egy újabb tragédia. Fannika Angyalka lett. Elég nagy volt akkor ott a zűrzavar, minket is letaglózott a hír, csak később tudtuk meg a részleteket. Sajnos Fannika nem élte túl a szívműtétet. Annyi idő után, annyi törődés után, már szopizott Anyukája cicijéből, felcsillant a remény, hogy megmarad… és nem sikerült. Elment ez a kis ajándék is valahová, ahol Regina és a többi pici lélek várta, hogy onnan vigyázhassanak kistesóikra és születendő kistesóikra. Mert Fanni szülei csodálatos emberek és megérdemelték volna a boldogságot és hiszem, hogy sikerülni fog nekik újra!!!
Röviddel ezután Fanniapu eljött hozzánk és felajánlotta, hogy Fannianyu tejét Virágnak adják. Összeszorult szívvel fogadtuk el, tudtuk, hogy Fannianyuban így él a tudat, hogy teje jó helyre kerül, nem vész kárba. Fanniapu minden reggel megjelent a kis üvegcsékkel és szorgalmasan hordta a tejet. Sokat beszélgettünk vele, megismertük a történetüket részletesen és örültönk, mert éreztük szavaiból, hogy nem adták fel. Bámulatos emberek…
Később, mikor Fannianyu tejét már nem kaptuk, Apa minden reggel az Anyatej gyűjtőbe ment a kajcsiért. Pótlásnak meg egy másik anyuka is adott nekünk tejcsit. Lapátoltam haza a sok lötyit, de reggelre mindig volt üres üveg! 🙂 Egyszer Virág telelett piros pöttyökkel, amik állítólag az anyatejtől vannak. Szépen végighaladt a lábától a feje búbjáig. Szerencsére semmi komoly nem volt, a pici kedélyállapotán nem látszott semmi. Nekem mindig is ez volt az elsődleges szempont. Ha Virág jókedvű, nem lehet nagy a baj. Jártunk sétálni, bár a gyermekorvos még nem engedte, de Katona tanárnőék mindig azt mondták, hogy vigyük levegőre a gyerkőcöt, mert a napfény gyömöszöli a D-vitamint a baba pici bőrébe és ez jót tesz. A sétáltatások alkalmával észrevettem, hgoy ha fúj a szél, akkor Virág nyálazni kezd. Később aztán mikor már a szobában is nyálazott és tócsákat hagyott kis feje alatt reggelre, még nem selytettünk semmit. Aztán egyszercsak belázasodott a kicsike, 38.8-ra felment a hője, amit már én is komolyan vettem. Na usgyi be a PIC-re, megvizsgálta az osztályos orvos, aztán átküldött bennünket a fül-orr-gégére, ott is megvizsgálták a gyerkőcöt, mindenhol azt a lapos fapálciát dugdosták a szájába szegénynek, amitől öklendezett nagyokat. Persze semmit nem találtak, és tanakodtak, hogy akkor ez indokolatlan láz és biztos valami fertőzés lappang és kezdjünk el szedni antibiotikumot. Na jött megint a Zinnat kúra. Tudni kell, hogy ezt az antibigyót a legtöbb gyermek azonnal kihányja és ezzel Virág sem volt másként. Ment a hidegvizes borogatás, meg a lázcsillapító kúp, aztán valahogy sikerült letornázni a lázat, de estére megint felerősödött. Ekkor már nem rohangáltunk az orvoshoz, mert úgysem találtak semmit, minek tegyük ki megint a tortúrának a kiscsajszit. A közérzete baromi jó volt, mosojgott, nyálazott… hopp, itt esett le a tantusz. Ha korábban rájövünk, hogy mi a lényeg… hát jön a foga! :)) Anyának villant be valahogy, vagy valamelyik “telefonos diskurzuson” mondták neki, már nem emlékszem, hogy nézze meg a gyerek ínyét és ha fehér dudorok vannak rajta, akkor az a fogzás. Hát így is volt! KissVirágot megkörnyékezte a fogtündér! 🙂 Azóta is érdekesnek találom, hogy két orvos nézte meg Virágot, mindkettő a szájában túrkált és egy ilyen dolgot nem vettek észre!? És ha az antibigyót belenyomjuk a gyerekbe? Ehh…
Virág evett, aludt, mosojgott… de nem volt valami mozgékony. Ez ki is derült, mikor gyógytornára mentek Anyával. Jött
megint az aggódás, hogy Virág túlságosan laza, ezért extra tornát eröltettünk. Meg kell mondjam ez borzasztó fontos! Így
utólag jöttünk rá mi is, hogy mennyire elengedhetetlen a tornáztatás, mert mióta a Dévény módszert gyakorolják, azóta
látványos fejlődésen ment keresztül a kislány. Míg kezdetben csak feküdt a kezeit is alig mozgatta, úgy a torna után
egyre aktívabb lett. Kézzel lábbal kalimpál, egyre erősebb. Míg az elején elfordítottuk kis fejét egy irányba, akár egész
nap is úgy maradt, meg sem próbálta átfordítani. Ma már ide oda fordigatja a fejét. Sőt! Felnyomja a kis popóját, eldől
oldalra és majdnem átgördül. a fejét ide oda dobálja, a kezével csapkod és magára döntögeti a körülötte lévő plüss
figurákat, keresztbe fordul az ágyban, kidugja a rácson a lábát és sír, mert nem tudja visszahúzni, trükközik a kiscsaj
ezerrel! :))) Egyre élénkebb és aktívabb hála az extra mennyiségű tornának, amit egyébként végigordít! 🙂 Mostanában
inkább a kakával vannak problémák. Előfordult már nálunk 6 napig nem kakálás, egynap 3 kakálás, kpkemény kecskebogyók,
melyeket nyögve nyomunk ki, hőmérőzésre kakilás, kúpra kakilás, folyós kaki, szines kaki és egyéb nyalánkságok! 🙂 Ezek
már nem vészes dolgok, csak anya túldramatizálja a dolgot. Hozzá kell tegyem, hogy Virág emésztése sosem volt átlagosnak
mondható, de mióta a tejet egyre mellőzi az étrendjéből, ez a kakaprobléma egyáltalán nem nevezhető
megmagyarázhatatlannak. Virág imádja a rizspépet, (akárcsak Apa, mindig kunyizok neki, hogy hagyjon belőle legalább 10
milit!!!!) a sütőtökös krumplit, az őszilevet, de egyre inkább mindent, ami nem anyatej! 🙂 Eszméletlen a kiscsaj!
Olyanokat produkál mostanában, hogy eldobom tőle az agyamat. Letesszük az ágyba fejjel az ablak felé, erre reggel a lábai
kalimpálnak az ablak felé, máskor felmászik vagy épp lecsúszík az ágy egyik sarkába és ott rugdossa a zenélő, csörgő
játékatit, a lényeg hogy felverjen bennünket. A hajnali pelenkázást végigröhögi, a kiskádból csapkodja ki a vizet és
akkorákat rugózik a hurkás kis combjaival, hogy koppan a feje a másik oldalon. A súlya hol ugrásszerűen nő, ilyenkor Anya
happy, hol egyiknapról a másikra csökken, ilyenkor Anya depi! 🙂 A ruháit sorban kövi ki, lassan abban kell sétáltatni,
amiben altatni! 🙂 Kezdi felfedezni a hangját és sikongat, röhög, formálja kedvenc kis szavait: Aaguuuu, kiiii A tv-t és
a monitort imádja, leginkább a forma-1 köti le, de a minimaxot is csípi ha sokat villognak benne! Egyik forma-1
közvetítés alatt azt veszem észre, hogy a lány a hátammögött óbégat a hordozójában, aztán mikor arréb megyek minden
klappol. Aztán megint bemozdulok a lány megint perlekedik velem. Hát nem az zavarta, hogy a tv elé álltam?! :)) Annyira
csípem a kiscsajt, néha reggel magunk közé vesszük, ilyenkor rendszeresen megpofozza Apát, Anyára meg vigyorog, persze az
esti fürdésnél meg én vagyok a király! 🙂 Mostanában kezdi a fejét tartani, eddig nagyon nagy volt a kilengése, mostmár
inkább csak olyan kis himbi-limbi fejűnek nevezzük, mert mikor érzi hogy a kis feje dől és elérné azt a holtpontot,
ahonnan már nem tudná megállítani, akkor gyorsan viszahúzza, de ekkor meg az ellenkező irányba indul el az a kis okos
buksi, aztán onnan is visszarántja, így örökösen mozog a fejecskéje, mint annak a bizonyos kutyusnak az autó
kalaptartóján! :))
Az első nagy utazásunk is megvolt nemrég, felmentünk Budapestre, hogy találkozhassunk néhány Internetes sorstárssal és csemetéikkel. A találkozó nagyon jó volt, összeeresztették a gyerkőcöket a szülők kicserélhették magvas gondolataikat a gyermeknevelésről. Csodaszép lurkókat láttunk, Virág csak ámult bámult! Tarkabarka játékok mindenfelé, gyerkőcök itt is ott is, egy igazi bölcsiben voltunk, pedig ide majd csak jóval ezután kellene járnunk! 🙂 Nem is beszélve arról, hogy mikor épp nem szunyókált a kocsiban már ilyen fiatalon láthatta fővárosunkkat! 🙂 Remélem ilyen találkozók lesznek még! Köszönjük a babavárnak!
Hát valahogy így telnek a napjaink mostanság. Minden hétvégén kijárunk Reginához gondozni a kis sírját és megmutatjuk neki kistesóját. Virág átvette a családfői szerepet és most ő irányítja az életünket. Remélem, hogy legközelebb, már azzal folytathatom ezt a megtépázott történetet, hogy Virág elindult, Virág beszél, Virág kikapcsolta apa számítógé… 🙂
2003 09. 16.
Aggódó Apu